A nők helyzete a világban

Kopátsy Sándor                EH                   2018 05 17

A nők helyzete a világban

Harari könyvhöz

Az egyenlő bér követelése.

Ez is a marxizmusból itt maradt politikai követelmény. A munkaerő azonban áru, az árát nem a munkaadó, nem a politikai hatalom, hanem a kereslete és kínálata határozza meg. Marxnak is alapvető tévedése volt, amikor azt hirdette, hogy a munkaerő ára csak a munkaadón múlik. Azt hirdette, ha a tőkéseket kisajátítják, meg fog szűnni a munkaerő kizsákmányolása. Az osztálytársadalmakban azért volt jellemző a kizsákmányolás, mert a munkaerőből több és jobb volt, mint amennyit a társadalom igényelt.

Harari azt ugyan zseniálisan felismeri, hogy a fölművelés és a pásztorkodás kevesebb és kevésbé igényes munkaerőt kívánt, mint a gyűjtögetés, de azt figyelmen kívül hagyta, hogy sokkal kevesebb biztosítékot jelentett a jövőre, és az ember a nagyobb biztonságot többre értékelte, mint a kevesebb örömöt. A sikeres gyűjtögetés sikerélményt adott, de a jövő mindig bizonytalan maradt.

A pásztorkodásra, Harari, nem véletlenül, ki sem tér, mert az nem jelentett monoton munkát, de állandó biztonságot. A pásztornak nem kellett félni, hogy nem lesz tápláléka, hiszen ott volt a nyája, aminek húsával rendelkezhetett. Ráadásul, a kutyáinak köszönhetően, viszonylag kevés fáradságos munkája volt. Nem véletlen, hogy a földművelőhöz képest a pásztor élete viszonylag romantikus maradt.

A földművelés viszont sokkal több, kevés szakmai képességet, de sok fizikai erőt követelt. Ezért viszont a termés betakarítása után egy évre bebiztosítottnak érezhette magát. Harari ezt a nagyobb létbiztonságot nem értékelte, ezért aztán a földművelésből való megélést a legnagyobb becsapásnak minősítette. Azt nem vette tudomásul, hogy a Homo sapiens a bizonytalan eredményű gyűjtögetéssel szemben mindig és mindenütt a termelést választotta.

Sajnos, nemcsak Harari, de a történészek sem keresik az élet minőségét mérő mutatókat. Ezek között a legjobb, a várható életkor. Márpedig fajunk várható életkora a megjelenését követő mintegy 150 ezer évben szinte változatlan, mintegy 25 é maradt. A demográfusok sem hangsúlyozzák, hogyan alakult a várható életkorunk a történelmünk során.

A gyűjtögető társadalmakban az életterek eltartó képessége változatlan maradt. Fajunk létszáma csak egy módon volt növelhető, ha újabb életterekbe rendezkedhettünk be. Azokban is ugyanúgy változatlan maradt a lakosságuk.

A pásztorkodással ugyan Harari nem foglalkozik, Ez lényegében az állatállomány gyűjtögető társadalma volt, amiben az ember csak a szűk keresztmetszetek kiszélesítésével növelte az állatállomány eltarthatóságát. Kutakat ásott, ismerte az itatóhelyeket, takarmányt tartalékolt. A pásztortársadalmakat úgy kell minősíteni, hogy az ember megteremtette a növényevő állatok számára a klímaváltozás során megromlott életterekben a szűk keresztmetszeteket kijavította. Az állatok viszonylag nagy ivóvíz igényét kutak ásásával, a vizük kiemelésével, a takarmányhiányukat pedig azok tárolásával biztosították.

A történészek máig nem ismerték fel, hogy a szarvasmarha, a kecske, a birka azért szegődött az ember mellé, mert önerőből nem tudott volna fennmaradni.

A háziállatok nemcsak vizet és takarmányt kaptak, hanem védelmet is. A kutyák és az emberek éjszakai tüzei a ragadozókkal szemben védelmet jelentetek.

Az is fajunk történelmének alakítója volt, hogy a pásztorkodás viszonylag alacsony lakosságot tartottak el, márpedig a járványok terjedése a lakosság sűrűségével hatványozottan nő. A pásztorok jobb élelmezése és a hosszabb várható életkora, túlnépesedést jelentett. Ebből fakadt, hogy a pásztornépek rendszeresen elözönlötték a földművelőket.

Az áruk árát a keresletük és kínálatuk arány határozza meg.

Az egyenlő munkáért egyenlő bért, is olyan ármeghatározás, ami a kereslet és kínálat áralakító szerepének a tagadása.

Az is baj, ha a társadalomban van olyan politikai erő, ami képes olyan árakat kikényszeríteni, amit valamilyen elvi alapon indokoltnak tart. Mindennek az a jó ára, amit a kereslete és kínálata alakít ki. A tények egyre inkább azt igazolják, hogy a munkaerő árát nem a munkaadó érdeke, nem a munkavállaló neme, vagy a végzettsége, hanem a teljesítményük alapján a piac alakítja ki. A férfiak és nők azonos jövedelemnek egyetlen elfogadható alapja az, hogy azt a piac alakította ki. Az egyenlő bérnek nem lehet alapja, hogy valaki férfi, vagy nő, vagy mekkora az iskolai végzettsége. A bérarányokat a munkaerő keresletének és kínálatának egyensúlya bizonyítja.

A nők alacsonyabb bére azzal nem bírálható, hogy igazságtalan. Annál inkább jogos a nők panasza azért, ha a foglalkoztatásuk után járó bérük nem füzeti meg a társadalmi szolgálatukat.

A társadalmak vitathatatlan igazságtalansága, hogy a háztartásban, a gyermeknevelésben végzett munkájukat a társadalom nem fizeti meg. Minden felmérés, azt bizonyítja, hogy a feleségek és anyák háztartási és gyermeknevelési munkáját nem fizeti meg a társadalom, pedig ha ezt is megfizetné, valószínűleg nem volna kisebb a jövedelmük. A háztartások működtetése, a gyerekek kihordása, megszülése és felnevelése ugyan nélkülözhetetlen társadalmi érdek, amit a jövedelmek elosztásában mindig figyelmen kívül hagynak.

Nemrégen találtam egy észak-amerikai felmérést, ami azt bizonyítja, hogy a szingli nők ugyan kevesebbet keresek, mint a szingli férfiak, mégis az előbbiek háromszor nagyobb valószínűséggel vesznek házat, lakást, háromszor több megtakarított pénzük van a bankban. Egyértelmű ennek a magyarázata, a szingli nők jövedelméből több megtakarítás lehetséges, mert olcsóbban élnek, maguk takarítanak, főznek, kimossák a szennyest. Először olvastam olyan felmérést, ami azt bizonyítja, hogy a szingli nők jövedelme ugyan alacsonyabb, de mégis többet ér, mint a szingli férfiaké. Ez ugyan nem érv a kisebb fizetésre, de tudomásul kell venni.

Még inkább egyértelmű, hogy a nőket miért nem szívesen állítják vezető munkakörökbe. A nők a gyermekvállaláskor váratlanul kiesnek a munkából. Márpedig ez egy nagyvállalt esetében százszor többe kerül, mint a bérük.

Azt sem hozta még fel senki, hogy nemcsak a munkaadók, de a szülést vállaló nők szakmai karrierje jelentősen sérül. Ezt azzal kellene megoldani, hogy a nők öregkori ellátása ne csak az életkeresetüktől, hanem a gyermeknevelés eredménytől is függjön.

Az vitathatatlan, hogy még a fejlett társadalmakban is a társadalmi juttatások és elvonások férfi centrikusak. Ezen is javítani kell. Ebbe az irányba az lenne pozitív lépés, ha a munkájuk mellett a gyermekeket nevelő anyák adókedvezményt is kapnának. Ezért sem értek egyet az egységes jövedelemadó kulccsal. Az enyhén progresszívat jobbnak tartom, mint az egységeset, de a fő problémám az, hogy a nők és férfiak adója nem igazságos. Nem az a kifogásom, hogy a nők mintegy tíz százalékkal alacsonyabb bért kapnak, hanem az, hogy a társadalom ezt nem korrigálja legalább annyival, amint a nők nem a munkaviszonyban adnak a társadalomnak. Ez alatt elsősorban a háztatásban és a gyermeknevelésben végzett munkájuk honorálását értem.

Készen is van a javaslatom.

A nők jövedelmi adója megközelítőleg annyival legyen kisebb, amennyivel nem a munkaadójuknak, hanem a társadalomnak teljesítenek a férfiaknál többet.

Ez azért válik a jelenkorban egyre fontosabbá, mivel egyre inkább a gyermekneveléstől függ a következő generáció értéke.

Az elmúlt közel tízezer ében többen születtek és több volt a lépességük annál, amennyit a társadalom hasznosítani tudott. Jelenleg pedig a társadalmak teljesítménye elsősorban attól függ, hogy ne csökkenjen a lakosság száma, és minél jobb legyen a minősége. Ezért abszurdum, hogy a társadalom a legfontosabb igényét nem, a követező generáció nevelését és oktatását nem tekinti értéktermelésnek.