2015. április 8., szerda

Családforma

Tartalom

Kopátsy Sándor                   EH                 2015 04 03

Társadalomszemléletem
Családforma

Három napja jutottam előbbre a nagycsalád kiscsalád évtizedes problémájában. Azt ötven éve felismertem, hogy az első ezredforduló előtt a nyugat-európai feudális társadalom a kiscsaládos jobbágyrendszerrel minőségi változást hozott a szántóföldi földművelésre épülő társadalmak történetébe.
A forradalmi változás két pillére a kiscsalád és a természetes csapadékra épülés volt.
Egyiknek a történelmi hatását sem értékelik a súlyának megfelelően. Még nem olvastam, hogy Európa nyugati felén termeltek először természetes csapadékon gabonát. De azt sem írta le senki, hogy Nyugat-Európában volt először gazdasági egység a kiscsalád.
Annak ellenére, hogy a kiscsalád történelemformáló szerepét hamar felismertem, nyomát sem találtam annak, hogy a kiscsaládra kialakulása mögött lett volna tudatosság. Nagyon bölcs logikája volt, hogy a kiscsalád mért jobb a nagycsaládnál, Nyugat-Európában, és csak itt, de itt is spontán alakult ki.
Az okát a marhapásztorkodásról a szántóföldi növénytermelésre történő váltás jelentette. Ezzel az átállással sem foglalkoznak a történészek, pedig az alapos társadalmi fordulatot jelentett. A germán és a skandináv népek mondavilága őrzi meg a nyugat-európai marhapásztorkodást. Mi magyarok is marhapásztorok voltunk, de a sztyeppén, ahol ez lovas nomád életet jelentett. Egészen más életforma volt a Golfáram által bő csapadékú és enyhetelű telű döntően erdősült térségben. Ott a marhapásztorok letelepültek, hiszen a legfeljebb néhány száz lakosú térség marhái számára egynapi járóföldön belül volt legelő, és az enyhe telek átéléséhez szükséges takarmány.
A Kárpát Medencétől nyugatra eleve nem volt nomád életforma. Ezt megértjük, ha arra gondolunk mennyi időre volt takarmánya a kontinentális éghajlatú sztyepén.
Vizsgáltam a középkori marhatartást, és rájöttem, hogy a nagybirtokos családok azzal gondoskodtak a lábon elhajtható exportról, hogy a hegyekben, az erdősült térségben a ritka lakosság kis falvakban élt, és a növendékmarha volt az eladható áru. Az eladásra szánt marhát tavasszal az alföldi legelőkön eltartva hajtották el a német piacokra szántat Nagyszombatra, az Észak-Itáliába szántat Székesfehérvárra. Ott vették át a nyugati marhakereskedők. Nyugat-Európában a marhapásztoroknak bőven volt közeli piacuk, ahova egy nap alatt is elhajthatták a marhát.
A magyar történészek számára sem tudatosult, hogy a Kárpát Medencébe ért hódítók, a hunok, az avarok és a magyarok sátorokkal vándorló pásztorok voltak. A hunok és az avarok korán érkeztek, az agrártechnikai forradalom előtt, amikor a négy évszakos, fagyos telű térségekben nem termett meg a búza és az árpa, nem jelent meg a rozs és a zab, ezért a pásztorkodásnál is nagyobb szegénységet jelentett a földművelés. Mi magyarok jókor jöttünk, a honfoglalás idején jelet meg a fagyálló gabonatermelés. Jellemző módon a magmaradt avarok már falvakban élő földművelők voltak, akárcsak az itt élő szlávok. Az ide érkező magyarságot sem kellett bíztatni, önként felcserélték a nomád pásztorkodást és a sátorban élést, házakban lakó gabonatermelő földművesek lettek. Ezzel az életforma változással spontán járt az is, hogy keresztények lettek.
Tőlünk nyugatra azonban a falvakban élő marhapásztorok csak művelési módot változtattak, az állattartó pásztorok gabonatermő földművesek lettek.
A mediterrán térségben ugyan már ezerötszáz évvel korábban termeltek gabonát, de önözéssel, ugyanúgy, mint a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. Ezeken a gabonatermő, öntözött völgyekben azonban a malária kiirtotta a lakosságot. Ezek a területek lakatlan mocsarak lettek, amiket csak a 20. században, a malária elleni védekezés megoldása után csapoltak le. Ezzel ezerötszáz évre megszűnt Európa területén a gabonatermelés. A búza és az árpa csak az agrártechnikai forradalomban, az első évezred utolsó századaiban oldódott meg. Ezt nemcsak a télállóvá szelektálódott búza és árpa tette lehetővé, hanem a nedves éghajlatban nélkülözhetetlen talajforgató eke, és a szántásra, szárazföldi szállításra alkalmas igavonó állat.
