Minden, ami Kínában történik, fontos

Kopátsy Sándor                PG                    2015 03 10

Minden, ami Kínában történik, fontos

Kínában él az emberiség közel ötöde, és ott sokkal gyorsabbak a változások, mint bárhol a világon. Fajunk történetében még nem fordult elő sem az, hogy az emberiség ilyen nagy hányada változik, de az sem, hogy a változás ilyen fergetegesen gyors.

A tudományos és technikai forradalom nemcsak a sebességében az első, de abban is, hogy az elért eredményekben a lakosság egésze részesül. Ez annak köszönhető, hogy a tudomány és a technika először támaszt a munkaerő egészével szemben kielégíthetetlen minőségi igényt, és a fogamzásgátlás megoldásának köszönhetően a fejlett és iskolázott társadalmakban megszűnt a túlnépesedési nyomás. A jelenkori fejlett társadalmak felépítményének elsődleges feladatává vált a munkaerő minőségének javítása.

Fajunk életében először jött létre olyan társadalmi alépítmény, ami a társadalom egészétől minőségi javulást kíván. Ezt megelőzően minden technikai forradalom ugyan jelentős hatékonysági fejlődést hozott, de ehhez a korábbinál is alacsonyabb igényt támasztott a munkaerő többségével szemben. Az elmúlt mintegy hatezer évben a technikai fejlődés során egyre csökkent a munkaerő minőségével szemben támasztott igény.

A jelenlegi társadalmak három csoportra oszthatók.

Az emberiség felső ötöde elérte azt a szintet, amin spontán leáll a túlnépesedési nyomás, tehát demokratikus felépítménye is lehetővé teszi a gyorsa fejlődést, a munkaereje minőségének a javítását és a szükséges felhalmozást. Ebbe az ötödbe tartoznak bele a Nyugat puritán társadalmai, Európában az angolszászok, a germánok és a skandinávok, valamint a Távol-Keleten Japán és a kis tigrisek, azaz a konfuciánusok.

Az emberiség második ötöde a konfuciánus, azaz puritán, de még elmaradt szintről induló hatalmas Kína. Ez elmaradottsága és nagysága okán nem járhatta az első ötöd útját, mert szegény és iskolázatlan volt, és a lakossága gyorsan szaporodott. Mentségére szolgált, hogy a marxista diktatúrájának élcsapata nem vallási, hanem mandarini alapon, azaz képessége szerint szelektálódott. Ez az élcsapat tudatosan felismerte, hogy a felzárkózásának két akadálya volt. Egyrészt a gazdasága nem a piaci jelzésekre reagált, másrészt gyorsan szaporodott. E két feltétel akadályozta meg a konfuciánus kultúrája által felkínált felzárkózását.

Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy a piacosítás és a gyermekvállalás korlátozása csak akkor nem okoz anarchiát, ha a politikai diktatúra fennmarad.

A piac által működtetett gazdaság csak ott nem okoz gazdasági anarchiát, ahol erős a puritán polgárság, magas az életszínvonal és az iskolázottság. A gyors népszaporulat is csak nagyon kemény politikai diktatúrában állítható meg. Az utóbbiból következik, hogy Kínán kívül csak két, hozzá képest kisebb ország, Vietnám és Észak-Korea, ahol a puritán kultúrájú lakosság elviseli a politikai diktatúrát.

Kína ugyan megmutatja az emberiség elmaradtabb társadalmakban megvalósítani a sikeres felzárkózást, de ezek között nincs puritán kultúrájú nép. Ezek pedig eleve képtelenek a hatékony felépítmény működtetésére.

Európa három kultúrája közül kettő azért marad le annak ellenére, hogy a kis Európa történelmének szerves részei, mert a lakosságuk nem képes puritán módon viselkedni.

Ideje volna tudomásul venni, hogy a puritán Nyugathoz képest mind a nagycsaládos kelet-európai, mind a mediterrán latin népek nem képesek lépést tartani.

Az első ezredforduló agrártechnikai forradalma során egyértelművé vált, hogy kiscsaládos nyugat-európai társadalommal a nagycsaládos kelet-európai társadalmak képtelenek lépést tartani, a kereszténységük is kettévált. Attól kezdve Európa nyugati felének szellemi mozgalmai, a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, az ipari forradalom képtelen volt behatolni a kelet-európai ortodoxiába.

Ahogyan a 16. században Európa északnyugati része a mediterrán fölé emelkedett, a nyugati kereszténység is kettészakadt. A kereszténység reformjai a latin népek között nem verhettek gyökeret.

A 20. század vallása a marxizmus is háromarcú lett. A protestáns, puritán népek marxizmusa, a szociáldemokrácia a békés társadalmi átalakulás híve lett. A latin népek marxizmusa, az eurokommunizmus ennél radikálisabb, de nem erőszakos utat választott. A kelet-európai népek marxizmusa, a bolsevik rendszer pedig az erőszakos hatalomgyakorlást választotta.

Európa három kultúrája tehát ezer éve három úton, három eltérő sebességgel haladt. A köztük lévő távolság egyre nőtt. A Szovjetunió, mint katonai szuperhatalom nem azért esett szét, mert bolsevik marxista úton járt, hanem azért mert a kelet-európai kultúra eleve alkalmatlan az élre kerülésre. Már negyedszázad telt el a bolsevik Szovjetunió szétesése óta, a részei az óta még gyengébben szerepelnek, mint amikor a bolsevik birodalom részei voltak. Még senkinek nem jutott az eszébe, hogyan alakulhatott volna a Szovjetunió sorsa, ha nem fegyverkezik erején felül és olyan magasak az olajárak, mint az elmúlt 25 évben.

A Szovjetunió a nemzeti erőforrásainak mintegy harmadát a fegyverkezés emésztette fel. Az utódállamokénak a tizedét sem. Azok az államok élnek viszonylag jól, amelyikek olajban gazdagok. Ezek jóléte azonban a jelenlegi olajárak mellett megszűnik. Ha az utódállamok jelenlegi állapotát a Szovjetunióéval úgy vetnénk össze, hogy csak a jelenlegi mértékben fegyverkezik, kiderülne, hogy önállóan még úgy sem boldogulnak, mint ahogyan a bolsevik rendszerben. Kivétel ez alól a három balti állam, amelyikek nem a kelet-európai ortodox kultúrához tartoztak.

Hasonló következményre jutánk a két ortodox keresztény csatlós állam, Románia és Bulgária esetében is. Ezek ugyan nemcsak a szovjet megszállás alól szabadultak fel, hanem az EU tagjai is lettek. A jövőjük ettől nem lett ígéretesebb, sőt reménytelenebb.

A Balkánon a kommunista Jugoszlávia helyzete jobb volt, mint az ortodox keresztény népeké.

A kelet-európai kultúrához tartozó népek sorsa nem azért mostoha, mert bolsevik rendszer alatt éltek, hanem azért, mert a kultúrájuk eleve alkalmatlan a puritán Nyugattal való lépéstartásra. A Szovjetunió nem azért omlott össze, mert bolsevik volt, hanem azért, mert a kelet-európai és a közép-Ázsiai népek eleve alkalmatlanok a puritánokkal való lépéstartásra.

A volt csatlós államok közül csak a puritán kelet-németek és a csehek, a skandináv észtek, és az alpi szlovének boldogulnak jobban, mint a bolsevik uralom alatt. De ezek elve a puritán kultúrához tartozók voltak.

Az az általános nyugati vélemény is hibás, hogy a marxista rendszer megbukott. Ez igaz, hogy Európa keleti felén megbukott, mintegy 300 millió kelet-európai és közép-ázsiai nép marxizmusa megbukott, de éppen ezzel egy időben, Kínában példátlan sikert aratott. Sokkal inkább lehetne 1990-t a marxizmus diadalának tekinteni.

1990-ben ugyan megbukott Európa keleti felében, ahol minden társadalmi rendszer versenyképtelen, de ugyanakkor győzött a Távol-Keleten, ahol a tőkés társadalom is csodákra képes. Ekkor lépet a kínai marxista diktatúra olyan útra, ami a világtörténelemben példátlan sikert hozott. Kínában az utóbbi negyedszázad során az egy laksora jutó jövedelem, a várható élettartam és a vagyon háromszor gyorsabban nőtt, mint a négy tengerentúli protestáns országban, és ötször gyorsabban, mint Európa nyugati felén.

Ezt a tényt Nyugaton a politika és a társadalomtudomány úgy kezeli, hogy hangosan trombitálja: Kína növekedése lassul, már csak évi 7 százalékkal nő az egy lakosra jutó jövedelem. Azt nem teszik hozzá, hogy az EU országok növekedése ennek a hetede. Vagyis, Kína növekedése ugyan lassul, de viszonylag egyre gyorsabb lett. 1990 előtt a marxista Kína egy lakosra vetített jövedelme harmad, a vagyona épedig még lassabban nőtt. Még a puritán nyugattal sem volt versenyképes, azénál háromszor gyorsabban növekszik.

A Nyugat azzal vezeti félre magát, hogy a marxizmus haláláról zengedezik akkor, amikor először vált egyértelművé a fölénye. A társadalmi rendszerek, azaz felépítmények versenyét csak a hasonló kultúrák esetében lehet összemérni.

A távol-keleti konfuciánus kultúrák mindegyike bebizonyította, hogy versenyképes a puritán Nyugattal. Japán már a második világháborúban megmutatta, hogy hova emelkedett a nyugat-európai gyarmattartókhoz képest. Ezt az eredményt a nagyon kemény katonai vezetés, azaz politikai diktatúra alatt ért el. A következő sikert a kis tigrisek hozták. Ezek mindegyike nagyon nem liberális diktatúráknak köszönhette példátlanul gyors felemelkedését. Aztán csak a fejlettség bizonyos szintjét elérve lazult a diktatúra. Ezek az országok a hidegháborúnak köszönhetően voltak nyitottak a fejlett Nyugat piacainak. Ha nincs hidegháború, a kelet-ázsiai országok felzárkózása nem lett volna ilyen sikeres. A fejlett tőkés demokráciáknak a Távol-Keleten szükségük volt a szövetségesekre. Ugyanakkor a közel tízszer népesebb Kína a hidegháborúban nem számíthatott a nyugati piacokra.

Kína számára a tőkés világpiacra való betörés lehetősége csak a Szovjetunó összeomlása után nyílt meg. A jövő történelemtudománya 1990-et, mint a marxizmus győzelmét fogja emlegetni. Ennek az volt a feltétele, hogy a marxizmus ne ott próbálkozzon, ahol reménytelen.

Marx még azt hitte, hogy a tőkés osztálytársadalmon először a Nyugat fejlett társadalmai fognak túllépni. Annyira azonban maga sem volt következetes marxista, hogy ahol megértek, azaz létrejöttek a társadalmi előrelépés alépítményi feltételei, ott az erőszakra nem lesz szükség. A dolgozók társadalma csak ott jöhet létre, lehet stabil, ahol már nem sok, és nem elég jó a rendelkezésre álló munkaerő. Ahol az létrejön, nincs szükség erőszakra. Arra azonban, hogy leálljon a túlnépesedés, és hiánnyá váljon a jó minőségű munkaerő, Marx után még jó száz évet várni kellett. Azt ugyanis ő sem ismerte fel, hogy a korának a technikai színvonala még nem támasztott a munkaerő nagy többségével szemben magas minőségi igényt. A 19. század második felében még mindig az olcsóbb munkaerő volt a piac igénye, amiből sokkal több volt, mint amennyire szükség volt. Azt Marx sem ismerte fel, hogy a munkaerő kizsákmányolása nem a tőkés tulajdonora, hanem a munkaerő túlkínálatára épült. Ha ezt tudomásul veszi, rádöbben, hogy a tőkés osztálytársadalmon való túllépésnek két előfeltétele van.

1.  A túlnépesedés megállítása.

2.  A munkaerő minőségével szemben támasztott igény.

A túlnépesedés leállása.

Ez csak a fejlettség bizonyos szintjén oldódik meg.

A tudomány oldja meg a fogamzásmentes szexuális életet.

Még nem találkoztam olyan társadalomtudóssal, aki megmondta volna, hogy a születések jelentős hányada nem a szülők gyermekvállalási akaratán múlik. Ezért az sincs tudatosítva, mitől függ a szülők gyermekvállalási szándéka. Az ember szexuális ösztöne ugyanis sokkal több fogamzást eredményez, mint amennyi születés a társadalom igénye. Csak a fogamzásmentes szexuális élet lehetősége esetén nem születik sokkal több gyermek, mint amennyit a szülők akarnak. Mivel az ember szexuális ösztöne annál több szülést eredményez, minél nagyobb a fogamzásképes évek száma. Ezért, amíg nincs megoldva a fogamzásmentes szexuális élet, a várható életkor növekedésével hatványozottan nő a születések száma, és a népszaporulat sebessége.

A 20. század egyértelműen megmutatta, hogy az élvonalhoz csak olyan országok képesek felzárkózni, amelyek két alapkövetelmények megfelelnek. Egyrészt a lakosság életvitelét a puritán etika jellemezze, másrészt ne növekedjen a lakossága. Ennek a két követelménynek a spontán társadalmi fejlődés alapján, spontán csak a már fejlett puritán társadalmak feleltek meg. Nyugaton ezek az országok demokratikus politikai felépítménnyel teremtették meg a tudományos és technikai forradalomnak megfelelő felépítményt. A puritán Kína pedig azzal vált a felzárkózásra alkalmassá, hogy erőszakkal korlátozta a gyermekvállalást. Ez esetben a politikai felépítmény eleve diktatúra volt és az is maradt. Egy szegény társadalomban ugyanis csak a politikai diktatúra képes a gyermekvállalást a kívánt szintre csökkenteni. Teljesen hibás elvárás a még szegény, és alacsonyan iskolázott társadalomban a demokráciával kísérletezni. Elmaradt országban demokratikus eszközökkel nem lehet a gyermekvállalást korlátozni, és a magas foglalkoztatást biztosítani.

Ezt bizonyítják a távol-keleti kis tigrisek csodával felérő eredményei.

Dél-Korea a háború után olyan katonai diktatúra volt, amelyik máig nem tűri meg a tartós munkanélküliséget, sőt öt éven keresztül a munkaviszonyban évente 2.600 óra ledolgozását követelte meg. Évente közel 1.000 órával kellett többet dolgozni, mint a nyugat-európai protestáns országokban. Máig évente 200 órával többet dolgoznak, magas a foglalkozatás, és nincs tartós munkanélküliség. Ugyanakkor az oktatási rendszerük a világon az első volt, Finnországéval közösen.

Tajvanban évtizedekig a politikában katonai diktatúra volt. Az oktatást kiemelt célnak tekintették. Ennek köszönhetően 2013-bam az egy főre jutó nemzeti jövedelemmel megelőzték Japánt.

Szingapúr már a leggazdagabb államok egyike. Kezdettől napjainkig a politikai szigor, és a gazdasági liberalizmus ötvözetét működtetik. Kevéssé tudatosult, hogy Mao a rettenetesen kegyetlen kulturális forradalomban a kiszemelt utódját, Tenget Szingapúrba küldte azzal, hogy az ott bevált módszereket tanulmányozza. A két háború között a kiváló adottságú kikötőváros nagyon szegény angol katonai kikötő volt. Azzal, hogy a város irányítása a távol-keleti kínai diaszpóra kezébe került, a világ csodája lett. De csak azért mert nem az angol liberalizmus, hanem kínai diaszpóra kemény puritanizmusa.

A második világháború óta a tudományos és technikai forradalom jelenti a társadalmak alépítményét. Kiderült, hogy erre hatékony felépítményt csak azok a társadalmak építhettek hatékony felépítményt, amelyekben a lakosság puritán, azaz a Nyugaton protestáns, a Távol-Keleten pedig konfuciánus.

A Nyugaton egyértelművé vált, hogy Európában a skandinávok a leghatékonyabbak. Az ENSZ fejlettségi rangsorában a négy első európai állam a négy skandináv jóléti állam, Norvégia, Dánia, Svédország és Finnország sorrendben. Ezeket követi Svájc és Hollandia. A többi alpesi tartomány is az országában a leggazdagabb rész. Az alpesi kultúrájú népek mindegyike jól vizsgázik. Hollandiát pedig félig skandináv kultúrájúnak lehet tekinteni. Haton kívül az első tízben van a négy tengerentúli protestáns, angolszász állam. Kanada, Új-Zéland, Ausztrália és az Egyesült Államok sorrendben. A három európai történelmi nagyhatalom közül a protestáns Németország és Nagy-Britannia a második, a latin Franciaország a harmadik tízben szerepel.

Ezek a helyezések azt igazolják, hogy a skandinávok a legkeményebb puritánok. A franciák épedig már nem is azok. A hazai liberálisok a rendszerváltás után hangosan temették a jóléti államokat. A tények azonban egyértelműen a fölényüket igazolják. A skandinávok sikere azt bizonyítja, hogy még a protestáns nyugaton sem a liberális út volt a leghatékonyabb.

Az euró övezet pénzügyi válsága pedig azt bizonyítja, hogy a mediterrán országok is fejre álltak, amikor a németekhez kényszerültek igazodni. Nekik 30-40 százalékkal leértékelt valutával és a németeknél háromszor nagyobb inflációra lett volna, és lesz szükségük, hogy a kultúrájuknak és viszonylagos fejlettségüknek megfelelő felépítményük legyen ahhoz, hogy legalább a korábbi helyükön maradhassanak.

Lengyelországnak, Magyarországnak és Szlovákiának, valamint a három balti országnak is saját valutára van szükségük, amit 20.30 százalékkal leértékeltnek tartanak, és az inflációjuk a németekének a dupláján legyen.

A balkáni országoknak pedig még az EU tagság is elviselhetetlen terhelést okoz. Ukrajnáról és Törökországról nem is beszélve.

A saját valuta és az ebből fakadó leértékelés és szabad infláció sem elég. Mert a foglalkoztatási és a munkaerő mozgási szabadság sem engedhető meg a néhányszor tíz százaléknál nagyobb bérkülönbségek esetén.

Vagyis az EU szervezői hibát hibára halmoztak, amikor nemcsak a munkaerő szabad mozgását megengedték, de a tagországok nagyobb felét a közös valutába is becsábították. Európa nyugati felének lemaradását elsősorban az okozta és okozza továbbra is, hogy a németeknek sikerült a saját igényükre kényszeríteni nemcsak a mediterrán, de néhány ortodox kultúrájú országot is. Egyre inkább bebizonyosodik, hogy a három európai kultúrát nem lehet a már fejlettebb, puritán népekkel azonos módszerek alkalmazására kényszeríteni. A latin és a keleti szláv népek számára katasztrófa a puritán germánokra szabott gazdasági mechanizmust kényszeríteni.

Az EU közép-európai tagjaival is baj van. Azok számára ugyan természetes a puritán Nyugathoz való felzárkózás, de az csak sokkal mérsékeltebb liberalizmussal lehetséges.

Európában a két háború közti idő politikai tapasztalatainak reális értékelését megnehezíti, hogy mind a baloldali bolsevik, mind a jobboldali fasiszta diktatúrát csak a hibáin keresztül látja. A fasiszta diktatúrák ugyan imperialista és antiszemita múltuk alapján negatívok, de a társadalmi és gazdasági eredményei is figyelemre méltók.

A bolsevik rendszer, vagyis a keleti szlávok marxizmusa a két háború közti tőkés osztálytársadalmakkal összevetve versenyképesek voltak. A Szovjetunió cári Oroszország helyzetéhez képest lényeges eredményeket ért el. Először valósította meg a teljes foglalkoztatást, viszonylag fejlett ipart épített ki, felszámolta az iskolázatlanságot. Végül, igaz amerikai segítséggel, de megnyerte a náci fasizmussal szembeni háborút. A Szovjetunió nem azért omlott össze, mert marxista volt, hanem azért mert imperialistává változott. Máig nem vetette fel senki, hogy ezer éve nem volt Kelet-Európa jelentősebb szereplője Európa történetének, mint a Szovjetunió fennállása alatt.

Az is tény, hogy a kelet-európai marxizmus versenyképtelennek bizonyult, mégis képes volt tartani a pozícióját, a háború utáni polgári demokráciákkal szemben. De csak azért, mert a nyugat-európai társadalmak, köztük a háború előtti fasisztákkal összefogva, a második világháború után, sokkal hatékonyabban működtek, és beálltak az Egyesült Államok mögé.

A két háború között nemcsak a bolsevik Szovjetunió, hanem a fasiszták is hatékonyabbak voltak, mint a gyarmattartó tőkés osztálytársadalmak.

A náci Németország elképesztő gyorsan megvalósította a tőkés osztálytársadalmakban ismeretlen foglalkoztatást, sokkal gyorsabban növekedett, mint a gyarmattartók.

A mediterrán országok fasizmusai is hatékonyabban működtek, mint előtte a tőkés osztálytársadalmi formájukban. A fasiszta Olaszországban nemcsak a munkanélküliség szűnt meg, hanem gyarmatszerző háborúkra vállalkozott, azaz imperialista lett. Ha nem válik imperialistává, ha nem akar a náci Németország háborús sikereiben osztozkodni, fasisztaként többre mehetett volna, mind a nácikkal közös háborút vesztve.

A mediterrán országokat fasizmusa nem hozta őket olyan rossz helyzetbe, mint az euró övezeti tagságuk.

Nem kevésbé tanulságos a távol-keleti országok sikere.

Japán már a 20. század elején a császár isteni hatalmára épülő katonai diktatúra volt. A saját fejára büszke, a más népeket alacsonyabb rendűnek tekintő, kelet-ázsiai fasizmus volt. Az országot az amerikai megszállás vitte a több párti demokrácia irányában.

A Kis Tigrisek mindegyike politikai diktatúrával indult el a korábban példátlan fellendülés útján. Még mindig nem vette a nyugat tudomásul, hogyan alakult a gazdasági csodák útja a második világháború után.

Az első két csoda a háborút vesztő diktatúrák, Németország és Japán felemelkedése volt.

A második csoda a Kis Tigrisek még gyorsabb sikere volt. Ezek is politikai diktatúrában kezdték.

A harmadik, a legnagyobb csoda a kommunista Kínának az előbbi kettőnél is sokkal nagyobb sikere ma is tart.

Közös jellemzőjük, hogy nem a politikai liberalizmussal kezdték.

Az elmúlt száz év eseményei egyértelműen azt bizonyítják, hogy a protestáns Nyugat számára a politikai liberalizmus volt a sikerre vezető út. Ezen a csúcsra csak a nyugat-európai jóléti államok és a négy tengerentúli, angolszász ország jutott az első tíz közé. Az is egyértelmű, hogy Németországnak jót tett, hogy a fasizmus bukása után a politikai demokrácia útjára tért.

Európán belül a mediterrán latinok számára még a fasizmusuknál is kevesebb sikert hozott az EU tagsággal járó német puritanizmushoz alkalmazkodás.

Európa keleti felén a bolsevik diktatúránál is gyengébb eredményt értek el a politikai demokráciákkal.

Összegezve megállapítható, hogy a fejlett Nyugat által ajánlott politikai demokrácia, és gazdasági liberalizmus csak a fejlett puritán kultúrák számára lehet sikeres. Minél alacsonyabb a fejlettség szintje, és minél kevésbé puritán a lakosság viselkedése, annál kevésbé használható a fejlett puritán országok politikai és gazdasági liberalizmusa. Ezt semmi sem bizonyítja jobban, mint az Európai Unió lemaradása a négy tengerentúli angolszász országhoz képest, és a katasztrofális lemaradása a Távol-Kelethez képest.

A Nyugatnak tudomásul kell venni, hogy csak a puritánok lehetnek sikeresek. A Nyugat egésze nem. Ezért nem Európának kell integrálódni, hanem a puritán Nyugatnak Európából és a tengeren túlról. Európából az angolszászoknak, a germánoknak és a skandinávoknak kell integrálódni a négy tengerentúli angolszásszal. Ezek lehetnek versenytársai a Távol-Kelet konfuciánus országainak. De csak ezek, ha az egész Nyugat akar integrálódni, akkor sokkal gyengébb lesz, mintha csak a puritánok. Ez nagyon egyértelmű Amerikában, ahol a két angolszász országnak eszébe sem jut, hogy a latin-amerikai országokkal integrálódjon. Velük nem azok a rokonok, hanem Ausztrália és Új-Zéland.

Az európai puritán államoknak sem Európában vannak rokonai, hanem a tengerentúl, a négy angolszász ország.

Még tanulásosabb a Távol-Kelet.

Ott Japán és a Kis Tigrisek közel azonos fejlettségi szinten vannak, de eszükbe sem jut, hogy integrálódjanak. Kína pedig még mindig le van maradva, ezért és méreteinél fogva a saját útját járni kényszerül. Kínában a politikai demokrácia nemcsak a birodalom széthullását okozná, hanem lehetetlen volna a gyermekvállalás korlátozhatása is. Ami Kínában az utóbbi 25 évben történt, az egész emberiség történelmének egyik legnagyobb eseménye. A Kis Tigrisek ugyan megelőzték, de azok a világpolitika és világgazdaság számára nem jelentettek olyan súlyt, amire az utókor is emlékezni fog. Kína azonban feltétlenül szuperhatalommá válik. A társadalomtudományoknak is tudomásul kell venni, hogy nem minden siker előfeltétele a politikai demokrácia, hogy a politikai jogok egyenlőségénél fontosabb a munkából való megélés joga