Az ember és a természeti környezete

Kopátsy Sándor                 EE                   2014-02-10

Az ember és a természeti környezete

Az osztálytársadalmak legfontosabb alépítménye a túlnépesedés elleni védekezés volt. Az emberi faj természetes szaporodási ösztöne a húszas évek elején tartó várható életkornak felel meg. Ez a viszonylag nagyon rövid átlagos életkor fajunk életének első tizenkilenc huszadában jellemző is volt. Szinte minden gyűjtögető társadalomban ez volt a várható életkor, ami az emberiség életének nagy részében az elfoglalt életterekben stagnáló létszámot jelentett.

A gyűjtögethető táplálék átlagos mennyiségét ugyan az éghajlati ingadozások nagyon változóvá tették, de az adott természeti környezetben az átlagos hozamunk nem változott. Az eltartható népesség az ennek megfelelő létszám körül ingadozott. Ez minden faj esetében történik. Az ember is, amikor túllépte az évente ingadozó hozam mellett az éppen eltartó képességet, az éhhalál erre a szintre, vagy az alá csökkentette. Ezért évezredeken keresztül a lakosság az átlagos eltartható létszáma körül ingadozott. Az átlagosnál kedvezőtlenebb években vagy éhen pusztult, vagy kirajzott.

A kirajzók az új, az előzőtől eltérő természeti környezetbe nem a minden fajra jellemző darwini törvény alapján, a génjei mutációjának szelekciójával illeszkedett be, hanem a fejlett agyának köszönhetően alkalmazkodott az új, a korábbitól eltérő körülményekhez. Minden már faj esetében, ha ez a beilleszkedés nagy változást követelt, új fajok jöttek létre.

Az ember esetében ez egészen más beilleszkedési törvény alapján, az eszének köszönhetően tudatosan az új környezethez illesztette életmódját. Az ember agyának köszönhetően, nem genetikailag változott, hanem a viselkedését igazította a korábbitól eltérő természeti környezetekhez. Tudatosan alakította viselkedését a környezetéhez.

A tudatosság azonban nem a modern értelemben megfogalmazódott volt, hanem eszükkel igazodtak a körülmények által diktált szükségszerűséghez. Ez a szükségszerűséghez történő alkalmazkodás, bizonyos mértékig, végig kíséri történelmünket az osztálytársadalmakban is. Sok olyan, bölcsnek tekinthető alkalmazkodás történt később is, amit csak a problémákhoz történő tudatos alkalmazkodásnak lehet tekinteni, de nyomát sem találjuk annak, hogy valaki számára tudatossá vált volna, hogy miért ez volt a jó megoldás. De ezeket majd a maguk idején fejtem ki jobban. Egyelőre fogadjuk el, hogy az ember az egyetlen biológiai lény, amelyik a fejlett agyának köszönhetően maradt fenn.

Azt, hogy biológiai elődeinknek is viszonylag fejlet agyuk volt, és már bizonyos tekintetben annak köszönhetően maradtak fenn több ezer generáció során, aligha lehet kétségbe vonni. Azt, hogy ez csak egy minőségi változás kezdete volt, bizonyítja, hogy egyik korábbinál fejlettebb faj sem volt képes fennmaradni. Ezt a tudományos problémát a fajfejlődéssel foglalkozó tudományoknak kell majd megválaszolni.

Annak ellenére, hogy fajunk néhány tízezer év alatt szinte minden természeti környezethez tudott alkalmazkodni, és ezekben nagyon eltérő életmódot, viselkedést, nyelvet, erkölcsi szabályokat alakított ki, ehhez nem volt szüksége arra, hogy más fajjá változzon. Vagyis a homo sapiens óriási változásokon ment keresztül rövid százezer év alatt, genetikailag azonban ugyanaz a faj maradt.

A máig fennmaradt minden faj tízszer, százszor, ezerszer korábban jelent meg, és szinte semmit nem változott. Az ember jelent meg utoljára, és óriási változásokon megy át.

A gyűjtögetés mintegy százezer éve is rendkívül rövid idő a fajfejlődés óráján mérve, mégis minden fajnál több változás törtét ennek során. A gyűjtögető ember az egyetlen emlős, amelyik saját kezdeményezésből, minden természeti környezetbe képes volt berendezkedni.

A termelésre áttért ember alig hatezer év alatt, minden természeti környezetben megoldotta az ott lehetséges termelést, megtízszerezte létszámát, megkétszerezte várható életkorát, és megtízszerezte az egy laksora jutó jövedelmét.

A tudásalapú társadalom még alig élt meg egyetlen századot, de ez idő leég volt arra, hogy féken tartsa népszaporulatát, megsokszorozza az egy lakosra jutó jövedelmet, évtizedekkel hosszabbá tegye a várható életkort, tudományos és technikai eredményei nagyságrendekkel megnövelje fizikai képességeit a gondolkodásban, az információ áramlásában, a távolságok legyőzésében. Egyelőre még kezdetén tartunk ennek a társadalmi formának a történetében, mégis az elmúlt száz évben többet változott fajunk élete, mint előtte összesen.

Az ember ugyan nagyon eltérő életmódokat alakított ki, de ez fajtáján nem változtattak, genetikailag mindig homo sapiens maradt. Erre a tényre a genetika tudománya sem figyelt fel. Az ember az egyetlen faj, amelyik egyre differenciáltabb módon él, és egyre magasabb szinten él, de ennek nincs számottevő genetikai hatása. A gyűjtögető ember nagyon sok környezetben nagyon eltérő módon élt, táplálkozott, lakott, ruházkodott, eltérő nyelveken beszélt, nagyon eltérő bőrű lett, de ennek ellenére nem váltak eltérő fajokká. Genetikailag nem volt köztük olyan különbség, amelyik például a közös utódokat adó képességet korlátozta volna.

Éppen közelmúltban állapította meg a genetikai kutatás, hogy fajunk a velünk egy időben élő leander-völgyi emberrel nemcsak párosult, de az ebből származó utódok is szaporodásképesek maradtak.

Az osztálytársadalmakban élő kultúrák közti kapcsolat, a mai értelemben nem volt, egymástól gyakorlatilag izoláltan élték az életüket, mégis közös faj maradtak.

Ma már az emberiség egyedei között vannak egy az ezerszeres tudás, képesség, jövedelem különbségek, amik minden előző fajban létezőnél elképzelhetetlen volt, mégis azonos faj maradtak. Ez annyira példátlan a fajfejlődésben, hogy hangsúlyozni kellene.

A genetikai elődeink mind kipusztultak. Az ember pedig szinte a jelenkorig, a tudományos és technikai forradalom beköszöntéig, mai mértékkel mérve, nagyon lassan szaporodott. Ez a ma lassúnak tűnő szaporodás, a jégkorszak végére sok tíz- esetleg százmilliós létszámú fajjá nőtt, és szinte minden természeti környezetbe képes volt berendezkedni.

Ugyanakkor sok tízezer éven keresztül a nagyon eltérő természeti körülmények között izolálva is genetikailag változatlan maradt. Ezt jól illusztrálja Ausztrália és az egyenlítői Afrika őslakossága. Legfeljebb fontos tény az, hogy az egyenlítőhöz közel az izolált közösségek nem változtak. Vagyis, ahol nem történt jelentős változás a természeti környezetben, ott nem volt fejlődés.

Ez igazolja harminc éves felismerésem. A változatlan természeti környezetben áll a biológiai fejlődés órája. Vagyis Darwin nem vette tudomásul, hogy a mutáció és a szelekció változatlan természeti környezetben nem fajfejlődést, hanem éppen ellenkezően, a faj stabilitását szolgája. Az ugyan igaz, hogy a megváltozott, vagy az új környezetbe került faj a mutációnak és a szelekciónak köszönhetően alkalmazkodik, idomul az új helyzethez, de a változatlan környezetben éppen ellenkezőleg, stabilizálja az alkalmazkodást, kiszűri a más környezethez illő mutációkat. Vagyis új, de a spontán fejfejlődés során nemcsak új, de megváltozott faj is, csak megváltozott környezetben jelenik meg.

Ausztráliában az ember viszonylag korán megjelent, azonban a gyűjtögetés szintjén maradt. Az egyenlítői Afrikában sem ismerünk az osztálytársadalmak megjelenése előtti társadalmi fejlődést. Amerikában ugyan az Andokban kialakult két teremő társadalom, de néhány ezer évvel később, mint Eurázsiában, és megfelelő igásállat hiányában nem is változhatott át szántóföldi földműveléssé. Ezek fejlettségét azzal igyekeztek megmagyarázni, hogy észak-afrikai hajósok vitték át az egyiptomi társadalom ismereteit. Ennek azonban semmi tudományos alapja nincsen. Sokkal inkább igaz, hogy a gyűjtögetés sem zsákutca, a kedvező feltételek mellett az is rátér a termelésre. Ez z áttérés azonban megkívánja, hogy legyen a térségben olyan életképtelenné váló növényevő állat, amelyik fizikai ereje az emberének többszöröse, és ezzel pótolni képes az ember elégtelen fizikai erejét a talajműveléshez, és a terhek szárazföldi szállításához.

A gazdaságtörténészek sem ismerték fel hogy az ember fizikai erejét először nem a gépek, nem a szél és a víz ereje, hanem a nála erősebb állatok többszörözték meg. Az első technikai forradalom az állati erő szolgálatba állítása volt.

Ez a magyarázata annak, hogy a szántóföldi növénytermelés csak Eurázsiában és Afrikában történt meg. Csak ott állt az ember szolgálatban a nála sokkal erősebb szarvasmarha és bivaly. Észak-Amerikában egyetlen erős növényevő vadállat a bölény volt. Az azonban nem szorult arra, hogy az ember etesse, itassak, ott volt számukra a vízben, csapadékban gazdag préri, ahol sokmilliónyi állományuk megélhetett.

Itt kell kimondani, hogy csak olyan állat volt domesztikálható, amelyik életterében elfogyott a víz és növényzetet tápláló csapadék, vagyis életterük izolált sivataggá változott. Eurázsiában voltak ilyen térségek, a szarvasmarha, a bivaly, a birka és a kecske élettere úgy szűnt meg, hogy vadon fenn sem maradhatott volna. Dél-Amerikában a láma volt az egyetlen háziállat, de egyrészt nem elég erős a talajművelése és járművek vonatására, másrészt életterük a szántóföldi növénytermelésre alkalmas területben nagyon szegény volt.

A történészek alig látják a háziállatok fontos szerepét a technikai fejlődésben. Az ember és az állat kooperációját alig említik.

Azt sem hangsúlyozzák, hogy milyen feltételek voltak szükségesek ahhoz, hogy létrejöjjenek a folyami magas-kultúrák, illetve a pásztortársadalmak Eurázsiában. Ezek is egymástól függetlenül alakultak ki. Lehetett közöttük bizonyos tapasztalatcsere, de alapvetően saját erőből jöttek létre

Ismereteim szerint, a két amerikai magas-kultúra is egymástól függetlenül jött létre.

Ezek a tények is azt igazolják, hogy a társadalom fejlődés fő motorja az ember rendkívül fejlett agya, aminek köszönhetően képes élni a lehetőségekkel. Ezért kellene feltárni, hogy melyik magas-kultúra milyen körülményeknek köszönhetően jött létre, és megmutatni azt is, hogy hol, miért nem volt lépéstartás a társadalmi élvonallal. Ebből kiderülne, hogy a sikerekben és kudarcokban nem az emberek különböző minősége volt az ok, hanem a körülmények, az adottságok voltak kedvezők, illetve hiányosak.

A nyelv, az írás, a számolás, a csillagászat, az élet folytatása a túlvilágban, az esztétikai, zenei igény, a szerszámkészítő hajlam minden emberi közösségbe létezett. A nagyon eltérő társadalmi sikerek és kudarcok nem az emberi agy eltérő képességéből, hanem a körülmények különbségéből fakadtak.