Kopátsy Sándor EH 2019 02 24
A munkaerő
felnevelési költsége
Harari
Kevés írás volt nagyobb hatással rám, mint Rácz Jenő és Bródy András: A
TŐKÉS TÁRSADALOM VAGYONIGÉNYE címmel megjelent könyve. Ez tanított meg arra,
hogy milyen különbség van abban, hogy az osztálytársadalmakban nő, stagnál,
vagy növekszik a lakosság száma. Ez a könyv vezetett annak felismerésére,
hogy nemcsak a tőkés, de minden a termelésből élő osztálytársadalom jellemző a
túlnépesedés nyomása, aminek kivédésére a halálozás növelésére kényszerül. A
gyűjtögetésről a termelésre való átérés azt jelentette, hogy a homo sapiensre
is jellemző várható életkor gyorsan növekedni kezdett, vagyis a homo sapiens a minden fajt jellemző
létszámát újratermelő fajból elviselhetetlenül gyorsan növekvő fajjá változott.
Ezt a minőségi változást fajunk
ösztönösen annak tekintette, hogy ezzel isten a homo sapienset a még állati
szintről magasabb szinte, az isten által teremtett magasabb rendű lénnyé, Homo
sapienssé, emberré emelte. A gyűjtögetés fajunk számára is azt jelentette, hogy
a várható életkorunk által összhangba volt a szaporaságunkkal. Ezelőtt mintegy
tízezer éves fajunk még egy ritka állat volt, a létszámunk néhány milliós
szinten stagnált. Kétlábúak lettünk,
ennek köszönhetően használtuk a tűzet, pattintott kőszerszámot készítettünk, és
megkülönböztetett hangképző képességünkkel kommunikálni tudtunk.
A két lábon járás lehetővé tette, hogy a kezünk az agyunk parancsait az
állatvilágban példátlan módon teljesíteni tudta az agyunk parancsait. Máig
nem tudatosult, hogy a kezeink képessége
ugyan akkor fölényt jelentett, mint az agyunké. A kor történészei ugyan
nagy figyelmet fordítottak az őseink barlangrajzaira, de nem hangsúlyozták,
hogy a kezeink milyen tökéletesen ábrázolták
a vadászélményeket. Azt mégis figyelmen kívül hagyták, hogy a barlangrajok
nem a hétköznapi eseményeinket, a csodákat ábrázolták. Nem a vadászatból éltek,
hanem a vadászat ritka csodáit ábrázolták, akárcsak a jelenkori templomok. A
kor fegyvereivel elejtet vad nem jellemző, hanem isteni csoda volt.
Ötven éves intenzív vadászként
tudom, hogy pattintott kőhegyű lándzsával vadat elejteni csodának számíthatott.
az ember által elejtett vad ritkaság volt még ahhoz képest is, amit veremben
vagy hurokkal ejtettek el. Öreg vadászként ismertem fel, hogy a gyűjtögető
ősünk elejtett vadhoz hogyan juthatott. Úgy, ahogyan a hiénák és a sakálok.
Megszerezték a ragadozók által elejtett vadat. A tűztől ugyanis csak az ember
nem fél. Ezért elég volt, ha látva a nagyvadak sikeres vadászatát, fáklyáikkal
elzavarták a ragadozót, a dögöt
Az elmúlt évben egy amerikai és
egy belga egyetem biológusai először ismerték fel, hogy a homok génjében egy
millió éve megjelent az az elem, ami lehetővé tette, hogy az agyuk kapacitása növekedjen,
ha a táplálkozása biztosítja a nagyobb agynak a viszonylag nagy energiaigényét.
Ezzel a potenciális lehetőséggel csak a
homo sapiens élt azzal, hogy a gyűjtögetett nyersen fogyasztott táplálkozása
átért a könnyebben emészthetővé tett táplálkozásra.
Ennek a minőségi változásnak a
feltárási folyamatát máig nem tárta fel a tudomány annak ellenére, hogy a tény
egyértelmű volt. Fajunk, a homo sapiens valamikor az utolsó jégkorszak végén,
átért a táplálkozásának a minőségi átalakítására, a nyers táplálék
fogyasztásáról a könnyebben emészthetővé tett táplálék fogyasztására. Ezt azért
nem ismerték fel, mert a homo sapiens húsfogyasztását a vadászattal
magyarázták. Nem veszik tudomásul, hogy
fajunk szinte a lőfegyverek megjelenéséig nagyon gyenge minőségű vadász volt.
A testi adottságaink és fegyvereink a vadászatra viszonylag használhatatlanul
gyengék voltak. Ez kényszerítette a fajunkat arra, hogy mintegy húszezer éve a
kutyákkal közös vadászatra kényszerült. De még ez is csak arra tette
alkalmassá, hogy a kutyáival a rénszarvasok befogadják. Ezt a tényt sem tárta
fel senki. Pedig már ebben megjelentek a fajunk vadász képességének
fejlődésének az első elemei.
A homok voltak az elsők,
amelyikek a tűz védelmének köszönhetően biztonságban élhettek nagyobb közösségekben,
egymással kommunikálva élhettek a barlangokban. Az első fegyverük a pattintott hegyű dobó dárda nem jelentett a nagy
ragadozók elleni védelmet. A tűz annál inkább. A pattintott kő százszor inkább
tűzet adó eszköz, és kés volt, mint a vadászfegyver hegye.
Azt még senki sem emelte ki, hogy a vadász ősünk százszor több a nagy
ragadozóktól elrabolt dögöt ettek, mint amennyit a fegyvereikkel elejtettek. A
barlangokban élő közösségeket a kutyák értesítették arról, hogy a környezetük
közelében a nagy ragadozók vadat ejtettek el. Erre a tényre a kutyák
ugyanúgy reagáltak, mint a hiénák és a sakálok. Erre a homo sapiens férfi tagjai a fáklyák tűzével elzavarták a
zsákmányt elejtő nagyvadat, amit a tűz védelme alatt bevitték a barlangba, ahol
feldarabolták, a húsukat megsütötték, megfőzték, megtörték, ezzel emészthetőbbé
tették.
Ezzel párhuzamosan a füvek magjait megtörték, az emészthető részét
megsütötték, megfőzték, élesztőkkel keverve megsütötték, megfőzték, azaz
emészthetőbbé tették.
Így lett a nagy ragadozók által elejtett, elrabolt vad megsütött,
megfőzött húsa és a füvek megtört, megrostált, élesztővel kevert és megsütött
magja, a kenyér könnyen emészthető táplálék, ami biztosította a nagyobb agy
energiaigényét. Ezzel vált
hatékonnyá a kromoszóma azon eleme, ami elindította a homo sapiens
agyfejlődését, ezzel párhuzamosan a várható életkor hosszabbodását
Mivel a fajunk hosszabb életkora nagyobb szaporaságot eredményezett,
túlnépesedő fajjá váltunk. A kor kultúrái az emberré válásunkat ezzel teszi
azonos időbe. Ez ugyan jogos volt abban a tekintetben, hogy a túlnépesedő
fajunk ezzel magasabb rendűvé emelkedett. Ezt jelzi Harari azzal, hogy a homo
sapiens nagybetűs Homo sapiens, a többi fajt az érdekéhez igazító lett. Nekem Harari
legtöbbet annak az illusztrálásával mondott, hogy tízezer év alatt nemcsak az
ember létszáma nőtt ezerszeresére, hanem a szolgálatába állított háziállatok
súlya is ezerszeres lett. Ugyanakkor a vadállatok súlya 99 százalékról
negyedére süllyedt.
Harari nem teszi hozzá, hogy a vadállatok
részaránya még sokkal kisebb volna, ha az ember nem tekintené érdekének a
vadállatok kihalásának megakadályozását. Nemcsak a lemaradt társadalmaknak van
szüksége a gazdagok vadászszenvedélyének kiszolgálására, de a gazdag népek
szinte sportot csinálnak abból, hogy a kihalással veszélyeztető fajokat
megmentsék. A Kínában élő pandák megmentését szinte a világ közvéleménye
figyeli. A napokban láttam egy filmet arról, hogy az Európában őshonos
vadmacska és hiúz néhány megmaradt példányának életterére erdőmérnökök
vigyáznak, a vasútvonalak és az autópályák alá számukra alagutakat építenek. A
vadászok számára a hatóságok állapítják meg a kilőhető példányok számát, a
világrekord közeli vadak kilövésért vagyont kell fizetni. Azt, hogy a földünkön élő vadállatok súlya még az ötöde a
háziállatokénak, nem annak köszönhetjük, hogy ekkora az arányuk, hogy erről
elsősorban a Homo sapiens gondoskodik.
Visszatérve a Rácz-Bródy könyvre.
Ebből tanultam meg egy életre,
hogy a népesség növekedése
elviselhetetlen felhalmozási igénnyel járt és jár minden osztálytársadalmakban,
mivel ezekben a társadalmakban a többlet lakosság számára nemcsak a felnevelés
költségével, de a vagyonigénnyel is kell számolni. A lakosság számának
újratermelése lényegében amortizáció, de a többlet létszám felnevelése és
vagyonának biztosítása felhalmozás. Ez a vagyonigény a gyűjtögető
társadalmakban és a trópusokon minimális volt. A földműveléshez földre,
igásállatokra, istállókra, járművekre, vetőmagra volt szükség. A pásztoroknak
állatokra, karámokra, itatókra volt szükségük. A négy évszakos és még hidegebb
éghajlaton a hideg ellen védelmet nyújtó házra, ruházatra, téli táplálékra,
istállókra van szükség. Ezt ugyan a Rácz-Bródy könyv nem hangsúlyozza, de az
adataik tanúsítják. A foglalkozások tőkeigénye nemcsak eltérő, de az adott
éghajlaton is eltérő. A szerzők adatiból az derül ki, hogy a vagyonigény az
éghajlattól is függ. A puritán népek mindegyike viszonylag hosszú és fagyos
telű éghajlaton él.
A két háború közti időszak
etnikumoktól függő vagyonigényét ismertetik. A tőkések, általában a magyar
zsidóság vagyonigénye a viszonylag magas jövedelmének a négyszerese. A sváb és
az egykéző református parasztoké a harmad akkora jövedelemnek háromszorosa, a
szegényebb magyar katolikus parasztoké kétszeres, a legszegényebb cigányok
vagyona nem éri el az alacsony jövedelmükét.
Megdöbbentő, hogy 2010-ben a
tízszer gazdagabb Egyesült Államokban az éves jövedelmekhez viszonyított
vagyonigény az európai zsidók, és a távol-keleti konfuciánusok esetében négyszeres,
a puritán európai népek etikumáé háromszoros, a latin-amerikaiaké kétszeres, a
feketéké egyszeres, és az indiánoké még ennél is alacsonyabb.
Ezek az arányok elsősorban a
kultúrától függnek, mert a kultúrától függ a gyermekvállalásuk. Ez a mutató
elsősorban attól függ mekkora a kultúrák vagyonigénye. Kínában az egy gyermek
vállalhatósága után példátlan mértékben megnő az egy családtagra jutó vagyon.
A tudományos és technikai forradalom hatása.
A közgazdaságtan máig nem vette
tudomásul, hogy a következő generáció képzettsége, tudásvagyona a munkaerő
felét diplomásokból igényli. A foglalkoztatással foglalkozó statisztika ennek
ellenére a 15 éves kortól méri a munkaképességet, holott a középfokú képzettség
19, az egyetemi 25, a tudományos pedig 28 éves korban jelent
foglalkoztatottságot. Ezért az alapfokú és középfokú munkavállaló képességet 19
éves korban, lehet kezdeni. Ez akkor
egyértelmű, ha a 15 év feletti tanulókat, mint a tudásvagyont termelőket vesszük
számba.
Ugyanakkor a jelenlegi
nyugdíjkorhatár nagyon alacsony, az csak a csupán fizikai munkavégzés korhatára
legyen, de a mai várható életkor és a szellemi munkavégző képesség 70-80 éves
korban szűnik meg. Ezt jól példázza Dél-Korea, ahol a múlt évben nyugdíjba
menők életkora 71.9 év volt, annak ellenére, hogy az évente munkaviszonyban
töltött órák száma 300 órával magasabb, mint az EU tagországokban.
Az elviselhető népességnövekedés
A magát termelésével eltartó
ember is olyan faj volt életének az első mintegy 180 ezer évében, ami
viszonylag gyorsan elérte az életterének optimális eltartó képességét, és csak
úgy növelhette a létszámát, hogy újabb élettereket foglalt el. Mivel
fenntartásáról csak a természet ajándékaiból gondoskodott, vagyis az életterének
eltartó képességét nem növelhette. Nagyobb eltartó képességű életteret csak
azok éghajlatának kedvezőbb változása hozhatott. A nem változó éghajlatú
életterekben nem is történhetek változások.
Ezt ismertem fel az egyenlítőhöz
viszonylag közeli kontinensen, Ausztráliában. Ez a kontinens mintegy 110 millió
éve szakadt el Afrikától, amikor még ott sem jelentek meg az emlősök, ott is az
erszényesek voltak a legfejlettebb faj. Ebből az következik, hogy az emlősök
nem Afrikában váltották fel az erszényeseket, hanem valahol a négy évszakos
Eurázsiában. Egyértelmű ennek a magyarázata. A telet nem ismerő éghajlaton ugyanis az erszények is megfeleltek a
magzatok életbiztonságának. A magzatok ennél nagyobb védelmet csak az alacsony
hőmérsékleten igényeltek. Vagyis Dél-Afrikában nem volt szükség a hideg
elleni védelemre. Érdekes módon, arra a biológusok máig nem figyeltek fel, hogy
a magzatburkos emlősök csak a sarkkörhöz közelebbi Ázsiában és Amerikában a
kemény telű sarkkör közelében és a magas hegységekben alakulhattak ki. Csak
aztán foglalták el a meleg éghajlatú élettereket is. Mivel Ausztrália volt az
egyetlen fagyos telet nem ismerő kontinens, oda az első emlős már a
legfejlettebb faj, a homo sapiens jutott el, már mintegy 40 ezer éve, és csak a
nagybetűs ember a jelenkorban hozta oda a domesztikált állatait.
A homo sapiens ausztráliai 40 ezer éve jó bizonyítéka annak, hogy a
változatlan természeti környezetben nincs fajfejlődés. Ezen a 10 millió
négyzetkilométeres izolált kontinensen a homo sapiens sem volt fejlődésképes
faj, akárcsak Dél-Afrikában a szülőföldjén, a busmanok.
Az első domesztikáció, az első igavonó állat és jármű a Sarkköri
tundrán, a viszonylag legmostohább élettérben jelent meg. Ezt követték az
ugyancsak mostoha életfeltételeket jelentő magashegyi kultúrák a Himalájában,
és az amerikai kontinensen a maya és az inka kultúrák, amelyek megfejlése ugyan
csak a felmelegedéstől függetlenül, annál jóval később jöttek létre.
A felmelegedés azonban
felgyorsította a fajunk fejlődését. Ezt nemcsak maguk az érintett kultúrák, de
máig a történészek is, tragédiaként, vízözönként, a fajok kipusztulásaként
élték meg, holott ez a változás teremtette meg a feltételeit annak, hogy
domesztikálhatók lettek a háziállatok, gravitációsan öntözhetővé váltak a
Távol-Kelet, Dél-Ázsia és a Közel-Kelet folyamainak a völgyei, és az emberhez
szelídültek a háziállatok.
Az még érthető, hogy a kor embere csak azt érezte, hogy jelentős értékes
élettereket foglalt el a 70 méterrel magasabb tengerszint. Az érhetetlen, hogy
a tudomány a jelenkorig nem vette tudomásul, hogy ennek köszönhető lett az
afroázsiai folyamok völgyeinek öntözhetősége, ezzel az első öntözéses
gabonatermelés kialakulása, a mai háziállatoknak az ember szolgálatába
állítása.
A legjobban feldolgozott példa
Egyiptom. A 70 méterrel alacsonyabb Földközi Tengerbe gyorsfolyású, árterület
nélküli folyamként ömlött a Nílus. A tengerszínt felemelkedése azonban egy
lassú folyásúvá és rendszeresen a völgyét elöntő Nílus a világ leghatékonyabb
gabonaterelő kultúra alapja lett.
A Homo sapiens túlszaporodása.
Harari sem vette tudomásul, hogy
a termelésből élő homo sapiens csak azzal vált állatból emberré, hogy képessé
vált fejleszteni a munka termelékenységét, javítani az életfeltételeit, ezzel
meghosszabbítani az életét. Ezek hatására a spontán népszaporulata az elmúlt
mintegy tízezer év alatt többszörösére nőt. A szaporodása azonban továbbra is a változatlanul ösztönére épült,
vagyis azt nem az akarata, hanem az ösztöne diktálta. Elsősorban a várható
életkorának köszönhetően egyre gyorsabban szaporodott, de az élettereinek
eltartó képessége maximum 1-2 ezrelékkel nőtt.
Harari is figyelmen kívül hagyta,
hogy a termelőmunkára épülő társadalmak lakossága elkezdett növekedni.
Elsősorban ott, ahol négy évszakos volt a klíma és a szárazföldön leállt a
biológiai élet. A telek túléléséhez fűtött lakásra, meleg ruházatra, és
élelmiszer tartalékra volt szükség. Két ilyen élettér volt a sarkvidék közeli
tundra és a mérsékelt éghajlati magas hegyvidékek.
Ezért alakult ki először a
sarkvidéki tundrán a kutya domesztikálódása, majd beépülésük a sokezres
vándorlási utakon járó rénszarvasokkal való közös életük. A rénszarvascsordák
az emberek védelmét azzal viszonozták, hogy gondoskodtak a hússal történő
ellátásukról, vagyonuknak, azaz a lakásuknak, az élelmiszertartalékoknak és a
járóképtelen emberek szállításáról.
A másik vagyonigényes életmód a
hosszú telű magas hegyvidékeken volt. Ez először a Kelet-Ázsia és Kína közti
Himalája térsége volt, ahol a hosszú és kemény telek átéléséhez tartalékolt
táplálékra, védelmet jelentő lakásra és tüzelőre volt szükség, ugyanakkor a
fogyasztási igényeket biztosító termelésre nem volt lehetőség, viszont jelentős
vagyonra volt szükség. Ezért alakult ki már a felmelegedés előtt a tibeti
kultúra.
Ez Amerikában több ezer évvel
később történt meg a két közép-afrikai magas hegyekben, Mexikóban a maják, a
dél-amerikai Andokban az inkák kultúrájaként. Elég megnézni e két kultúra
nyomait, és egyértelművé válik, hogy óriási vagyont halmoztak fel. A kultikus
építkezésekben, a csillagászatban és az írás ismeretében a síkvidéken élő
kortársaikat messze megelőzték.
A kor történészei mégsem ismerték fel, hogy fajunk fejlődésének motorja
a vagyonképzés, mai fogalmainkkal a közmunka szükségszerűsége volt.
Ez megmaradt az öntözéses
gabonatermelő társadalmakban is. Ebből a korból szinte csak a monumentális
közmunkák termékeit csodáljuk, a munkavégzők életéből szinte semmi más nem
maradt. A kor történészei figyelmen kívül hagyják, hogy az öntözéses
gabonatermelés, vagyis a lakosság eltartása mekkora vagyont igényelt.
Az idézett Rácz-Bródy könyv ugyan
csak a tőkés osztálytársadalmak egy lakosra jutó jövedelméhez viszonyított
vagyonigényt vizsgálta, arra nem tért ki, hogy ez sokkal kisebb volt a
gyűjtögető társadalmakban, ráadásul ott inkább az életterek éghajlatától, mint
a lakosság kultúrájától függött. Az is vitathatatlan, hogy rabszolgatartó, a
feudális, azaz földműves és az ipari, azaz tőkés társadalmakban más volt a
vagyonigény. De ezeken belül is nagyok voltak az átlagos vagyonigények közti
különbségek is. A jelenlegi tudományos és technikai forradalom során is
változik a vagyonigény, a sivatagokon, ahol a hűtés volt a legnagyobb probléma,
az olcsóvá vált napelemeknek köszönhetően van áram a lakóhelyek, a munkahelyek,
az élelmek hűtésére, a kommunikációra, a villanymotorok meghajtására, a meleg
elleni védekezésre.
Nincs megoldás az 1-2 ezreléknél nagyobb népszaporultra.
Az EU megalakulása óta 6 millió
munkaerő vállal munkát a fejlett tagállamokba. Ebből 5 millió a kevésbé fejlett
tagországokból. Pár napja Egyiptomban találkozott az EU államok vezetőinek a
többsége a migrációs válságról tartott konzultációra. Ott vetette fel a
miniszterelnökünk, hogy tíz év múlva 30 millióval nagyobb lesz az arab országok
lakossága, amihez viszonyítva eltörpül az EU országok befogadó képessége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése