Migráció

Kopátsy Sándor                 EP                   2016 01 27

Migráció

A kis magyar történelemhez

Életem egyik nagy szerencséjének azt tatom, hogy jókor, és jó helyre vitt a sorsom. Tanyán születtem, faluban jártam az első két évben iskolába. Aztán az érettségiig megyeszékhelyen tanultam, érettségi után a fővárosba kerültem. Járhattam három kontinens számos országában. Végül a kommunikációs forradalom lehetővé tette, hogy szinte bárhova eljuthattam. Otthon mégis csak Magyarországon vagyok, de ott aztán eligazodhatom.

Ha a tanyán maradunk, aligha vihettem volna sokra. A tanyán töltött első éveknek mégis sok hasznát vettem. Ennek köszönhetem, hogy otthon érezhettem magam mindig a természetben, az életem során az állatok is barátjuknak fogadtak. Ötven évvel később még egy szibériai tigris is azonnal felismerte, hogy barátja vagyok. Ha nem velem történik, el sem hiszem.

Faluban csak két évig éltem, de a falusiak is megérzik, hogy közülük való vagyok. Máig a falvak sorsa különösen a szívemen fekszik.

Azt a városi iskolában tanultam meg, hogy mennyivel többet ér egy belvárosi iskola, mint a falusi. A faluban jeles voltam, a városi iskolában, az első bizonyítványomban hármas is volt. Fel kellett hozzájuk emelkedni.

Az érettségi után Budapestre, a Műegyetemre kerültem. Ez is nagy lépés volt. Ennek köszönhetem, hogy szinte mindig kivételes értelmiségiek társaságom lehetett.

Ennek az utamnak a tapasztalatai alapján lettem lelkes híve az urbanizációnak. Földosztóként azt láttam, hogy a falvakban többször annyian élnek, mint amennyit a falu határának megművelése igényel, illetve ahhoz, hogy a lakosoknak megfelelő jövedelmük lehessen. Ezért fogadtam a bolsevik rendszer erőltetett iparosítását, durva módszereit is megértéssel. Megérttettem, hogy minden a városokban megteremetett új munkahely a falvakban maradtak érdekét szolgálta. Ma is úgy látom, hogy a magyar parasztságnak a legtöbbet a bolsevik rendszer azzal adott, hogy a falusi lakosság kétharmadának a városokban, a mezőgazdaságon kívül biztosított kereseti lehetőséget. Ennek lett a következménye, hogy a 70-es években a falusi nép jobban élhetett, mint a városi munkásság.

Ezzel szemben a falvak lakosságától a liberális privatizáció ezt is elvette, munkátlanná tett másfél millió munkást, többségben azokat, akiknek a túlzott iparosítás adott munkaalkalmat. A privatizáció visszaállította a falvak lakosságának alacsony foglalkoztatását. Az óta újra a tartós munkanélküliek nagy többsége falusi lakos. Ha nem is a két háború közti mértékben, de lényegében visszaállt az akkori helyzet, a falusi lakosság tartós munkanélkülisége és a viszonylagos falusi szegénység.

A feudális viszonyok felszámolása.

A bolsevik megszállás nagy történelmi eredménye, az arisztokrácia és az úri középosztály leváltása, és a teljes foglalkoztatás megoldása volt.

A magyar történelem nagy hiányossága, hogy a két háború közti időt indoktalanul felértékeli, a bolsevik megszállásnak pedig csak a durva, kelet-európai módszedrét bírálja.

Még ma sem tudatosítjuk, sőt eltakarjuk, hogy a két háború között a megcsonkított Magyarország volt Európa legfeudálisabb országa. Ezért a szégyenletes címért, velünk legfeljebb Albánia versenyezhetett. De az még feudális sem volt. A legnagyobb szégyenünk, hogy a kor viszonyai közti legnagyobb kincsünk, a föld többsége az arisztokrácia és a katolikus klérus birtoka volt. Az ország államfője egy a bécsi udvarban felnevelt tengerész volt. A miniszterek többsége arisztokrata, aki díszmagyarban, fején csákóval, oldalán karddal tetszelgett. A törvényhozók többségét a falvakban nyíltan választották. Az ország elsődleges célja a teljes revízió, vagyis a többségben nem magyarok lakta területek visszacsatolása volt.

Ezt a tarthatatlan társadalmi és politikai szerepet azonban úri módszerekkel, kesztyűs kézzel alkalmazták. A népet ugyan lenézték, és csendőrökkel felügyelték, de nemcsak betartatták, de maguk is betartották a maguk igényére szabott törvényeket, és nem voltak korruptok, csak természetesnek tartották, hogy övék az ország.

Az ezer éve polgárhiányos társadalom dinamikusan fejlődő polgárságát, akik gyorsan a nyugati életformához igazodtak, a zsidóságot esküdt ellenségnek tekintették. Nem voltak hajlandók tudomásul venni, hogy a kiegyezés követő, viszonylag gyors nyugat-európaivá igazodásunk elsősorban a magyar zsidóságnak köszönhetjük. A feudális urak egyedszázados uralkodása oda vezetett, hogy nemcsak újra a háborúveszők lettünk, de már a zsidóság öthatoda, a polgárosodásunk élcsapata, valamint a nálunk puritánabb svábok nélkül maradtunk. Máig nem akadt olyan magyar társadalomtudós, aki feltárta volna, hogy hova jutottak Amerikában és Izraelben a megmaradt zsidók, és Németországban az általunk kitelepített svábok.

A szovjet megszállás mérlege.

El kellene mondani, hogy szerencsénk volt, hogy a Szovjetunió szállt meg bennünket. Ezt még azok sem értették meg, akik megkapták az arisztokraták és a főpapság földjét, akik számára példátlan gyorsasággal teremtettek munkahelyeket, és akik ma ennek köszönhetően lettek az ország urai.

Ez első két, még demokratikus választás egyértelműen bizonyította, hogy a lakosság többsége a háború előtti társadalmi viszonyok helyreállítását akarja. Ezt még a történészek sem hajlandók tudomásul venni. A következetes földosztás, a vállalatok államosítása, a katolikus egyház politikai hatalmának korlátozása, az arisztokráciának és az úri középosztálynak a hatalomból való kiszorítása a lakosság többségének elvárásával szemben, erőszakosan történt.

Ez nemcsak a háborút követően, de az 56-os forradalomban is gyorsan kiderült. A lakosság óriási többsége nem elégedett volna meg a bolsevik párt megreformálásával, Nagy Imre reformjának megvalósításával, hanem kommunista párt nélküli rendszert akart. Aminek akkor semmi realistása nem volt. A társadalomtudománynak tudomásul kellene venni, hogy az irreális célokért harcolók nem hősök voltak, hanem naiv áldozatok. Csak az a hős, csak az érdemel szobrot, aki nem az álmaiért, hanem az elérhetőért harcolt.

Fel kellene tenni a kérdéseket:

A szovjet csapatok bevonulása nélkül megmaradhatott volna egy kevésbé sztálinista kommunista párt? Aki ennél többet akart, nem ismerte fel a realitást.

Nemcsak a sztálinista vezetőket és az ávósokat, de még Nagy Imrét is kivégzik? A november elei hangulatban meglincselték volna még azokat is, akik Nagy Imrére szavaztak volna.

Nem szabadul el az antiszemitizmus azon a címen, hogy a megszállókkal lelkesen együtt működtek? Nem csak akkor, de sokan még ma sem látják be, hogy a Rákosi-rendszer a megmaradt zsidók szerepvállalása nélkül még brutálisabb lett volna. Vagyis nemcsak a kommunistákat, de a velük együttműködő liberálisokat sem tűrte volna meg az új hatalom. 1956 őszén a közvélemény nagy többsége az úri középosztályt tartotta volna a visszanyert szuverenitás hőseinek. Mindszenty József bíboros lett volna az elsőszámú politikai hatalom. Most is csak azon munkálkodnak, hogy legalább szentünk legyen.

A rendszerváltás idejére azonban kihalt mind az arisztokrácia, mind az úri középosztály. Ezért abban a hitben vártam a szovjet megszállás végét követő rendszerváltást, hogy a népi kollégiumokban felnevelt értelmiség pártja, a Demokrata Fórum kerül hatalomra. Ezt azonban a bolsevik pártban befolyást, hatalmat élvező liberálisoknak sikerült kijátszani azzal, hogy az úri középosztály vonalát követő Antall Józsefet állították a MDF élére. Antallnak sikerült olyan kormányzást folytatni, ami megfosztotta az MDF-et a közép-jobb arculatától.

Szerencsére, kiderült, hogy a magyar választók többsége már elutasítja az úri társadalom restaurációját, és a következő választáson látványos többségre jutatta a volt állampártot. Számomra az Antall József által deformált MDF bukása és az állampárt elseprő győzelme bizonyságot adott arra, hogy az úri világ népi támogatásának vége van. Legfeljebb az láttam, hogy a közép-jobb magyar társadalomnak nem lett közép-jobb pártja. Az ilyen párt kormányra kerülése nem azért hiányzott, mert én közép-jobb vagyok, hanem azért, mert beláttam, hogy Magyarországon stabil kormány csak az lehet, amelyik olyan közép-jobb, mint amilyen a magyar társadalom többsége.

Az ország szerencséjére, ezt a zseniális politikai ösztönű Orbán Viktor, a liberálisnak indult Fidesz elnöke, gyorsan felismerte. A Fideszt átállította a közép-jobb vonalra, és elkezdte az MDF elégedetlenkedőit magához nyerni. Ennek következtében 1998-ban, a harmadik választáson már a legerősebb, de még abszolút többséget nem szerző párt lett a Fidesz. Orbán a gyors kormányalakítás érdekében koalíciót ajánlott fel a Kisgazdapártnak. Ennek a koalíciónak a működése azonban nem nyert elegendő támogatást, a következő választáson a szoclib koalíciónak sikerült két ciklusra kormányt alakítani. A Fidesz azonban erős maradt, a szoclib koalíció pedig olyan liberális politikát folytatott, aminek köszönhetően 2010-ben a Fidesz a demokráciák történelmének legnagyobb győzelmét aratta, elnyerte a körzetek 99 százalékát. Ez a győzelem nemcsak a demokrácia történetében volt világrekord, hanem Magyarország történelmében is páratlan.

Ez a győzelem példanélküli volt 2014-ben is, amikor a Fidesz megnyerte a körzetek 90 százalékát. Ez nemcsak a kétharmad megtarthatását jelentette, hanem a másik egyharmad szinte egyenlő erejű lett a jobb- és a baloldalon. Ma a Fidesznek egyik oldalon sincs egy hatodnál nagyobb erejű ellenzéke. Ennek ellenére még a kormány sem tudatosítja, hogy hozzá hasonló támogatású kormány nincs az EU tagállamai között.

A 2015-ös közel-keleti népvándorlás tovább erősítette Orbán erejét. Ő lett a német kancellár-asszony naiv befogadás politikája elleni politika emblémája.

Az EU munkaerő migrációja.

Amennyire egyetértettem az áruk szabad mozgásával, annyira óvatosan fogadtam a munkaerő szabad áramoltatását. A munkaerő áramlását ugyan megállítani nem lehet, de ez nem jelenti azt, hogy a munkaerőre szabad bízni, hogy hol akar élni. Ezt azonban a társadalomtudomány máig sem tisztázta. Azt megtiltani nem lehet, hogy a munkaerő oda menjen, ahol szívesen fogadják. A befogadás azonban a szuverén államok sérthetetlen joga. A munkaerőre bízni felelőtlenség. Ez következik abból, hogy a fejlettekbe százszor annyi szeretne vándorolni, mint amennyit képesek befogadni. A világban 2-3 milliárd olyan ember él, aki jól járna akkor is, ha a világ fejlett ötödében szociális segélyen élne.

A világ fejlett ötöde évente 1-2 millió olyan munkaerőt fogadhat be, de csak olyant, aki a munkaerejének a felső kétharmadához tartozna. De nem érdeke egyetlen olyan munkaerő befogadása sem, aki az alsó harmadba tartozna. Ebből fakadóan a világ elmaradott kétharmadában mintegy ezerszer annyian szeretnének a fejlettekbe jönni, akikre nincs ott szükség nemcsak a minőségük elégtelensége okán, hanem azért sem, mert a befogadásuk társadalmi feszültséget okozna. Az előnyös befogadás ugyanis nem csak a munkaerő elegendő értékén múlik, hanem a befogadással járó nehézségeken is.

A nyugat-európai befogadás.

Annak ellenére, hogy a viszonylag népes Nyugat-Európa fejlett országai, a második világháború után több tízmillió lakost fogadtak be, máig nem találkoztam olyan felméréssel, ami megmutatná, hogy kikkel, azaz melyik etnikummal hogyan jártak. Ismereteim szerint, ilyen felmérések csak a négy óceánon túli angolszász országban készültek.

Az Egyesült Államok adati azt bizonyítják, hogy a második világháború után, vagyis a tudományos és technikai forradalomban fellépő érdek alapján, az európai és a távol-keleti betelepülők beváltak. Átlagból is kiemelkedtek az európai zsidók és a hidegháború során átszökött fiatalok. Közülük is kiemelkedtek az 56-os magyarok.

A befogadottak többsége azonban latin-amerikai volt. Az amerikai közvélemény a beáramlásukat soknak, és nem elég eredményesnek tartja. Az is kiderült, hogy sokszor annyian jönnének. Ezért kényszerültek arra, hogy nagyon magas kerítés és költséges személyzet őrizze a déli határt. Az Egyesült Államok példaszerűen megszervezte a befogadást. A bevándorlásra jelentkezőknek a kérelmükhöz csatolt adatok alapján alig tizedét válogatja ki, akiket személyesen meghallgatnak, és ezután kapnak zöld kártyát. Ezzel is három évig csak időlegesen befogadottak lesznek, és csak a kedvező tapasztalatok után válnak teljes jogú állampolgárokká.

Nyugat-Európa gazdag, protestáns államai a második világháború után lettek jelentős befogadók. Pótolni akarták a súlyos munkaerő veszteségüket, hazafogadták a germán kiutasítottak, a felszabadult gyarmatok anyaországi menekültjeit, és az újjáépítéshez olcsó munkaerőt kerestek. Ezek többségét a négy mediterrán országból és Jugoszláviából jöttek tették ki. A nem európai befogadottak többsége pedig Észak-Afrikából és Törökországból származott.

A gyarmatokból jöttek többsége értelmiségi, az ország nyelvét beszélő, valamint a hazatelepített germánok nagyszerűen vizsgáztak. Különösen Németország járt jól a mintegy tízmillió némettel. Velük szinte pótolni tudták a háborús emberveszteségüket. Még nem írta le senki, hogy a német gazdasági csodában jelentős szerepük volt a hazatelepítetteknek. Számukra a kitelepítés szörnyűséges, kegyetlen volt, de végül jól jártak. Ma a kitelepített németek háromszor, négyszer jobban élnek, mintha otthon maradtak volna.

A behívott mediterrán népek ugyan nem emelkedtek a németek színvonalára, de nem is okoztak és okoznak sok zavart.

Az észak-afrikai és a török muzulmánok ugyan nem okoztak nagy társadalmi feszültséget, mert mindenkinek volt munkája, de máig idegen etnikum, képtelenek maradtak az asszimilációra. Az volt a szerencséjük, hogy a befogadó ország gyorsan fejődött, őket is foglalkoztatni tudta. Véleményem szerint, a befogadó országoknak több gondjuk volt és lesz velük, mint amennyi hasznuk.

A közel-keleti népvándorlás.

Az elmúlt évben mivel az Egyesült Államok ostoba politikája olyan társadalmi káoszt teremtett a Közel-Keleten, ami kezelhetetlen népvándorlást indított a nyugat-európai puritán államok felé. Erre példátlanul ostobán reagált Németország. Vállalta a beözönlők és családjuk befogadását. Ennek a kalandnak az élére a népszerű kancellárasszony, Angéla Merkel állt. Az első évben egymillió menekült érkezett, akik többsége eleve alkalmatlan a befogadásra, ugyanakkor, otthon, ha stabilizálódik a helyet, nélkülözhetetlenek lesznek. Senkinek nem jutott az eszébe, hogy mi lesz a Közel-Kelet államaiban, ha onnan az értelmes és vállalkozó szellemű emberek Nyugat-Európába települhetnének át. Európa sokkal inkább képes a befogadásra, mint a közel-keleti társadalmuk a lakosságuk javának nélkülözésére.

Még nagyobb lesz az idevándorlók száma, hiszen országukban nemcsak életveszélyes, hanem reménytelen is lesz az élet.

Az emberiség lemaradó háromötöde még jobban lemaradna, ha a Fejlett, puritán nyugati népek a munkaerejük elitjét befogadnák.

 Az európai migráció

Az európai történészek fel sem vetik a kérdést, milyen migráció volt Európa keleti felén. Európa keleti fele a 19. század második felében felzárkózónak ígérkezett, mert a német és a zsidó etnikuma példátlan dinamikával polgárosodott. Ebből a két zseniális, mintegy 20 milliós etnikumból szinte semmi nem maradt. A közel tíz millió zsidók többségét kiirtották, majd a század végén hagyták kitelepülni. A hasonló számú germán etnikumot pedig haza telepítették. Máig nem akadt történész, aki felmérte volna, hogy mit jelentett, és jelent a jövőben is, hogy Európa keleti fele elvesztette mintegy húsz millió, a társadalmak motorját jelentő zsidó és germán etnikumát. Ez a veszteség elsőssorban Lengyelországot és Magyarországot érintette és fogja fékezni még száz év múlva is.

Az ENSZ felmérése szerint a tagországok 80 százaléka fékezi a spontán urbanizációt. De arra nem tér ki, hogy hol. Pedig a túlnépesedő társadalmakba ez olyan gyors, ami elviselhetetlen. A fejlett társadalmakban azonban aránytalanul sokan élnek vidéken. Ma az elmaradt világban az óriás városok lakossága nő a leggyorsabban, ahol biztosíthatatlanok az életfeltételek. Ennek egyik példája a nigériai Lagos, ahol a tavalyi választás előtt a város vezetése csak becsülni tudta, hogy a lakosság száma 9-11 millió között van. Egy felmérés a magániskolákat vizsgálta Lagosban, ezek számát a város vezetői 1.000-re becsülték, a felmérés pedig ennek négyszeresét találta. Egy francia tudományos vizsgálat Lagos lakosságát 2050-re 42 millióra becsüli.

Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy az elmaradt, szegény társadalmakban az urbanizációt fékezni kellene. Ugyanakkor a fejlett, puritán országokban egyértelmű, hogy a városokban élők lényegesen hasznosabb állampolgárok. Az ENSZ tagállamai közül a legfejlettebb tízben 80 százalék felett van az urbanizáció.

Magyarországon nem ismerek olyan felmérést, ami a városban és a falvakban élők társadalmi értékét összevetnék. Ennek ellenére vita felett áll, hogy a jövedelemben, még inkább a gyermekek iskoláztatásában óriási a különbség. Mi mégis fékezzük az urbanizációt. Ebben a tekintetben is teljes fordulat történt a Horthy-rendszer és a bolsevik rendszer, illetve az utóbbi és a rendszerváltás során.

A Horthy-rendszerben nagyon lassú volt az iparosítás, és vidéken volt gyorsabb a népszaporulat, ezért az urbanizáció nagyon lassú volt.

A bolsevik rendszerben az erőltetett iparosítás korlátlanul igényelte a képzetlen munkaerőt is. Ezzel óriásira nőtt a falvakból a városokba ingázás, majd a költözés is. Ráadásul új városok is születtek. Ezt sem írta még le senki, hogy Magyarország ezer éves történetében a magyar etnikum városokba kötözésre csak egyszer volt példa, a Hódoltságban, de ott is csak városba költözés volt. Télre a tanyából, a kis falvakból a történelmi városoknál is népesebb, óriás falvakba, azaz városi önkormányzatokba költöztek, ott adóztak, de paraszti földművesek maradtak.

A bolsevik rendszerben azonban fordított urbanizáció volt. Sokáig a városokban munkát vállalók a falvakban laktak, ingáztak a városi munkahelyükre. Ezt követően egyre többen a városok házgyári lakótelepeibe költöztek, városi életformára tértek át. Ezt a történelmi eredményt a rendszerváltás óta elhallgatják, pedig ez is óriási társadalmi eredmény volt.

A rendszerváltás az elért urbanizációs eredményeket szétverte, a veszteséges vállatok leállítása nagyrészt a vidékről bejáró dolgozók munkanélküliségre kényszerítését jelentette. Ehhez járult a mezőgazdasági nagyüzemek szétverése. Ezek ugyanis egyre több ipari és szolgáltatási munkát végeztek. A falvakban szinte megszűntek a nem mezőgazdasági ágazatban kínálkozó munkalehetőségek is. Arról sem találtam adatokat, hogy a rendszerváltás előtt az állami gazdaságok és a termelőszövetkezetek mennyi nem mezőgazdasági munkaalkalmat jelentettek. Az mégis vitathatatlan, hogy a rendszerváltás szinte felszámolta az urbanizációs lehetőségeket.