Európa történelmében az agártechnikai forradalom hozott minőségi változást. Ezt megelőzően a kontinens nem volt gabonatermelő. A görögök és a rómaiak képesek voltak a kikötőjű városaikat gabonával ellátni. A kikötőktől távoli térségek gabonaellátása azonban technikailag sem volt megoldható. Ezt a helyzetet szinte automatikusan megoldották a kis görög városállamok, amelyek iparcikkeiket cserélték gabonára akkor is, amikor már a gabonatermő gyarmataik lakatlanná váltak. A Római Birodalom azonban a közel-keleti és észak-afrikai gyarmatok gabonájához a térség adóztatása révén jutott. Tehát nagy bölcsesség és szükségesség volt a jelmondatuk mögött: Navigare necesse est!
Az időszámításunk utáni századokban azonban kihaltak a Római Birodalom városai, szétesett a hadsereg, Európa civilizációja visszazuhant a barbárságba. Ez addig tartott, amíg Európa nem vált gabonatermelővé. Ezzel egy időben érkezett meg a magyarság a Kárpát medencébe.
A gabonaterelő társadalom felépítménye a feudális társadalom, amiben a földbirtokosok alkotják az uralkodó osztályt. Nagyon keveset tudunk arról, hogy a gabonatermelés előtt hogyan hasznosították a birtokukat a földesurak. Véleményem szerint, főleg bort, olajbogyót és fügét termeltek. Ezek azonban nem igényeltek állandó tulajdonosi felügyeletet. Elég volt a termés betakarításai idején a jelenlétük. Először nagyon meglepett, hogy a mediterrán térségben a földbirtokosok városokban éltek, onnan irányították a birtokaikat. A munkaerő rabszolga volt, akik felett a felügyelet a földesúr tisztviselői gyakorolták.
Előtte csak azzal találkoztam, hogy a földesurak a birtokain épült kastélyokban éltek. Az arisztokrácia nem volt városlakó.
Ahogyan a gabonatermelés lett a földek elsődleges hasznosítása, a rabszolgákkal való földtulajdon nagyon alacsony hasznosítását jelentette a rabszolgamunka. A legjobb hasznosítás a termés meghatározott részéért való tartós bérbeadás és szolgáltatástejesítés, vagyis a jobbágyrendszer lett. Ennek a leghatékonyabb formája a kiscsaládokra bízottnak adott jobbágytelek volt. Számomra azonban kérdés maradt miért csak Nyugat-Európában alakult ki a kiscsaládos jobbágyrendszer.
Miért marad fenn még Kelet-Európában és a Balkánon is a nagycsaládos rendszer?
A kiscsaládos jobbágyság legnagyobb előnye, hogy a kiscsalád többé-kevésbé állandó munkaerő kapacitást jelent. A két teljes munkaképes korú szülő. Azt kell szem előtt tartani, hogy a középkorban még nagyon alacsony volt a munkalépes koron túli emberek aránya. Sok volt a gyerek és nagy azok halandósága, és kevés a már munkaképtelen öreg. Ez tette lehetővé, hogy a jobbágytelkek nagysága az évszázadok során sem változott. Ezzel szemben a nagycsalád munkaereje és létszáma széles határok között ingadozott. Ebben a rendszerben viszonylag gyakran, 5-10 évenként a földesúrnak újra kellett osztani a jobbágyok között a földjét.
Az életre szóló jobbágytelek előnye volt, hogy azt a jobbágy tulajdonának érezhette, legalábbis úgy vigyázott rá.
Nemcsak a kiscsaládos jobbágyrendszer kialakulásának tudatossága ismeretlen, de legalább ilyen titokzatos, ahogyan a katolikus egyház ezt garantálta.
A kiscsaládos jobbágyrendszer azzal vált forradalmi megoldássá, hogy nemcsak a jobbágytelkek számához igazodott a jobbágyok száma, hanem csak annyi család válhatott gyermekvállalóvá, ahány jobbágytelek van. Ennek megvalósulását a római katolikus egyház azzal garantálta, hogy házasságot csak azok köthettek, akik számára a földesuruk jobbágytelket biztosított. Ezt azzal tette stabillá az egyház, hogy a házasságon kívül születetteket nem fogadta be, még el sem temette.
A kiscsaládos jobbágyrendszer volt a világtörténelemben az egyetlen gyermekvállalást szabályozó rendszer a negyedszázada bevezetett kínai rendszer előtt. Én, elsősorban ezzel magyarázom a Nyugat ezer éves páratlan sikerét. Ennek ellenére nyoma sincs annak, hogy a társadalomtudományok számra tudatosult volna a kiscsaládos jobbágyrendszer két előnye.
A születéskorlátozás volt az első, a hatékonyságban való nagyobb érdekeltség a második. Az utóbbiról már sokszor írtam. Mégis leszögezem, a középkori Európa legnagyobb találmánya a kiscsaládos jobbágyrendszer volt.

A nők egyenjogúsága.

A társadalmakra jellemző deformációk a lelkiismeretüket javítani akaróknak sem tűnt fel, hogy a legtöbb elnyomást a nők szenvedték. A társadalmakat szinte csak a férfiak szempontjából vizsgálták. Az emberek egyenjogúsága alatt a a férfiak egyenjogúságát értették. A két nemünk társadalmi helyeztében jellemző különbséget tudomásul sem vették. Annak még a nyomára akadtam, hogy valaki felvetette volna, hogy a legnagyobb különbség a két nem eltérő szexuális felelősségéből fakad. Ha erre valaki odafigyel, felismeri, hogy a nők egyenjogúsága mindaddig lehetetlen, amíg a fogamzásgátlás nincs megoldva.
Tekintettel arra, hogy a fogamzás, illetve a terhesség és a szülés következményei csak a házasságon belül azonosak, a fajunkra jellemző szexuális ösztön pedig nem tartható féken, a nők csak akkor lehetnek a társadalom egyenrangú tagjai, ha dönthetnek a fogamzásuk felett.
A fogamzásgátlás akkor vált a nők egyenrangúságának elsődleges feltételévé, amikor bekövetkezett fajunk túlnépesedése. Ez az életviszonyok rohamos javulásának, az ebből fakadó hosszabb várható életkornak lett a következménye. Ma a fejlett világban a várható életkor a fajunk ösztönös szaporaságának megfelelőnek háromszorosa, és a várhatóan rövidesen négyszerese. Azt, hogy milyen várható életkornak milyen spontán népszaporulat felel meg, a demográfusok elfelejtették megmutatni. Ennek maximuma akkor van, amikor a várható életkor és a fogamzásképes kor azonos. A fejlett országokban, különösen a lakosság felső jövedelmi és iskolázottsági kétharmadában, túl vannak. Ennek, a fogamzásgátlás széleskörű alkalmazásának hatására már a lakosság száma spontán csökken.
Itt kell megemlíteni, hogy a lakosság spontán csökkenésének megállítása érdekében általános a gyermekvállalás állami támogatása. Ami azonban mindenütt kontraszelekciót eredményez, mert a gyermekszám arányos támogatás a jó családok számára közömbös, a szegényeket pedig erejüket meghaladó gyermekvállalásra ösztönzi.
A fejlett országok politikai elitje nem hajlandó tudomásul venni, hogy a jelenkori fejlett társadalmak elsődleges érdeke a következő nemzedék minőségének javítása. Ezzel szemben a családtámogatás a minőség rovására a mennyiség növelésére ösztönöz.
A társadalmi érdek ennek épen az ellenkezőjét kívánja meg, a minőség javítását akár a mennyiség rovására is. Ezét látom elengedhetetlennek az olyan gyermeknevelési támogatást, ami a felnevelés hatékonyságára ösztönöz. Ezt pedig csak az olyan állami támogatással lehet elérni, ami az öregkori gondoskodást a felnevelt gyerekek értékéhez és nem a számához köti. Mivel a társadalom számára az egyetlen diplomás többet ér, mint tíz alacsonyan képzett, vagy száz a munkaerőpiacon nem hasznosítható személy.
Ezért fel kell adni azt a tőkés osztálytársadalmakban kialakult nyugdíjrendszert, ami a nyugdíjalapokba befizetett megtakarítás arányában biztosítja az öregkori ellátás mennyiségét.

A túlnépesedés.

A nők társadalmi ragja akkor zuhant le, amikor a születések meghaladták a társadalom érdekét. Biológia törvénye, hogy a születéseknek a halálozásokkal összhangban kell lenni. Ez, kivételes helyzetektől eltekintve annyi születét igényel, ami a létszám tartásához kell. Ezért a Darwin által felfedezett mutáció és szelekció annak érdekében működik, hogy a létszám tartásához igazodjon a szaporaság.
Mivel az emberrel olyan faj jelent meg, aminek a fejlődését már nem a mutáció és a szelekció alakítja, hanem az eszének köszönhetően tudatosan javítani képes életkörülményeit, magára kell vállalni szaporodásának szabályozását.
Ez ugyan néhány csúcsragadozónál, emlősnél, madárnál azzal oldódik meg, hogy önpusztító lesz. A csúcsragadozók, a jegesmedve, az oroszlán, a tigris, azért pusztítja a kölyköket, mert a létszámuk meghaladná az életterük optimális eltartó képességét. Ezt ugyan a naiv természettudósok azzal magyarázzák, hogy a kölykök elpusztítása után előbb lesznek párosodásra a nőstények. Ez természetesen ostobaság. Néhány ragadozó madár, elsősorban a baglyok, ha látják kevés a zsákmányállat, a fiókák egy részének a táplálását szüntetik meg, majd a fészekből kidobják.
Az eszével orientálódó ember számára a nők akkor értékesek, amikor létszámukban hiány van. Ilyen helyzet, ismereteim szerint, nem fordult elő.
A gyermekvállalás akkor haladta meg a társadalom érdekét, amikor a várható életkor meghaladta a fajunkra jellemző várható életkort, a húszas évek közepét. Ilyen kornak megfelelő halandóság esetén volt indokolt, hogy a szexuális ösztönünknek megfelelő fogamzás történjen.
Az ember, a fejlett agyának köszönhetően, viszonylag gyorsan, csupán néhány tízezer év alatt, az életformáját gyorsan az élettere követelményeihez igazította, ami azonban meghosszabbította a várható életkort, ebből pedig az életterekben elviselhetetlen túlnépesedés következett. Ennek következtében az emberi faj eddigi élete mintegy 95 százalékában csak kirajzással szaporodhatott. Mintegy húszezer éve fajunk már szinte minden életteret elfoglalt.
A gyűjtögető életmódokban gyorsan kialakult az eltartható létszámú lakosság, és beállt az éhhalál által féken tartott népesség. Minden élettérben a népesség a természet adta táplálék átlagához igazodott. A társadalomnak magának nem kellett túlnépesedés, gyengébb élelemforrás esetén csökkenteni a népességet, azt gyorsan csökkentette az éhhalál.
Fajunk történetében minőségi előrelépést a felmelegedés okozott. Ennek hatására azonban a gyűjtögetésre alkalmas területek jelentős hányadában drasztikusan csökkent a természet adta élelem. A benépesült területek jelentős hányada néhány évszázad alatt sivataggá vált, az eleve nagyon alacsony számú népesség is életképtelenné vált. Ezek egy része a csapadékosabb térségek felé menekült. Ott azonban sokkal többen akartak megélni, mint amennyit a gyűjtögetés eltarthatott.
Azt csak a biológiai forradalom tárta fel, hogy már a gyűjtögető társadalmaknak is voltak kiegészítő táplálékot jelentő kultúrnövényei. Először a burgonyáról derült ki, majd szinte minden termelésre fogott növény, a köles, a rizs, a búza, az árpa és a kukorica esetébe is bebizonyosodott, hogy sok ezer évvel előbb kapásan termelt kultúrnövény lett, mint ahogyan a fő élelem forrásként szántóföldi termelésükre tért a társadalom. A burgonya és a kukorica az őshazájában nem is lépett túl a kapás művelésen. Ezek csak Európában lettek szántóföldi kultúrnövények.
A történelemtudomány politika centrumos voltát jól bizonyítja a tény, hogy az élelmezés ugyan minden kultúrában százszor fontosabb volt, mint a politika, erre alig fordít figyelmet.
A két amerikai kultúra megfeneklését is csak az magyarázza, hogy mivel nem volt a szántóföldi műveléshez elég erős háziállat, a kapás művelésnél megragadtak.
A szántóföldi növénytermelésnek ugyanis két előfeltétele volt. A szántáshoz és a szállításhoz, azaz a szántóföldi termeléshez szükséges volt az emberénél sokkal nagyobb fizikai erővel rendelkező háziállat, és annak a talajerőt fenntartani képes trágyájára volt szükség. Mivel mindkét feltétel hiányzott Amerikában, a két kultúra megrekedt a kevés élelmet adó kapás növénytermelésnél.
Az első öntözéses növénytermelő kultúrák Ázsia és Észak-Afrika folyamainak síkságain alakultak ki. Ez a termelési mód közel százszorosára növelte a tartósan eltartható népességet. Minden magas-kultúra egészen az időszámításunk első évezrede végéig, az öntözéses gabonatermelésre épült.
Az önözéses földműveléssel párhuzamosan, de attól függetlenül, jöttek létre a pásztortársadalmak. Egy nagyságrenddel nagyobb területen, de egy nagyságrenddel kisebb népességeltartó képességgel.
Mindkét termelésre épült társadalom mintegy hatezer éve született, és viszonylag változatlanul jutott el az ipari forradalomig. Eddig az emberiség kilenctizede öntözéses gabonatermelésből és pásztorkodásból élt. Egyetlen kivétel volt az első ezredforduló végén, amikor megjelent Európa nyugati felén a természetes csapadékra épülő, állattartással kiegészülő mezőgazdaság. Ez terjed el a két Amerikában, Ausztráliában és Afrikában. Ma ez termeli meg a sokszorosára nőtt létszámú emberiség táplálékának nagyobb felét.

Fogamzásgátlás

A tudományos és technikai forradalom meghozta a nők egyenjogúságának a két előfeltételét. Megoldotta a fogamzásmentes szexuális ösztön szabadságát, és technikai forradalmat hozott a háztartási munkába.
Ebben a fejezetben az előbbivel foglalkozok.
A tudomány szinte figyelem kívül hagyja azt a tényt, hogy az ember szexuális ösztöne olyan szülésszámot eredményez, amire csak nagyon rövid, a húszak évek közepén lévő várható életkor esetében van szükség. Ez a szaporaságunk azért alakult ki, mert nagyon magas volt a halandóságunk. Ha a várható életkor valahol a húszas évek közepén volna, akkor nem lépne fel a túlnépesedésünk problémája. Azért voltunk viszonylag szaporák, mert nagyon halandók vagyunk. Fizikai adottságink alapján nem voltunk olyan életképesek, hogy a várható életkorunk a nemi érettségünket tíz évnél jobban meghaladja.
Nem ismerek olyan nagytestű emlőst, aminél a hímek szinte folyamatosan készek, és alkalmasak a közösülésre, a nőstények is hajlandók, ráadásul egy év folyamán havonta több napon fogamzásképesek. Tudom, hogy az olvasók többsége botránkozik, legalábbis nem érti, hogy mi köze az ilyen témáknak a társadalmak történetéhez. Pedig százszor több mint annak, mikor ki volt a király, vagy melyik párt nyerte meg a választásokat.
Hivatalos vallásom ritkán okozott örömet, mert mindig éreztem, hogy nem értette meg a reformáció lényegét, az óta egyre jobban lemarad attól, hogy a kor szelleméhez igazodó vallás legyen. Ezért csapott meg tavaszi szellőként, amikor a Fülöp Szigeteken járó pápa hangot adott a túlnépesedés katasztrofális következményeinek. Tisztéhez mérten keményen fogalmazott, amikor a sok gyermeket vállaló szülőket a nyulak szaporaágához hasonlította.
Nekem a háziállatok szaporasága gyermekkori élményem maradt. Apámnak köszönhetem, hogy életem során mindig hangot találtam az állatokkal, azok is velem. Az embereket nem értette meg, azok sem őt, de az állatok bízhattak benne. Azt, hogy értelmiségi lettem, anyának, azt, hogy otthon vagyok a természetben, apámnak köszönhetem. Azt is, hogyan kell 700 négyszögletes kerten eltartani egy családot. Kertész családban nőtt fel, a kertünkön szinte minden megtermelt, áruként virágot is. De azt csak később értettem meg, hogy a kerten kívüli lehetőségeket is kihasználta. Hattagú családunk húsigényét többségében a nyulak és galambok biztosították. A húsnyulakat a közeli parkból az öcsémmel ketten hordtuk, a galambok pedig kijártak a határba. A nyulak szaporaságáról tehát voltak élményeim. Nekünk a zsebpénzt a selyemhernyók termelték, amiknek az országúti eperfákról hordtuk a levelet.
Bármennyire hihetetlennek tűnik, ez a diákkori lecke fontos szerepet játszott abban, hogy a szocialista táboron belül, először Magyarországon robbant be a nagyüzemű csirketartás.
Jó barátok voltunk a Burgert Róberttal, akit az ötvenes években neveztek ki a Pécsi Állami Gazdaság igazgatójának azzal, hogy oldja meg Pécs tejjel való ellátását. Ez a profil azonban nem felet meg az én elképzelésemnek. Egész életemben nagy tejívó vagyok, de közgazdászként az volt a véleményem, hogy tejet ott kell termelni, ahol nem terem meg a gabona, és szinte egész évben zöldek a legelők. Tejtermelő az a térég legyen, ahol a parkokban a füvet nem kell locsolni.
A másik érvem, hogy a beindult biológiai forradalomban előnybe kerülnek a szapora fajták, ahol nagy a szaporaság, bőven lehet selejtezni. A tejterelés növelése azonban olyan takarmányozást és tartásmódot követel meg, amiben nagyon lassú a potenciális szaporodás, és hosszú a generációs ciklus. Ezért aztán a tejtermelő nagyüzemet nagy marhaságnak tartottam. Ezzel szemben a baromfitartás a másik végletet jelentette. Nagyon nagy a szaporaság, és nagyon rövid a ciklus. Ezt a Nyugaton akkor már felismerték, és hallottunk az ott elért eredményekről. Burgert zsenialitása gyorsan országos eredményt hozott.
Ez a kitérő ugyan hosszúra sikerült, de illusztrálja, hogy a fontos gazdasági változások elindulása nem a nagypolitikán, hanem az emberek találékonyságán, vállalkozó kedvén múlik. Nem a kormány gazdaságpolitikáján, hanem piaci jelzésekre való válaszok alakítják.
Az én társadalomszemléletemben pedig döntő szerepet játszik a szaporodásunk mértéke. Az osztálytársadalmak létrejöttét és a működését szabályozó törvényeket csak a túlnépesedésünk által okozott nyomás ismerete teszi lehetővé.
Ezt már a fasizmus divatja idején megtanultam. A fasiszták az emberölést az emberi faj genetikai tulajdonságával magyarázták, pedig csak a túlszaporodó ember lesz emberölő. A népességvesztő társadalmakban az ember társadalmi viselkedését az élet értékelése jellemzi. Az emberre sokkal inkább jellemző az élet megérzés, mint annak elvétele.
Fajunk történetének utóbbi mintegy hatezer éve azért volt tele közvetlen és közvetett emberöléssel, mert szaporább faj vagyunk, mint ahogy növelni tudjuk életterünk eltartó képességét.
A szaporaságunk annyira erős ösztönre épül, hogy csak akkor tudjuk elviselhető mértéken tartani, ha ösztönünknek megfelelő szexuális életünk során megoldható a fogamzásgátlás.
A tudomány, a politika és a vallás máig nem vallja be, hogy az ember nem azért volt az elviselhetőnél sokkal szaporább, mert az akart lenni. Ez most nyilvánvalóvá vált ott, ahol a fogamzásgátlás megoldható, mert lényegesen csökkent a gyermekvállalás.
Ez ugyan a történelmünk során is megmutatkozott, de a politika és a vallás igyekezett a bizonyítékokat elhallgatni. Minden társadalomban volt csecsemőölés, terhesség megszakítás, a megalapozott jövőre nem számítható gyerekek papnak, szerzetesnek, zsoldosnak, prostituálnak való adása, engedélyezése.

A háztartási munka lassú technikai fejlődése.

Erre a közgazdászoknak kellett volna felfigyelni. Azt ugyan tudták, hogy technikai fejlődés ott van, ahol hiány van munkaerőben, ahol ezért az ára magas.
A háztartási munkára bőven volt munkaerő, ráadásul azt meg sem kellett fizetni. A pásztortársadalmakban a nőket csak a háztarára, a háziiparra használták. Ez volt a jellemző az európai mezőgazdaságban egészen a kapás növények és a tejtermelés térhódításáig. A kalászos gabonák termelése csak aratáskor és csépléskor igényelt női munkasegítséget. Ugyanakkor a gabonák őrlése nagy és nehéz munkát kívánt a nőktől. A malmok elterjedése nagyon jelentős könnyítést jelentett a nők számára.
A kapás növények termelésének jelentőségét a nők gazdasági szerepének növekedésében viszonylag gyorsan felismertem. Amerika betelepítése talán semmiben nem jelentett nagyobb változást, mint a kapásnövények elterjedése. Ezek termelési ugyan lényegesen több munkával járt, de ennek nagyobb része a termelésben alig foglalkoztatott nőket érintette, de az elsődleges következménye a területegységen termett nagyobb tápérték volt. Azzal, hogy a tavaszi gabonákat, a tavaszi árpát és zabot felváltotta a kukorica és a burgonya, kihasználhatóvá vált a női munkaerő, és a megtermett táplálék is sokkal nagyobb lett, a nők szerepe a termelésben. Ezzel a társadalmi rangjuk is.
Az amerikai kapásnövények, a kukorica, a burgonya, a bab, a paradicsom, megjelenése a nők gazdasági szerepe szempontjából is változást hozott. Ezen túl, a megtermelt nagyobb tápértéknek, és az import gabonának köszönhetően Európa lakossága megkétszereződhetett.
Az is jellemző a történelemfelfogásunkra, hogy a háborús emberveszteségeket, a kivándorlás hatását túlhangsúlyozzuk, az eltartható lakosság nagyságrenddel nagyobb hatását azonban meg sem említjük. Pedig a sokkal nagyobb a kontinensen lakók számának növekedése volt. Az utóbbiban a legnagyobb szerepet a mezőgazdasági termelés növekedése és az importja játszotta.
A háztartási munkák technikai feltétele, hatékonysága azonban változatlan maradt. Ezzel magyarázható, hogy a 19. század végén a leggazdagabb Angliában a munkaerő mérleg adati szerint, a legtöbb embert foglalkoztató ágazat az uralkodó osztályokat kiszolgáló cselédek, inasok jelentették. A 20. század azonban gyökeres fordulatot hozott. A háztartási munkák hatékonysága nagyot növekedett. Az élelmiszeripar átvette az ételek készítésének tradicionális feladatát. A hűtőszekrény megoldotta az ételek tartós tárolását. A közművek megoldották fűtést, a világítást. Még nem találkoztam olyan felméréssel, ami megmutatja a háztartási munkákban a termelékenység változás mértékét, de az adatoknál is jobb bizonyíték, hogy a munkaképes nők munkavállalása, felső iskolázása mennyi nőt vont ki a háztartásból.

A legnagyobb változást azonban az jelenti, hogy a fejlett társadalmakban a nők tovább tanulnak, mint a férfiak. Sokkal később mennek férjhez, és még később vállalnak gyereket.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése