2011. szeptember 27., kedd

Mit üzen a gazdaság az oktatáspolitikának

MIT ŰZEN A GAZDASÁG AZ OKTATÁSPOLITIKÁNAK..............................................................................................

A JELENKOR TEHETSÉGVADÁSZ.....................................................................................................................................

A szellemi vagyon lesz a legfontosabb........................................................................................................

A fogyasztói társadalom minőségében minden előzőtől különbözik...................................

A társadalom szellemi vagyona elsősorban kultúrfüggő...........................................................

A szellemi vagyon elemei...........................................................................................................................................

Az iskola minősítése egyre jobban elavul.................................................................................................

A munkaerőpiac értékelése...................................................................................................................................

Az erkölcs megnövekedett szerepe.................................................................................................................

Mi a teendő?.......................................................................................................................................................................


Kopátsy Sándor EO 2000. március 13.

MIT ÜZEN A GAZDASÁG AZ OKTATÁSPOLITIKÁNAK

A JELENKOR TEHETSÉGVADÁSZ

A társadalomfejlődés típusát a gazdaságtörténész legjobban annak alapján állapíthatja meg, hogy mi volt abban a korban a szűk keresztmetszet.

A. Kezdetben a kedvező természeti környezet határozta meg, hogy hol élhet meg a gyűjtögető ember. Ebben a korban csak ott találjuk meg az emberek nyomait, ahol jók voltak a talajadottságok, elegendő a csapadék és nem kemény a tél, vagyis, ahol a gyűjtögetésből négyzetkilométerekként legalább egy ember meg tudott élni.

B. Az első magas kultúrák ott alakultak ki, ahol egy-egy nagy folyó völgye viszonylag könnyen volt öntözhető és nem ismerték a kemény telet. Ahol ez hiányzott, ott nem is jött létre önerőből magas kultúra.

C. Ahol hiány volt az ember fizikai erejében, azaz munkaerőben, ott az lett a gazdagság forrása, a hatalom részeseinek tulajdona. Minden ilyen helyzetben rabszolgatársadalmak alakultak ki. Ez történt még az újkor Amerikájában is.

D. Ahol a termőföld volt a szűk keresztmetszet, ott annak a tulajdonlására rendelkeztek be a társadalmak. Ennek volt klasszikus példája az európai feudalizmus.

E. Amikor a gyáripar felépítéséhez tőkére, pénzre volt szükség, és a közelben fellelhető volt a szén és a vasérc, ott jött létre a klasszikus kapitalizmus, ott lett a tőkés a társadalom ura. A XX. századra minden ilyen környezetben kiépült a gyáripar és a tőke lett az úr.

F. A jövő társadalmában a tehetségben lesz a hiány. Ezért a fejlődés ott jut a legmesszebb, ahol a legtöbb tehetséget sikerül feltárni, valamint máshonnan oda koncentrálni.

A jelenkor gyakorlata már jelzi, hogy a tehetségfeltárás lesz a fejlődés kulcsa. Az elmélet, mindenek előtt a közgazdaságtan és az oktatás tudománya azonban még messze van a jövő élenjáró társadalmát formáló lényegre való építéstől.

A közgazdaságtanba még nem kapott méltó helyet a szellemi vagyon szerepe, még ma is a klasszikus kapitalizmus pénzügyi és gazdasági tényezőivel operál. Ez a közgazdászok baja.

Az oktatás tudománya sem ismerte fel a tehetségfeltárás jelentőségét, még mind csak a mennyiségi növelésre és az ismeretek átadására koncentrál. Nem veszi kellő súllyal tudomásul, hogy a képzés hatékonysága elsősorban a befogadó képességétől függ.

A tehetségfeltárás társadalmi jelentőségének fel nem ismerése annál meglepőbb, mivel a tények már egyértelműen ezt bizonyítják.

Mit bizonyítanak a tények:

1. A fejlett társadalmak gazdasági és katonai erejüket sem kímélik annak kikényszerítésében, hogy a világban szabadon áramoljon a tőke, az árúk és a szolgáltatások, de soha nem tapasztalt keménységgel korlátozzák az emberek, a munkaerő szabad áramlását. A tehetségét azonban minden eszközzel igyekeznek magukhoz vonzani. Ennek következtében a világban a legliberalizáltabb árú a tehetség. Ennek ellenére éppen a leggazdagabb országokban a legnyilvánvalóbb a tehetségek hiánya.

2. A jelenkor egyetlen szuperhatalma, az Egyesült Államok évtizedek óta, de egyre gyorsuló ütemben gyűjti össze a világ egészéből a legkiválóbb elméket. Oda csábítják a tudományok és művészetek javát. Az elmúlt évek Nobel-díjasainak abszolút többsége amerikai, de nem ott született, hanem mint már sikereket ígérő tudós vándorolt oda.

3. A jelenkor világpolgára a szakmai kiválóság. Az ilyen embereket minden ország örömmel fogadja. A fejlett országok kiválóságainak növekvő hányada bevándorló. Ez nemcsak a tudományokban, de a művészetekben és a sportokban is jellemzővé vált. A nagy operaházak művészeinek többségét külföldről szedik össze. A nagy sportegyesületek tele vannak a szegényebb országokból odacsábított sportolókkal.

4. Most jelentette be a német kormány, hogy több tíz ezer számítástechnikusra volna szükségük, akiket csak a náluk szegényebb országokból tudnak elcsábítani. Erre annak ellenére kényszerült, hogy az országban, különösen annak keleti részében még mindig nagyon magas a munkanélküliség.

5. Az Egyesült Államok legjobb közgazdasági egyetemein a diákok egyre nagyobb hányadát már a diploma előtt elcsábítják az elektronika dinamikus kezdő, viszonylag kis, de nagy jövővel és jövedelemmel kecsegtető vállalatai. Ez azt bizonyítja:

a. A diplománál is fontosabb lett a kiemelkedő tehetség, aki majd úgyis tanul tovább a munkája közben. Egyre gyakoribb jelenség, hogy az elit egyetemeken az elittanulók idő előtt elhagyják az egyetemeket és elmennek a sokat ígérő vállalkozásokba.

b. Ezekről az elit egyetemekről korábban döntően a nagy, világhírű pénzügyi intézmények vitték el a kádereket, utánuk a nagy nemzetközi vállalatok következtek. Jelenleg már a többséget az új ágazatok kezdő vállalkozási csábítják el. Ezek tudnak többet ígérni, ezeknél nagyobb a gyors karrier lehetősége. A kialakult nagy intézmények képtelenek azokkal a nagyon nagy jövőt ígérő, de ma még nagyon keveset bizonyított vállalkozásokkal, amelyek tőzsdei árai rakétaszerűen emelkednek. Ezek olyan opciós programokat tudnak ígérni, amivel a nagyok képtelenek versenyezni. Mindezt az teszi lehetővé, hogy a legtöbb új nem a nagyoknál, hanem a kisebb vállalatoknál születik.

5. A Silicon Valey-ban ezernél több fejvadász cég kutatja a tehetségeket a világon. Ma a kutatások területén az egyik legnagyobb iparág a fejvadászat, azaz a tehetségek felkutatása. Erre a célra minden bizonnyal többet ordítanak, mint bármelyik műszaki kutatási területre. Egy divatos kisebb egyetemen, a Tuck School of Businessen (Dartmouth) a tavasszal végzők 85 százaléka már elszerződött 131 ezer dolláros éves füzezéssel. A még nem szerződöttek éppen a legjobbak, akik kivárnak.

Mindez azt a tendenciát bizonyítja, hogy a tehetségekben van a legnagyobb hiány, és ezek minden áron való megszerzéséért folyik a verseny. Ennek következménye, hogy a tehetségeket korábban felfedezik, mintsem igazán beérnének. Egyre fiatalabban olyan karrierlehetőségek állnak előttük, amikkel a társadalom konszolidált szektorai képtelenek versenyezni.

A szellemi vagyon lesz a legfontosabb

Tekintettel arra, hogy a szellemi vagyon építése, gyarapítása évtizedes távlatban megtérülő befektetés, az oktatáspolitika legalább ekkora előrelátást igényel. Annak a stratégiáját csak ennek megfelelő előrelátással lehet helyesen alakítani. Márpedig az ilyen előrelátás a jelenkor gyorsan változó világában csak akkor érhető el, ha egyrészt a társadalom életének egész horizontjára kiterjed, másrészt a kulturális múlt tapasztalataira támaszkodik.

A fogyasztói társadalom minőségében minden előzőtől különbözik.

Ez azt jelenti, hogy az arisztokraták, majd a tőkések után a tehetségek uralma következik. Mindig az a társadalom volt fölényben, amelyik sikeresebben oldotta meg az uralkodó osztály érdekérvényesítését. Ez alatt az érintetteknek nem az önző, napi érdekeit, hanem a hosszú távon alapuló érdekét kell szolgálni, ami mindig sokkal inkább szolgálta a társadalmi stabilitást és dinamikát, mint az uralkodó osztály önző érdekeit. Ezért a jelen és a belátható jövő fejlett és felzárkózásra érett társadalmának elsősorban a tehetség érvényesítésére kell koncentrálnia. Az a társadalom lesz fölényben a többivel szemben, amelyik hatékonyabban meg tudja oldani a lakossága körében lévő tehetségek kiválasztását és kifejlesztését.

A tehetségekben rejlő gazdasági potenciál a világ fejlettebb ötödén már ma is sokkal nagyobb gazdasági erőforrást jelent, mint akár a természeti, akár a szorosan vett közgazdasági, pénzügyi adottságok és lehetőségek. A közgazdaságtan ugyan még ma is a természeti és a tőkepiaci adottságokat tartja elsődlegesnek, de ezeknek a társadalom szellemi vagyonához mért jelentősége egyre inkább másodlagos lett. Semmi sem értékeli úgy fel a természeti erőforrásokat, a jó éghajlatot, a termékeny földet, a sok bányakincset, a kedvező térbeli elhelyezkedést, mint a kiművelt tehetségek magas aránya.

Széchenyi István ezt már 170 éve világosan megfogalmazta, holott akkor még a gazdaságföldrajzi adottságok fölénye érvényesült. A múlt századi iparosításban a fő előnyt látszólag a tenger, a szén és vasérc elérhetősége jelentette. E század közepére az a meggyőződés alakult ki, hogy az infrastruktúra fejlettsége az elsődleges feltétel.

Széchenyi tanítását azonban nem fogadtuk meg, holott azóta az akkori tényleges és vélt előnyök mindegyike megszűnt, és csak a kiművelt emberfő maradt a porondon.

Azt, hogy az adott korban mi jelenti a legfontosabb értéket, semmi sem bizonyítja jobban annál, minthogy az adott korban kit kényeztetett a társadalom, ki lehetett otthon bármely részén a világban. A középkorban a nagybirtokos arisztokrácia élt gazdagon és volt világpolgár. A klasszikus kapitalizmus viszonyai között a nagytőkés lett a leggazdagabb és vált világpolgárrá. A jelen korban, még inkább a jövőben, a kiemelkedő tehetséget kényezteti a társadalom és fogadják örömmel a világ fejlett társadalmai. E szerepváltás oka, hogy a feudális társadalomban a termőföld, a kapitalizmusban a tőke, a jelen világában a kiművelt tehetség a társadalmak szűk keresztmetszete. Márpedig mindig az volt és az lesz az úr, aki abban gazdag, amiben a társadalom szegény. Ez egyénre, régióra, országra egyaránt vonatkozik.

Az egyén esetében ez olyan világos, hogy nem is szorul bővebb bizonyításra. Ma már, aki az élet szinte bármelyik területén kiművelt zseni, azt a világ leggazdagabb társadalmaiban is tárt karokkal fogadják, az ismertebb, híresebb, jobban megfizetett, mint a politika és a gazdaság hatalmasai. Ma még csak a legkiválóbbakra igaz ez, de az a réteg, amelyik a szó eredeti értelmében is gazdag és világpolgár, akit mindenütt jól megfizetnek és örömmel fogadnak, egyre szélesedő réteg. Aki a szellemi tőkéjét tekintve gazdag, az bárhova mehet a világon, pénzzel és tisztelettel fogadják.

Ezt hívják agyelszívásnak.

Egyelőre a szellemi vagyon képzése elsősorban a kedvező kulturális örökségből fakadó adottság. E téren társadalmi méretű és a gazdasági növekedést jelentő sikereket csak a nyugat-európai és a távol-keleti kultúrkörhöz tartozó népek értek el.

Azt, hogy a kultúra alkalmassága milyen fontos a gazdasági feladatok megoldásban, már száz éve Max Weber észre vette, amikor a puritanizmus és az ipari kapitalizmus felépíthetősége közötti szoros kapcsolatot hangsúlyozta. Amit ő protestáns etika, értékrend alatt értett, az mai szóval a kor szellemi vagyona volt. Aminek akkor még nem volt annyira fontos eleme a tudás, mint ma, de annál nélkülözhetetlenebb részét képezte a szorgalom, a takarékosság, a fegyelem, a tisztaság.

Ezzel kapcsolatban nekünk érdemes rámutatni arra, hogy az arisztokrata zseni Széchenyi István már akkor a szellemi elit fontosságát hangsúlyozta, amikor még csak a nép puritanizmusa, takarékossága, rendszeressége, fegyelme, tisztaságigénye volt a mindennél fontosabb. Akkor a társadalmi és gazdasági fejlődéshez, az iparosításhoz ezek az erények voltak a nélkülözhetetlenek. Nekünk, magyaroknak ugyan Széchenyi Istvánnál senki nem adott több jó tanácsokat, de a kora legfőbb jó tanácsát ő sem érezte át. Arisztokrata voltánál fogva ez érthető is. Akkor azt kellett volna mondania, hogy mi, magyarok is olyanok legyünk egyrészt mint a korabeli angolok és hollandok, azaz a fenti értelemben puritánok, másrészt legyen vállalkozó szellemű polgárságunk. A nép legyen olyan, amilyen a svábság, a magyar etnikumú polgárság pedig a zsidókról vegyen példát. Az a kor ugyanis még nem a kiművelt emberfők sokaságát igényelte, abból még nagyon kevés is elég volt. A magyar népnek a Nyugathoz való kulturális és gazdasági közeledésére volt szükség. Ez azt kívánta meg, hogy egyrészt a nép legyen életmódjában puritán, másrészt alulról polgárosodjon, legyen vállalkozóbb szellemű.

A puritán erények ugyan ma is nélkülözhetetlenek, de azóta a legfontosabb rangjára a vállalkozói szellem kiszélesedése és a széles rétegek szellemi vagyonának a növelése, a tudással felnövelt képesség kiképzése lépett.

Mindmáig kevés hangsúlyt kapott az a tény, hogy a klasszikus kapitalizmus is, mint minden elődje, tudás-felesleges társadalom volt. A történelem során a fogyasztói társadalom az első tudás- és tehetség-hiányos társadalom. Márpedig ennek a ténynek a szem előtt tartása nélkül nem lehet egészséges politikát, de még hatékony gazdaságpolitikát sem folytatni. Ezért lettek a modern társadalomban fontosabbak az iskolák, mint a bankok és a gyárak, fontosabb minisztérium az oktatásé, mint a pénzügyeké.

Napjainkban már nem lehet jobb tanácsot adni a szülőknek és fiataloknak, a pedagógusoknak és a politikusoknak, mint a minél magasabb szintű és jobb minőségű oktatást, a tehetségek feltárását és kiművelését. A szülők azzal adnak a gyermekeinek a legtöbbet, ha képességüknek megfelelő jó képzésükről gondoskodnak, a társadalom pedig a jövője érekében azzal tesz a legtöbbet, ha minden mást megelőző céljának az oktatás fejlesztését, a tehetségek feltárását tekinti.

Ma joggal csodáljuk azt a viharos technikai fejlődést, amit az előző század hozott, és azzal is tisztában vagyunk, hogy ez a belátható jövőben csak gyorsulni és szélesedni fog, de azt nem mérjük fel, hogy a legnagyobb társadalmi változást az hozta, hogy a tőke helyett a képességekkel társult tudás lett az úr.

Gyermekkorom falujában minden szülő arra törekedett, hogy a gyermeke minél nagyobb föld tulajdonosa legyen. Ezért volt egyke, ezért a szülők választottak párt a fiatalok számára, ezért égtek el idő előtt a vagyongyarapító munkában. Az iskolázottság a nép körében a föld a nagyságához képest másodlagosnak számított. Hiába prédikálta az egyház a tanulás jelentőségét, a nép az első, a legalkalmasabb gyermeket nem magasabb iskolába küldte, hanem a föld örökösének szánta. Leginkább az tanult tovább papnak, tanítónak, akinek a fizikai erejét a szülők kevésnek ítélték.

Ahol pedig a tőke vált az úrrá, ott már a több pénz, a nagyobb tőke öröklése lett a már polgárosodás útján elindult szülők gyermekszeretetének célja. Azt látták ugyanis, hogy az érvényesüléséhez csak a több pénz, a nagyobb anyagi vagyon jelent útlevelet. A tőkésnek azonban már fontossá vált a gyerekeinek iskoláztatása is. Még ebben a törekvésükben sem a nagyobb hatékonyság, hanem a könnyebb társadalmi felemelkedés volt a fontosabb. Iskola nélkül is lehetett valaki sikeres tőkés, legfeljebb megfelelő szakembereket fogadott maga mellé, de társadalmi befogadásra a műveletlen gazdag sem számíthatott, ahhoz csak akkor volt elegendő a tőkéje, ha ahhoz műveltség, diploma, nyelvtudás is társult. Ezért vált jellemzővé, hogy a tőkések nagy gondot fordítottak a gyermekeik iskoláztatására. Ezt annál is inkább megtehették, mert a tőke működtetése akkor még nem igényelt sok képzettséget, de annál több tapasztalatot. Ezért a tőkés szülők öreg korukig a család gazdasági csúcspozíciójában maradhattak. Ez volt az oka annak, hogy a már iskolázott gyermekeik fiatalságukat távol tölthették a gazdaságtól, hogy egyre többjük figyelme elterelődött a tőke működtetéséről, hiszen megengedhették maguknak, hogy pénzt nem, vagy csak keveset hozó humán értelmiségiek legyenek. A harmadik generáció pedig még eddig sem vitte. Ezt a jelenséget tükrözik a regényirodalom családregényei. Nálunk is ez jellemezte a zsidó polgárság anyagi sikeres felemelkedését követő megnövekedett kulturális szerepüket.

A társadalom szellemi vagyona elsősorban kultúrfüggő.

A tudományos és technikai forradalom azonban olyan új helyzetet teremtett, amiben a szellemi vagyon lett a társadalom fejlődésének a szűk keresztmetszete. Ebből fakad, hogy az új társadalom már azokat kényezteti, akiknek nagy a szellemi vagyonuk. A jelenkorban a család és az állam legfőbb feladata az lett, hogy az új nemzedéken belül a tehetségeket minél jobban kiszelektálja és kiképezze. Ennek az igénynek a mennyiségi és minőségi kielégítése elsősorban ugyan az oktatás feladata, de ezen túl az egész társadalomé és politikáé is. A társadalom ennek a feladatnak csak bizonyos feltételek mellett képes megfelelni. Mielőtt ennek a kifejtésébe fognék, definiálni kívánom a szellemi vagyon fogalmát.

Elsősorban lássuk be azt, hogy a szellemi téren sem tőkéről, hanem vagyonról kell beszélni, mert annak egyre nagyobb hányada nem tőkeként, hanem vagyonként hasznosul.

A társadalom a szellemi vagyonának növelését elsősorban az oktatáspolitikán keresztül valósítja meg. Azt azonban mindmáig nem vette tudomásul, hogy az oktatás átlagos eredménye alapvetően kultúrfüggő. Igaz ez nemcsak az átadható tudás mennyiségét, hanem még inkább annak a hasznosulását illetően. Minden nemzetközi felmérés azt mutatja, hogy azonos oktatási feltételek mellett az eredmény elsősorban a kultúra megfelelésétől függ. Ez a magyarázata annak, hogy minden, a tanulók tudására vonatozó felmérésben a távol-keleti konfuciánus kultúrkörhöz tartozó országok állnak az élen. A nyugati kultúrkörön belül pedig az észak-nyugat-európai puritán kultúrkörhöz tartozók, a germánok, az angolszászok és a skandinávok állnak az élen. Az európai kultúrkörön belül a mediterrán népek a sereghajtók, őket még az ortodox keresztény kultúrához tartozó keleti-szlávok is megelőzik. E kultúrkörhöz tartozás olyan fontos, hogy még az egy lakosra jutó GDP 1:10 szóródása esetén sem törik meg, pedig az hasonló szóródást jelent a pedagógusok megfizetésében és az iskolák technikai felszereltségében is.

Bármennyire keserű is, ki kell mondai, hogy az ismeretek átadásának hatékonysága elsősorban kultúrától függ. Európában a diákok ismeretvagyonának nagysága ma is alapvetően a reformáció és az ellenreformáció közel ötszáz éve elindított hatásától függ. A távol-keleti népek pedig azzal büszkélkedhetnek, hogy a fiatalok tanulásban napjainkban elért eredményeit még sokkal korábbra, Konfucius hatására vezethetik vissza.

Szerencsére, a szellemi vagyon egyre inkább nem csupán ismeretekből áll, hanem az azokkal való élés képességéből is. E tekintetben ma a világ élvonalában a nyugat-európai puritanizmustól megfertőzött, de individualistább népek állnak. Európában az utolsó ötven év sikeres népei a nyugat-európai puritánok közvetlen déli szomszédai. Az Alpok és a Pireneusok két oldalán élő népek emelkedtek az élvonalba. Hasonló jelenséget tapasztalhattunk az Egyesült Álalmokban is, ahol az előző száz évben az élvonalat jelentő, puritán lakosságú észak-keleti államokhoz felzárkóztak a déli és nyugati, individualistább kultúrát hordozó lakosságú államok. Ezeknél a legutóbb felzárkózóknál a bizonyos mértékű puritán erények mellé társul a nagyobb individualizmus, sokoldalúság és kezdeményező készség. Mi magyarok is csak erre építhetünk.

A szellemi vagyon elemei.

A szellemi vagyon három elemből áll: A tárgyi tudásból, a tehetségből és az erkölcsből. A nagysága nem is e három összege, hanem a szorzata. Az összegzés és a szorzás között az adja a minőségi különbséget, hogy amíg az összegzés esetén az egyik tényező nagysága pótolhatja a másik hiányát, de egyik tényező sem növelheti a másik értékét, addig a szorzás esetében az egyik tényező növekedése felnagyítja a másikak értékét, és fordítva. Ezért minden oktatási politika abból induljon ki, hogy a három elem mindegyikére súlyt kell helyezni.

Az nagyon könnyen belátható, hogy mind a tudás, mind a tehetség csak pozitív lehet, és e kettő minden esetben egymást felnagyítja. A tudás értékét a tehetség, a tehetség értékét pedig a tudás sokszorozza meg. Ez az oktatáspolitika nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy ma már az oktatás hatékonysága elsősorban nem az oktatás módszerétől, és nem az oktatott anyag minőségtől, hanem mindennél inkább a tudást befogadók tehetségétől függ.

Amennyire felismerte a pedagógia elmélete, sőt még a gyakorlata is az oktatás mennyiségi növelésének, azaz időtartamának szükségességét, annyira másodlagosan kezeli a tehetségek feltárásának fontosságát. Nem elméletileg vonja kétségbe ennek a jelentőségét, hanem a gyakorlatban nem számol azzal annak megfelelően. Az oktatóktól továbbra is azt követeli meg, hogy lehetőleg minden diáknál érjék el a megkövetelt tudást. Nem számol azzal, hogy ez az igény csak közel azonos képességű kollektíva esetében tartható. Az még úgy-ahogy elvárható, hogy történelemből, földrajzból minden diák ismeretanyaga közel azonos legyen, de ezt elvárni a matematikában, a zenében, a nyelvben és a sportban naivság. Azaz éppen a legfontosabb tantárgyakban az elérhető eredmény elsősorban a tehetség függvénye. Ezeket a tárgyakat tehát csak közel azonos tehetségűekből álló csoportokban, osztályokban lehet eredményesen tanítani. Ez amennyire világos minden gyakorló pedagógus előtt, annyira elzárkóznak ennek a megvalósításától. Az ilyen képzést antiszociálisnak tekintik. Pedig minden társadalom szociális teljesítőképessége elsősorban a gazdagságától, az pedig a tehetségek hasznosítástól függ. Aki meg akarja oldani a nyomasztó szociális problémát, az a tehetségek hasznosításával kezdje. Csak ez fogja feltárni azokat a forrásokat, amelyek nélkül a társadalom szociális feladtai nem oldhatók meg.

A tehetségorientált képzés nem azonos az elitképzéssel. Annál sokszorta szélesebb. A klasszikus értelmében vett elitképzés a társadalom legtehetségesebb fiataljaiból alakít kollégiumi közösséget. A tehetséget azonban nem specializálja, hanem a kultúra egész területére értelmezi. Ezzel szemben a modern társadalom a tehetséget olyan szélesen értelmezi és hasznosítja, amibe a korosztály nagyobbik felének bele kell férnie.

Az elitképzésnek a művészetek és sportok területén valósult meg az a formája, amit a társadalmi igények minden más területén tovább kell fejleszteni. Annak már évezredes múltja van, hogy a művészetekre csak azokat tanították, akiknek tehetségük volt hozzá.

- Csak abból képeztek énekest, akinek hallása és hangja is volt. Aki ráadásul színészi képességekkel is rendelkezett, azt énekes színésznek szánták. Akinek csak jó hallása volt, azokat fordították a hangszeres művészetek felé. A különböző művészeti ágaknak már régen elkülönült főiskoláik vannak, újabban már azt is felismerték, hogy ezt a szakosodást sokkal korábban kell kezdeni.

- A hivatásos sportolók képzésének csak rövid múltja, de annál több tapasztalata van. Ma már a szakemberek az óvodáskorban meg tudják állapítani, hogy kinek vannak valamelyik sporthoz jó adottságai. Ezekkel korán kezdenek el a kiszemelt sportágban foglalkozni. Eszükbe sem jut, hogy a labdajátékokra kiszemelteket, a nehézatlétákat, a vívókat, az úszókat, stb. közös képzésben részesítsék.

Joggal vetődik fel a kérdés: Miért nem alkalmazzák ezt a korai tehetség alapján való szelekciót a társadalmi élet ezeknél sokkal fontosabb területein?

Azért, mert a művészetekben és a sportokban már jóval a piaci értékítéletek megkezdése előtt nyilvánvaló volt a képzésben a tehetség alapvetőszerepe. Évezredeken keresztül a legtöbb szakmában a tehetség szerepe nem volt döntő. Elég volt az el nem avuló ismeret és a gyakorlatban megszerzett tapasztalat. Az orvos, a mérnök, a tanár, az agronómus élete végégig megélt abból, amit az egyemen megtanult. A gyakorlatban nem találkozott olyan feladatokkal, amelyek újabb ismeretket és kiemelkedő tehetséget igényeltek volna. Ezt jelezte a piac is azzal, hogy a nagyobb képzettséggel lényegesen nagyobb javadalmazás is járt, de azon belül viszonylag kicsi volt a szóródás. A megváltozott igényeket azzal jelzi a munkaerőpiac, hogy önmagáért a magasabb képzettségért egyre kevésbé jár nagyobb jövedelem, azonban minél magasabb a képessség, az annál jobban szóródik azon belül. Vagyis: a fejlett társadalom egyre kevésbé honorálja a képzettséget, de egyre inkább az azon belüli képességet.

Ebből a munkaerő-piaci jelzésből azonban azt kellene levonnia az oktatáspolitikának, hogy nem elég az egyre magasabb képzettség, a képzésnek egyre inkább tehetségorientáltnak kell lennie.

Az iskola minősítése egyre jobban elavul.

Nem jutott el az oktatási tudomány odáig, hogy bevallotta volna: az iskolák minősítése nagyon távol áll az élettől. Ennek a belátásához ugyan nem kellene más, mint szembe állítani az iskolák és az élet minősítését. Az iskola továbbra is a tradíciók alapján az elsajátított anyag mennyisége, a szorgalom és az engedelmesség alapján minősít, az élet azonban a tehetséggel párosult tudást, annak a gyakorlati alkalmazását értékeli. Elég elmenni egy iskolai találkozóra, ahol a pedagógusok azon botránkoznak, hogy az élet milyen rosszul vizsgáztat, hiszen nem akarja igazolni az ő iskolai minősítésüket. Az fel sem merül, hogy esetleg nem nekik, hanem a gyakorlatnak van igaza. Még mindig általánosan elfogadott az a pedagógusi kritika a gyakorlattal szemben, hogy nem az iskolákban megszerzett tudás mennyisége alapján értékel. Pedig a latinok már két ezer éve tudták, és az érintettek azóta is tudják, hogy nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk.

Az oktatáspolitika egyik első feladata az lenne, hogy igyekezzenek tanulókról alkotott ítéletüket az élet későbbi minősítéséhez igazítani.

Mit jelentene ez?

1. Sokkal jobban kellene figyelni az oktatásban a tehetségre, mint a szorgalomra, a megszerzett ismeretek mennyiségére. Az élet nem azokat jutalmazza, akik a legtöbb órán keresztül dolgoznak, hanem azokat, akik jobban tudják alkalmazni a tudásukat a gyakorlatban, és a változó igényekhez bővíteni, alakítani.

2. Nem volna szabad az összes tantárgy eredményét a rangsorolás alapjának tekinteni. Ma az a jobb tanuló, akinek kevesebb gyenge osztályzata van. Egyetlen tantárgy gyengébb eredménye már kizárja az élvonalba kerülést. Az élet az ilyen rangsort figyelembe sem veszi. Nem kell valakinek egy közgazdasági technikumban jó tornásznak lenni, jól énekelni, jelesre tudnia a történelmet, ahhoz, hogy kiváló vállalkozó legyen. Ezt a közgazdasági egyetemen már nem is veszik komolyan. Nem baj e az, ha a középiskola ítélete alapvetően más, mint akár már a felső oktatásé, nem beszélve az életé? Mi volna akkor, ha az élet minősítését már az iskolában is komolyan vennénk? Abban ugyanis még az egyetemi minősítés is rosszul vizsgázna. Ezt csak azért nem tudjuk számokkal, adatokkal kimutatni, mert nem is vagyunk hajlandók a két értékítéletet össze vetni.

Az iskola ugyanis még ma is polihisztorokat akar nevelni, mindenkinek minden szakterületen felkészültnek kell lennie, ahhoz, hogy jó tanuló legyen. Holott a polihisztorok kora még a zsenik esetében is lejárt. Az élet nem várja el, hogy valaki egyszerre legyen jó matematikus, történész, földrajzos, tornász és énekes. Elég, ha abban kiváló, ami a hivatása. Az iskola azonban hat éves kortól ezt várja el a gyerekektől, hogy mindenben egyformán szerepeljenek. Tisztában vagyok azzal, hogy az említett tantárgyak mindegyikét tanítani kell fiatal korban, de nem volna szabad az iskolai minősítést kizárólag a minden téren való megfelelés mértékéhez kötni.

Mint már említettem, a sport és a művészetek területén már gyakorlat, hogy ebben a korban lehetővé kell tenni a szakosodást, mert nem lehet jó úszó az, akinek nem ez válik kora gyermekkorától mindennél fontosabbá. Még szerencsésebb a példa, ha ezt a zenei tehetségről vagy a leendő balett-művészekről mondjuk el. De áll ez szinte minden más szakmára is. A matematikában tehetségesnek arra van szüksége, hogy már ebben a korban ezt a képességét fejlesszék. Ezt azonban nem lehet a mai osztály átlaga által is elviselhető szinten megtenni.

Ez ma már az élet minden területén igaz. Ráadásul a társadalom számára a művészeteknél és sportoknál sokkal fontosabb. Tapasztalataim szerint még a vállalkozónak is születni kell. Ezek a képességek is elsősorban csak korai korban fejleszthetők a legeredményesebben.

Erre a pedagógusok válasza: Mindenkinek szüksége van a széleskörű műveltségre. A szakterület választását későbbre kell halasztani. Az élet azonban azt igazolja, hogy a szakterület választása később már sokkal kevésbé hatékony. A közvélemény csodálja, a piac pedig megfizeti azt az úszót, azt a labdarugót, akinek esetleg alig vannak matematikai és történelmi ismeretei. Nem kéri számon a sikeres vállalkozótól, hogy mit tud a történelemből, vagy hogyan tornászik, énekel, ismeri-e a zene klasszikusait.

A saját felméréseim szerint az érettségin megkövetelt tudás a nem gyakorolt szakterületeken szinte nyom nélkül eltűnik. Ami miatt az érettségin el lehet bukni, azt tíz év múlva már a kiváló tanulók óriási többsége sem tudja. Ajánlom a pedagógusoknak, hogy ne csak vizsgáztassanak, hanem néha azt is nézzék meg, hogy a megkövetelt anyagból mi marad tartós. E kettő között ugyanis egyre nagyobb a szakadék.

Mindezzel nem azt akartam elérni, hogy csökkentsék a kötelező tantárgyak számát, csak azt, hogy nem volna szabad az iskolai minősítés során mindenkivel szemben minden tantárgyat egyforma súllyal kezelni. Az élet egyre inkább egyirányú képzettséget kíván, az iskola azonban a polihisztorságra ösztönöz. Az iskola átlag-polgárokat akar képezni, az élet pedig a különcöket jutalmazza.

A munkaerőpiac értékelése.

Azt, hogy az élet elsősorban a tehetséget minősíti, a legjobban akkor látjuk, ha a munkaerőpiac ítéletét vizsgáljuk.

Évezredeken keresztül szinte csak az ismeretek mennyiségét jutalmazta a társadalom. Ez a jutalmazás volt az alsó társadalmi rétegekből való felemelkedés kivételes, szinte egyedüli útja. Nagyon kevéssé hangsúlyozza a történelemoktatás, hogy néhány más kultúrában az ismeretelsajátítás már a kapitalizmust jóval megelőzően nagyobb szerepet játszott, mint Nyugat-Európában, ahol csak az egyházi klérus biztosította a tanuláson alapuló karrier lehetőségét.

- A kínai társadalomban a hatalomhoz való jutás két és fél ezer éve a mandarin rendszer vizsgái alapján történt. Ez azt jelentette, hogy az iskolai szereplés volt a hatalomhoz és a nagyobb jövedelemhez jutás egyetlen, de lényegében nagyon széles réteg tehetségei számára a nyitott út. Bármennyire skolasztikus volt is a kínai iskolarendszer, mégis előnyt jelentett, hogy nem a vérségi származást, nem a vagyont, hanem a szorgalmat, a memorizálást tekintette a társadalmi szelekció alapjának.

- A török társadalom is rokon volt a kínaival abban a tekintetben, hogy az iskola jelentette a hatalomhoz jutást. A katonai és a közigazgatási hatalmat csak a janicsáriskolán, a papit és a bíróit pedig csak a dervisképzőkön keresztül lehetett elérni. Tegyük hozzá, hogy az írás-olvasás tekintetében jelenősen megelőzték a Nyugatot.

- A kelet-európai, azaz bolsevik marxizmus is elvetette mind a vérségi, mind a vagyoni szelekciót, az iskola, mindenek előtt a pártiskola, volt az érvényesülést biztosító út. Ebben a keresztény klérus és a bolsevik rendszer rokon volt.

E három ortodox diktatúra ugyan nem lett az által fejlettebb, hogy a már bizonyos társadalmi fejlődési szint előtt kiküszöbölte vérségi és a vagyoni szelekciót, és az oktatást helyezte előtérbe, mert a kínai és a török társadalom még nem igényelte olyan mértékben a tudást, hogy az által a jobb szelekciós rendszerének köszönhetően a nyugati társadalmakkal szemben fölényt élvezhessen. Az elmúlt ötven évben azonban a konfuciánus kultúrkörben nagyon jól érvényesül a tanulás nagy kulturális és társadalmi rangja.

Bár a távol-keleti országokban az iskolarendszer az elmúlt ötven év során kiválóan vizsgázik a tudásmennyiség elsajátításában és a tanulás rangjának érékelésében, hátrányban van azonban a nyugati puritán kultúrák nagyobb individualizmusával, szakmai rugalmasságával, vállalkozói kedvével szemben.

Nem lehet vita tárgya, hogy a korábbi társadalmak mindegyike, még a klasszikus kapitalizmus is, a munkaerő szakmai elitjét alapvetően az iskoláztatottsága alapján fizette meg. A klasszikus kapitalizmus abban rokon volt az elődjeivel abban, hogy a képzettségi szintektől jobban függött a munkaerő jövedelme, mint a tehetségtől. A munkajövedelmek egészen az elmúlt század közepéig elsősorban a képzettségi színvonaltól függtek. A klasszikus kapitalizmusra lényegében három kereseti lépcső volt a jellemző:

- A képzetlen munkásoké.

- A szakmunkásoké.

- A diplomásoké.

A fenti három lépcsőn belül viszonylag kicsi volt a jövedelem szóródása. A képzetlen munkaerő kétszeresét kapták a szakmunkások, és annak a kétszeresét a diplomások. Az elmúlt ötven évben aztán két tendencia indult meg:

- A képzetlen munkaerőt már nem igényli a piac.

- A képzettségtől függő kereseti lépcsők szinte eltűntek.

Az olcsó, képzetlen munkaerő, amelyik száz éve még a tőkefelhalmozás fő kitermelője volt, mára feleslegessé, sőt társadalmi teherré vált. A társadalom számára egyre nagyobb gondot jelent a képzelten munkaerőnek a szociális gondoskodás formájában történő eltartása, és a körükből kiinduló devianciáinak fékezése. Ez a réteg az értéktermelésben nem vesz részt, ugyanakkor egyre többe kerül. Nem is annyira a munkanélküliek eltartása, mint a közöttük burjánzó devianciák okozta kár elhárítása kerül sokba. A társadalom alapvető érdekévé vált, hogy ne alakuljon ki képzetlen réteg. A képzetlen munkaerő létrejöttét eleve akadályozza meg.

Az egészségügyi ellátás és a társadalmi gondoskodás oda vezetett, hogy a természetes népszaporulat ott nagy, ahol az utódok hatékony felnevelése a legkevésbé megoldott, és ott nem elegendő a gyermek, ahol azokból a leghasznosabb állampolgárok nevelése várható. Ez ellen a jövő szempontjából felmérhetetlen károkat okozó népesedési struktúra ellen két fronton kell védekezni:

1. A legjobb és leghatékonyabb kárelhárítási módszer a leszakadó társadalmi rétegek gyermekeinek a kiemelése és az oktatásba való aktív bevonása. Ez azonban nem történhet az oktatás normatív támogatási viszonyai között. A legtöbb esetben a gyerekeket ki kell emelni a leszakadt réteg környezetéből. Például olcsóbb a cigányok, általában a lumpen elemek, gyermekeinek kollégiumi nevelése, mint az adott szülői körülmények között tartása.

2. A családtámogatást nem szabad csak a gyermekek számához kötni. A magas családi pótlékkal csak fokozzák azt a káros jelenséget, hogy ott lesz sok gyerek, ahol azok nevelésére nagyon keveset adnak. Ezért keresni kell azokat a megoldásokat, amikkel a támogatás a gyermeknevelés hatékonyságával arányos. Nem a szülőket, hanem a tanuló gyerekeket kell támogatni.

Be kellene végre látni, hogy ott születik aránytalanul sok gyermek, ahol a családi pótlékból a szülők élnek jobban, és ott nagyon kevés a gyerek, ahol azok felnevelésére a szülők sokkal többet költenek, mint amennyit állami támogatásként kapnak. Bármenyire keresztényietlennek tűnik, a társadalom legfontosabb gazdasági tényezőjét nem szabad csupán erkölcsi alapon kezelni, abban elsődleges szerepet kell biztosítani a hatékonyságnak. Márpedig sokszorosan nagyobb hatékonysággal nevelik a gyermekeiket azok a szülők, akik iskolázottak, magas szellemi igényűek. Ennek bizonyítására elég volna felmérni, hogy a 8 osztályt sem elvégzett szülők gyerekekből hány százalék jut egyetemre, és ezzel szemben mekkora ez az arány az ugyancsak keveset kereső pedagógus szülők esetében. Pedig a gyerekeknek a születéssel hozott tehetsége azonos.

A munkaerő-piacon az első változást azzal összegezhetjük, hogy gyorsan emelkedik a munkaerő minőségével szembeni társadalmi igény, de a gyenge minőség nemcsak felesleges, de egyre károkozóbb is lesz.

A társadalomnak a munkaerő minőségével szemben egyre növekvő igényét mutatja a képzettségi szinteken belüli jövedelemarányok fokozódó differenciálódása. Minél magasabb a képzettségi színvonal, annál nagyobb azon belül a piacon kialakult jövedelemkülönbség. Az alapképzettséget jelenő 8-10 osztályos végzettségű felnőttek körében a jövedelemarányok maximuma 1:3, a középszintű képzetségeknél 1:10, a felső szinten képzettek között 1:100. Azaz a képességek értéke a képzettségi szinttel hatványozottan növekszik.

De nemcsak a képességtől függő szóródás nő exponenciálisan, hanem a munkaerő hatékonysága is. Másképpen fogalmazva azt mondhatjuk, hogy a fejlett társadalomban a képzetlen munkaerő átlagos gazdasági értéke negatív, a szakmunkás szintűé még mindig az átlag alatt van, a középszintűé már ennél nagyobb, a diplomásoké pedig ennek a többszöröse. Ezért aztán a nemzeti jövedelem növelésének alapvető feltétele a képzettségi szint emelése.

A képzés hatékonysága azonban egyre inkább attól függ, milyen képességűek kerülnek kiképzésre. Minél magasabb a képzettségi szint, annál fontosabbá válik a képességek alapján történő előzetes szelekció. Amennyire a magasabb képzés általában nagyon hatékony, annyira igaz az, hogy annak még a költségei sem térülnek meg, ha az gyenge képességgel párosul. Ezzel szemben a kiemelt képességűek képzése mindig olyan beruházás, ami az életük során sokszorosan, számos esetben évente, néha havonta megtérül. A tehetségek képzésénél nem képzelhető el hatékonyabb befektetés.

Igaz az, hogy ma már a fejlett társadalomban az érintett korosztály fele felső képzésben részesül. Ennyi, a korábbi értelemben vett, kiemelkedő tehetség azonban nincs, hiszen annak megoszlása a Gauss-görbe alapján történik, és lényegében állandó. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezzel csökkenne a tehetség szelekciójának a szerepe, sőt. Minél fejlettebb a gazdaság az adott természetes tehetségek közötti különbségek annál jobban nőnek. Amennyiben a tehetségeket a társadalmi értékük alapján rangsoroljuk, ennek a görbének a magassága és meredeksége az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemtől függ. Azaz átlagos tehetség képzése esetén nyerhető előny annál nagyobb, minél nagyobb a gazdasági fejlettség. Vagyis a tehetségek legfelső tizede nem ér annyit egy elmaradt társadalomban, mint a fejlettben az átlaga. Ezzel szemben a legalsó réteg értéke a fejlett társadalomban csak akkor nem válik negatívvá, ha kellő képzésben és nevelésben részesül. A tehetségek megoszlása ugyan állandó, de annak a magassága és a görbülete a gazdasági fejlettségtől függ. Ezt is az élet bizonyítja egyrészt azzal, hogy minél fejlettebb a társadalom, a szakmai tehetségeket annál jobban megfizetik, az elmaradt társadalmakban még a kiválóak nagy többsége is elveszik. A fejlett, azaz gazdag társadalomban minden tehetség nagy érték, amivel ennek megfelelően kell gazdálkodni. Az elmaradottakban a tehetségek óriási többsége értéktelen marad.

Ez a legmarkánsabban a reáltudományok tudósainál, a menedzsereknél, a művészeknél és a sportolóknál jelenik meg.

- A legjobb kutatók a gazdag társadalmakban tíz millió dollárokat keresnek, a leggyengébbek meg alig lépik túl az átlagos képzettségűek keresetét. Egy elmaradt afrikai országban pedig még hasznukat sem veszik.

- A legjobb vezető menedzserek jövedelme az átlagos munkásfizetés százszorosát is eléri. Ezzel szemben a hasonló képzettségű diplomás közgazdászok átlaga sem számíthat arra, hogy valaha vezető menedzser legyen. Egy paraszti társadalomban a mások munkáját megszervező zseniális képesség értéktelen marad. A modern farmerek világában azonban nagyobb a jövedelmük, mint a minisztereknek.

- A művészek legjobbjai is százszoros jövedelmet érnek el a szakmájukon belül. Ugyanakkor a közepes szintű művész még a szakmunkás jövedelmét sem éri el. A szegény társadalmakban ezek a művész tehetségek ingyen szórakoztatták a közösséget, legalábbis a szegények között volt a helyük.

- A fentiektől nem maradnak el a sportok legjobbjai sem. A sport az a szakterület, ahol a közepes tehetség lényegében ingyen dolgozik, végül arra kényszerül, hogy más területen keresse a megélhetését. A sporttehetségek csak az olyan társadalomban vannak nagyon megfizetve, ahol sportra a lakosság már sokat költ.

Az utóbbi két szakterület jövedelmi viszonyainak az elemzése azért különösen érdekes, mert ott már az a jellemző, ami a többi szakmában csak évtizedek múlva várható. A nem tehetséges művész, vagy sportoló meg sem tud a választott szakmájából élni. Vagyis e két területen eleve reménytelen helyzetben van az, aki ugyan nagyon szorgalmas, de nem kiemelkedő tehetségű. Nem véletlenül ezeken a pályákon a nagy többség bizonyos idő és kudarcok után abba is hagyja a próbálkozását. Az érintettek előbb rájönnek a szakma tehetségtől nagyban függő értékrendjére, mint az oktatás hatékonyságának a kutatói. A pedagógia sokat tanulhatna a művészi szakterületek és az élsportolók nevelési módszereiből.

Az erkölcs megnövekedett szerepe.

Az erkölcs megnövekedett társadalmi és gazdasági jelentőségét nagyobb súllyal kellene az oktatási rendszerben kezelni. A pedagógia máig is erkölcs alatt elsősorban a valláserkölcsi problémákat érti, és azt az egyházi szervezetek fő feladatának tekinti. Az iskola tanítson, a vallás neveljen elve a modern társadalomban nem alkalmazható eredménnyel. A vallásokra azért sem szabad az erkölcsi nevelést bízni, mert a vallásoknak egészen más erkölcsi elvárásai vannak, mint a modern társadalomnak. Az erkölcsi nevelésben az iskolának kell a jelenleginél sokkal fontosabb, a múltbelinél sokkal másabb szerepet játszania.

Két tényből kell kiindulni:

1. Az ipari forradalom óta a gazdaságilag fejlett társadalmakban a vallási szervezetek és az általuk alakított vallási élet nem találta meg a feladatát. Ezt nem lehet azzal elintézni, hogy az állam igyekszik a klérusoknak minél nagyobb tekintélyt és befolyást teremteni. Hiába jó az állam és a vallások klérusainak kapcsolata, ha az utóbbiaknak éppen a társadalmi, főleg gazdasági téren aktív rétegekkel nincs szoros kapcsolata. Valamikor a klérusok a társadalom legerősebb elemeivel voltak összefonódva, ma elsősorban az elesett öregekkel és a gyerekekkel, azaz a passzív rétegekkel foglalkoznak. Nem beszélve arról, hogy a modern világban számos vallási törvény társadalmi súlyát vesztette. Ezzel szemben, ami fontos a társadalom számára, a szorgalom, a tanulás, a tisztaság, a rendszeresség, a pontosság, a takarékosság, arra nem terjed ki a vallások figyelme.

2. A társadalom, azon belül a gazdaság erkölcsi állapota jelenleg fordítva arányos a klérusok befolyásával. Jellemző, ahol a klérusnak megmaradt az a befolyása, hogy a szertartásokon, az egyházi rendezvényeken a tömegek részt vesznek, ott rosszak, ahol a klérus és az állam szerepe egyértelműen szétvált, ott jók az erkölcsök. Elég, ha a latin-amerikai és a skandináv országok erkölcsi állapotait vetjük össze.

A klasszikus kapitalizmus megelégedhetett azzal, hogy a társadalom anyagi érdekeit sértő cselekedetek büntetést, megtorlását magára vállalta. A fejlett társadalomnak azonban a büntetésnél sokszorta fontosabb feladata a megelőzés, mint a megtorlás.

Miért kell a fejlett társadalmakban az államnak magára vállalnia az erkölcsi nevelést?

Azért, mert a társadalom erkölcsi vagyonának értéke, sőt az előjele is az erkölcsöktől vált függővé. Minél fejlettebb a társadalom, ez annál inkább igaz.

Abból a fenti definícióból, hogy az erkölcsi vagyon a tudás, a tehetség és az erkölcs szorzata, következik, hogy az erkölcsi nevelést nem adhatja albérletbe az állam. E szorzat két első tagja ugyanis abszolút szám, a nullától fölfelé van. A harmadik azonban lehet negatív is. Ugyanis nemcsak jó erkölcs van, hanem rossz, azaz negatív is. A közvélemény ezt sokkal előbb és sokkal jobban megérti, mint a társadalomtudományok. A közvélemény számára világos, hogy az a legkártékonyabb ember, aki sokat tud, nagyon tehetséges, de erkölcstelen.

De nemcsak a közvélemény minősíti az erkölcsöt érték-meghatározónak, hanem a gazdaság is. Ezt a témát már a korábbiakban is érintettük akkor, amikor a kultúrák milyenségének a gazdaság hatékonyságában játszott döntő szerepét vizsgáltuk. Akkor nem hangsúlyoztuk, hogy a társadalom számára a kultúra elsősorban nem humán műveltséget és nem vallási elkötelezettséget, hanem a gazdaságban is érvényesülő értékrendet jelent.

Az erkölcsi értékrendnek a minőségét semmi sem tükrözi jobban, mint a tőkepiac. Minél fejlettebb technika alkalmazására van szükség, annál inkább igaz az, hogy a tőke nem oda megy, ahol olcsóbb a munkaerő, ahol nagyobb a vallás befolyása, hanem oda, ahol a gazdasági erkölcsök összhangban vannak a technikai követelményekkel. Ez ma már statisztikailag is bizonyított. Egy berlini kutatóintézet évek óta 17 mutató alapján vizsgálja a gazdaságban az erkölcsöket. Ennek alapján rangsorolja az országokat. Ebből egyértelmű, hogy a tőke nem oda megy, ahol olcsó a munkaerő, ahol kisebbek az adók, hanem oda, ahol a gazdaságban jobbak az erkölcsi viszonyok. A tények tanúsága szerint a lakosság számához viszonyítva évek óta a legtöbb tőke a skandináv országokba megy, ahol a világon a legdrágább a munkabér és a legnagyobb az adó, de jók az erkölcsök.

Mi a teendő?

Amíg a neveléstudomány a gazdaságban tapasztalt tényeket nem veszi figyelembe, nem találhatja meg a jelenkor társadalmának a képzéssel szemben támasztott igényeit legjobban kielégítő oktatási módszereket.

Ennek érdekében az alábbiakat kellene jobban mérlegelni:

1. A tapasztalatok azt mutatják, hogy csökkenteni kell a pedagógusok és a diákok között még ma is meglévő merev alárendeltségi viszonyt. A tanár fölénye csak abban kapjon szerepet, hogy leginkább ő rendelkezik az elsajátítandó tudással. Ezzel szemben tudomásul kell venni három tényt:

a. Az átlagos pedagógus tehetség dolgában nem ütheti meg a tanulók legjobbjainak, még a jobbik felének a mértékét sem. A pedagógusok szellemi fölénye a múltban, kevés kivételtől eltekintve, igaz volt, mert a pedagógusok a társadalom legtehetségesebb egy százalékából szelektálódtak. Ma ez még az egyetemi oktatókról sem mondható el. Ezen nem is lehet segíteni, mert a tehetségek javát elszívják a sokkal nagyobb anyagi és erkölcsi megbecsülést élvező szakmák tucatjai. Az átlagos pedagógus képessége nem éri el a tanulók átlagát sem. Sehol nem találunk példát arra, hogy a pedagógusokat megfizetnék annyira, amekkora tekintélyt akarnak képviselni az iskolákban. A pedagógusi pálya szükségszerűen alacsonyan megfizetett marad, akkor is, ha nálunk indokolt a relatív jövedelmüket lényegesen emelni. Ezért sem lehet az anyagi megbecsülést arra a szintre emelni, ami megfelelne a képzés igényeinek.

Ezért az oktatáspolitika alakítóinak abból a tényből kell kiindulniuk, hogy az oktatók tehetsége nem ütheti meg a tanulók jelentős hányadáét.

b. A tanulók jelentős hányada ma szellemi téren sokkal érettebb, fejlettebb, mint amit a pedagógia feltételez. Valamikor az iskolában a pedagógusok voltak a leginkább tájékozottak a világban, nekik volt az élet több területére rálátásuk. Ma a diákok jelentős hányada sok területen nagyobb tapasztalattal, több tényleges élménnyel érkezik az iskolába, mint amivel a tanítóik rendelkezhetnek.

- Többet utaztak a világban. A pedagógusoknak erre nincs pénzük.

- Jobban ismerik a modern technikai eszközöket. A családban modern gépkocsi, számítógép van. Ezeket gyermekfejjel könnyen sajátuknak, magukhoz közel állóknak érzik. A pedagógusok ezekről csak álmodozhatnak. E tekintetben a legjobb példa az elektronika, amit csak fiatalon, szinte gyermekkorban lehet természetes eszközként kezelni.

- A szülők révén magasabb társaságban forogtak és forognak, mint akik tanítják őket.

Bármennyire szomorú ez, tudomásul kell venni, és nem is lehet rajta segíteni. Az oktatási rendszer nem mehet el a tények mellett. Fel kell számolnia azt a felfogást, hogy a minden tekintetben magasabb rendű képezi, oktatja és neveli a még éretlen és tudatlan gyerekeket.

2. A tanulóknak sokkal több önállóságot kell biztosítani.

Ennek az irányát az osztályzásban kívánom illusztrálni. Az iskolai minősítésnek azt a hibáját, hogy minden áron polihisztorokként minősít, már említettem. De gyengén vizsgázik a pedagógia a tanulók tantárgyak szerinti értékelésében is. Ennek bizonyítására ajánlom a következő kísérletet:

A tanulók tantárgyanként és integráltan rangsorolják egymást. Ez úgy történne, hogy a tanár mellett minden tanuló az osztály minden tagját a saját értékelése alapján sorrendbe állítja. Ezek összesítése adja aztán az adott tantárgyban és az éves összesített eredmény tekintetében a sorrendet. A tanár csak azt állapítja ennek alapján meg, hogy hány legyen a jeles, a jó, a közepes és a bukott. Ezen túl a tanárnak értékelni kell a társai felé, hogy miben tért el a tanulók döntése az ő javaslatától. Az ilyen értékelés nagyon tanulságos mind a tanárok, mind a diákok számára. Ennek alapján a tanuló nem érezheti úgy, hogy a tanár őt nem szereti, vagy nem érti meg. A tanár pedig kontrollálhatja a saját értékelési szempontjait. Azt nekik kellene a legjobban tudniuk, hogy a közösségnél nincsen jobb ítélőszék. Ez a módszer a tekintélyelvűség leépülését, a demokrácia gyakorlását is jelentené, azaz nevelő haszna is több volna. Az életben is a környezet értékel a legjobban, nem az illetékes hatóság. (Ezt a módszert én éveken keresztül a premizálásnál nagy sikerrel alkalmaztam.)

A diákok önszerveződéseit jobban kell támogatni.

Az erkölcsi nevelés fő eszközét a diákközösségek erősítésében, azok jelentős állami támogatásában látom. E tekintetben a cserkészet volt az úttörő. Az ilyen kollektívák kialakítását támogatni kell, de támogatni kell más, hasonló közösségek alakítását is. A sportot tartom a legjobb erkölcsi nevelőnek.

A tapasztalatok alapján a legeredményesebb iskola a tehetséges tanulók közössége. A fiatalokra nem a rábeszélés, nem a fegyelmezés hat elsősorban, hanem a baráti kör. Ezért kellene a rokon területű tehetségeket oktatási egységekbe szervezni. Fel kellene adni azt az elvet, hogy a tehetségfüggő tantárgyakból mindenkitől azonos anyag elsajátítását akarjuk megkövetelni. Zenét, sportot, matematikát, nyelvet nem szabad vegyes tehetségűek kollektívájában tanítani. Ez visszahúzza a tehetségeseket, és elkeseríti a tárgyban tehetségteleneket. A modern világ olyan széles skáláját kínálja az érvényesülésének, hogy a nagy többség valamire tehetségesnek bizonyul. A különböző irányú tehetségek nem értéket jelentenek, hanem csak nagyon eltérő érvényesülési irányokat. Aki valaha matematikát, vagy zenét tanított, az tudja, hogy e téren a tehetséggel százszor annyit lehet elérni, mint azokkal, akiknek nincs érzékük hozzá. De az életben az is kiderül, hogy az iskolában bukdácsolók zseniális állattenyésztők, vagy éppen kofák lehetnek, akik többre viszik, mint a pedagógusok kedvencei. Bármilyen irányú tehetség oktatása nagy élvezet, az oktatott tárgyban tehetségteleneké pedig kudarcra ítélt szenvedés.

Az iskola ne kaszárnya legyen, hanem egyenjogú polgárok demokratikus köztársasága.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése