Csak megváltozó és a meg változtatott környezet okoz fajfejlődést

Kopátsy Sándor                EB                    2016 02 15

Csak megváltozó és a meg változtatott

környezet okoz fajfejlődés

Életembe egyszer éreztem azt, hogy velem csoda történt. 1985 szeptemberében, Ausztráliában, ahol akkor tavasz van, fiammal és felségemmel jártunk egy őserdőben. Néztem az egyszikű növényeket, láttam erszényes állatot. Belém ütött a gondolat, most 170 millió évvel visszarepültem az időben, olyan természeti környezetben vagyok, amilyen volt a világ többi kontinensén akkor. Azzal a különbséggel, hogy északról süt a nap, és más a csillagok állása. Azt már tudtam, hogy akkor szakadt ki Afrikából a Dakar félsziget és a mai Ausztrália, és akkor még ott is erszényesek és egyszikű növények voltak. Az önálló kontinens Ausztrália pedig az egyenlítő közelében marad. Bele borzongtam a megilletődésben, hogy átélhettem ezt a csodát.

A kérdésem azonban megmaradt. Mi volt az oka annak, hogy egy kontinensen nem járt 170 millió éve a fajfejlődés órája?

Mire hazaértünk, már felállítottam a bizonyítékot.

Ausztráliába a homo sapiens viszonylag korán eljutott, de ott a színvonalán maradt.

Madagaszkár csak 30 millió éve vált ki Afrikából, és máig őrzi az akkori természet világát.

A Galápagos Szigetek 90 millió éve távolodtak el Dél-Amerikától, ott ma is csak azok az állatok, a hüllők élnek, amelyek a kontinensen akkor éltek.

A mély tengerekben csak több százmillió éves fajok találhatók. Ráadásul a több ezer méteres mélységű izolált tengermedencék fajai is eltérők, mivel nem volt életterük közti kapcsolat.

Tehát ahol nem volt jelentős éghajlatváltozás, ott nem volt fajfejlődés.

Erre a felismerésemre azonban senki sem reagált.

Én azonban hasznát vettem a társadalomszemléletemben.

Az emberi faj törtnetébe is az első nagy változást a környezet jelentős változása hozta, a jégkorszak megszűnését okozó felmelegedés. Az átalaghőmérséklet néhány fokos emelkedése felmelegedést eredményezett. Ez óriási életterekben a fajok ezreinek az életterét súlyosan érintette. Köztük az emberét is. Ebben az éghajlatváltozásban az embernek ugyan nem volt szerepe, de jelentős hányadunk életmódját súlyosan érintette. Korábban az ember mindenütt gyűjtögetésből élt, de óriási területeken szinte megszűnt az eleve nagyon alacsony eltartó képességű területeken a gyűjthető táplálék mennyisége. Azonban néhány folyam völgye árterületté vált, illetve gravitációs módon öntözhetővé vált.

A tengerszint mintegy 70 méteres emelkedése ugyanis a folyamok torkolatát ennyivel visszaduzzasztotta. Azt az emberi közösségek emlékezete, mint csapást, özönvízként őrizte meg. Ez ugyan valóban a tenger által elfoglalt területeken valóban csapás volt, de fajunk egésze számára a történetének legnagyobb áldását hozta. Az önözhetővé tette a folyamok lapos völgyeit azzal, hogy a torkolatuk 70 méterrel megemelkedett, ennyivel visszaduzzasztódott. Ebből nagyságrendekkel nagyobb haszon, mint kár származott. Ha ez nincs, még ma is gyűjtögetésből éle ezred annyi ember, mint jelenleg.

Ideje volna kimondani, hogy ma azért élhetünk ezerszer annyian, sokkal tovább és sokkal jobban, mert a tengerszínt 70 méterrel emelkedett. A vízözön ezerszer annyi jót hozott, mint amennyit elpusztított. Arról sem találtam hivatkozást, a néhány fokkal magasabb hőmérséklet hogyan hatott a Föld embert eltartó képességére. Meggyőződésem szerint, a néhány fokkal melegebb klímának köszönhetően a Föld eltartó képessége nem csökkent, hanem nőtt.

A fajunk életében történt legnagyobb klímaváltozás ugyan óriási pusztításokkal is járt, de végeredményben gazdagabb flórát és faunát teremtett.

A fajunk életében azonban nemcsak mennyiségi, de minőségi változást is hozott. Még nem találkoztam olyan felvetéssel, a 6-8 ezer éves felmelegedésnek mi volt a mérlege fajunk szempontjából. Kiderülne, hogy fajunk a felmelegedésnek köszönhetően nagyságenddel többet fejlődött, mint akkor, ha nincs felmelegedés. Ennek köszönhetően tértünk át a gyűjtögetésről az öntözéses szántóföldi gabonatermelésre. Ez teremtett aztán alapot arra, hogy 6-8 ezer évvel később ezerszer annyian, háromszor tovább élhetünk.

Itt ugrott vissza az Ausztráliában ért felismerésem. A fajok fejlődése csak a környezetváltozások hatására történhet. A homo sapiens ugyan nem vált új fajjá, de csak akkor és ott fejlődött, ahol a környezetváltozás erre kényszerítette. A jégkorszak megszűnését okozó felmelegedés azonban nemcsak átlendített bennünket a gyűjtögetésből a termelt javakból való átállásra, de ezzel párhuzamosan környezetünket változtató fajjá is emelte. A jelenleg folyó felmelegedést ugyanis az ember okozza.

A természetben ugyan állandó harc folyik a fajok között az életterükért, de ez a harc bármennyire lehet hullámzó, bámulatos egyensúlyban mard. Erről valóban a darwini mutáció és szelekció gondoskodik. Az ember azzal, hogy a gyűjtögetésről áttért a termelésre, a környezetének igényéhez alakítóvá vált. Ezzel elindult az ember azon az úton, amin a természetet a saját igényeihez igazítja. Ezen a természetvédők botránkoznak, nem veszik tudomásul, hogy a természetet az igényéhez alakító ember a saját fejlődésének motorjává változott. Az ember az igényéhez igazítja a környezetét, ezzel a saját fejlődését segíti elő.

Az öntözéses gabonatermelés volt az ember első kemény beavatkozása. Az önözött területen szinte semmi sem marad az eredeti természetből. Ennek a durva természetalakításnak lett az eredménye, hogy magas-kultúrák jöhettek létre. Tehát kimondhatjuk: az elmúlt mintegy hatezer évben ott volt a legmagasabb a kultúra, ahol az ember az eredeti természeti környezetből szinte semmit nem hagyott. Vagyis az ember lett az első, és egyetlen faj, amelyik saját elképesztően gyors fejlődését létrehozó feltételeket maga teremtette meg.

Ezt először a jégkorszakot követő termelésre való áttérés jelentette. Az ember a visszaduzzasztott síkságokon teljesen átalakította az eredeti természetet. Az öntözéses gabonatermelés a gyűjtögetéssel eltartható népességet mintegy százszorosára növelte. Ez az eltartó képesség lehetővé tette az a lakosságsűrűséget, ami a korábbi sokszorosára növelte a munkamegosztást, az urbanizációt, a több milliós lakosú államok létrejöttét. Kialakulhatta a kelet-ázsiai, a dél-ázsiai és a közel-keleti birodalmak. Létrejöttek az önözéses gabonatermelő birodalmak.

Ezek kultúrája, életviszonyai óriási ugrást jelentettek a gyűjtögető törzsek közösségeivel szemben. Ennek a feltételét, alapját jelentette, hogy a lakosság az eredeti természeti környezetet teljesen felszámolta, és ott az igényeinek megfelelő mesterségesen kialakított természeti környezetet teremtett. Az emberi faj életében az első nagy ugrást, minőségi előrelépést annak köszönhette, hogy teljesen felszámolta az eredeti természeti környezetét, és ott tejesen új, az igényéhez szabott környezetet hozott létre.

Ez a legkarakterisztikusabban a Nílus árterületén valósult meg, mert ezt a lakhatatlan sivatagi környezete teljesen izolálta. Minden másik önözhető folyamvölgyet pásztorkodása alkalmas térségek határoltak, amikre többé-kevésbé kiterjedhetett az öntözéses birodalom politikai hatalma. Az Egyiptomi Birodalom azonban egy izolált, viszonylag kis árterület volt. Itt derült ki egyértelműen, hogy az ókori kultúrák társadalmi alépítménye az önözhető terület és annak eltartó képessége volt. Ez ad magyarázatot arra, hogy Kína és India lakossága többszörös volt a közel-keleti és az egyiptomi birodalomnak.

Ezeknek az önözéses gabonatermelő birodalmak lakosságának többsége ugyan kis vidéki településeken élt, ott termelte meg a lakosság egészének élelmét, de a birodalom hatalmi, politikai, vallási és tudományos centrumai azonban a városok voltak.

Ez azt jelenti, hogy hatezer éve a társadalmi élet élcsapatát azok a városok jelentették, ahol még annyi nyoma sem maradt az eredeti természeti környezetnek, mint az öntözött síkságokon.

Európa, illetve a Nyugat történészei még ma sem hangsúlyozzák, hogy egészen az időszámításunk első évezredének végéig, minden magas kultúra öntözött földeken termelte meg a lakossága élelmezését. Nemcsak a görög, de még a római társdalom is közel-keleti és észak-afrikai önözött földeken termelt gabonával biztosította magának a kenyerét. Ezt a görögök kereskedelmükkel, a rómaiak légióikkal szerezték meg.

A görög és a római társadalmat cicis társadalomnak nevezem, mert még nem a saját lakosságára, csak a városok polgárira és katonáira épült. A városok élelmezése, kenyérrel történő ellátása azonban a Földközi Tenger déli és keleti térségében önözéssel termelt gabonára épült. Ezt a két mediterrán kultúra élelmezte.

Európa csak akkor léphetett fel a magas-kultúrák közé, amikor magának termelte meg a kenyerét. Nyugat-Európa akkor lépett be a magas-kultúrák közé, amikor már képessé vált arra, hogy magának megtermelje a kenyerét. Ezért kellene jobban hangsúlyozni a középkori agrártechnikai forradalom világtörténelmi szerepét. A fagyos telket kiálló gabonák kitenyésztésnek lett köszönhető, hogy ötezer év után a lakosságát élelmező magas-kultúrák a mérsékelt, azaz négy évszakos térségben is kialakulhattak. Ezzel jött létre a követező évezredben a világgazdaság északabbra átterjedése, és egyre nagyobb fölénye.

Visszatérve az ember környezet átalakító szerepére.

A nyugat-európai agrártechnikai forradalom nem okozott akkora változást a környezetben, mint az önözéses gabonatermelés.

Az ipari forradalom azonban nagyon gyors urbanizációval járt. Európa történetéről sokat mond, ha felsoroljuk mekkora volt az urbanizáció az Alpoktól északra a sötét középkorban, az agrártechnikai forradalom, majd az ipari forradalom után és mekkora ma. Ebbe a térségen a vasúthálózat kiépüléséig a lakosság többsége még falvakban élt.

Az ipari forradalom után azonban már a városok lettek a társadalom motorjai. A városokból a természeti környezet egyre jobban kiszorult. A társadalmi és gazdasági fejélődés azonban ezzel ellenkezően egyre inkább oda koncentrálódott.

Mondanivalóm lényege.

A természetvédők rossz irányban törekszenek. Nem az eredeti természetet kell megőrizni, hanem azt kell az ember igényéhez igazítani. Ez minél jobban sikerül, és minél nagyobb változással jár, annál jobban szolgálja az emberiség érdekét. Lehet ugyan a természetbe kártékonyan is beavatkozni, de jól, az emberiség érekéhez igazodva, ez az egyik legnagyobb feladatunk. Fajunk fejlődésének motorja a változó környezethez való alkalmazkodás. Fejlett agyunknak köszönhetően minden környezeti változáshoz való idomulás során fejlettebbek leszünk. Ezzel a természet is jól jár. Nemcsak számunkra, de a növényeknek és a madaraknak is az ideális természeti környezet nem az őserdő, hanem a park.

A jenkor ideális természeti környezete nem az őserdő, hanem az olyan agglomeráció, aminek egy vagy néhány sokmilliós város a centruma, a lakossága 20-30 millió, az autópálya hálózata biztosítja az egymás közti órára épített kooperációt, ahol számos ragos egyetem, múzeum, hangverseny terem, operaház van.

Ezért tartom fiatalkorom óta a Budapest – Bécs tengelyt Közép-Európa legjobb agglomerációs adottságának. Ez négy kultúra, az osztrák, a cseh, a szlovák közös térsége, autópályák kötik össze, vízi útja a Duna és Bécs, Budapest, Pozsony és Bruno tekintélyes európai városok. Erre mind a négy nép építhetne.

Ehhez képes a Ruhr vidék csak abból nagy, amint akkor ért el, amikor a szén, a belvízi és a vasúti hálózat jelentette az ideális természeti környezetet.

Ajánlás: Ne a klímaváltozástól féljünk, az utódaink áldani fognak érte.