Néhány gondolat az orosz választások után

Kopátsy Sándor                PP                   2018 03 30

Néhány gondolat az orosz választások után

Purin simán, kétharmad felett nyerte meg a választásokat. Lesz még egy ciklusa. Látszólag nem változik meg semmi annak ellenére, hogy a bányajáradékok, amik az előző ciklusig soha nem tapasztalt bányajárulékot biztosítottak Oroszországnak harmadára csökkenek. Ezért pesszimista az ország jövőjét illetően pesszimista voltam.

Nemrég olvastam egy felmérést arról, hogy milyen pálya vonzza az orosz fiatalokat. Hihetetlennek tartottam, hogy a 30 év alattiak 75 százalék a titkos szolgálatokat tartja a legjobb pályának. A szülök 50 százalékának is ez a véleménye. Ezzel az orientációval egyedül állnak a világon. Ezt rossz jelzésnek tekintettem. Egy másik adatot pozitívnek tekintek. Jelenleg hat kormányzóság, két miniszter és 20 miniszter helyettes a 30 évesek közül kerül ki.

A szovjetunió káderpolitikájának süllyedő színvonalát azon mértem, hogy forradalom után a népbiztosok tanácsát tartottam a valaha volt politikai vezetés legmagasabb IQ értékűnek, és viszonylag fiatalnak. Utánuk egyre öregebbek, és egyre kisebb képességűek jöttek. A legalacsonyabb szintet Brezsnyev csapata jelentette. De még azoknál is alacsonyabb szintű lehetett a cári Oroszország vezetőinek a képessége.

A Szovjetunió társadalmi és gazdasági vezetését ezért viszonylag hatékonynak minősítettem. A teljesítményükről soha nem volt rossz a véleményem. Ebben a hitemben megerősített a nem régen készített felmérésem. Erre egy statisztikai adat késztetett. Meglepett ugyanis, hogy 1917-ben három birodalomban, Kínában, Indiában és Oroszországban azonos volt az egy laksora jutó jövedelem. Ezt a három birodalmat ezért érdemes összehasonlítani. A tényszámok ugyanis egészen mást mutatnak, mint amit a politikusok és a történészek festenek.

A Szovjetunió ugyan összeomlott, de csodát produkált. 1917 és 1990 között kilencszeresre nőtt az egy lakosra jutó jövedelme. A lakosságuk iskolázottságával még jobban vizsgáztak. A cári Oroszország, illetve a Szovjetunió térsége a sötét középkor, vagyis a nyugat-európai kiscsaládos jobbágyrendszer óta egyre jobban lemaradt Nyugat-Európától. A közel azonos szintről a hatodára csökkent. Ez a lemaradás a puritán, azaz az angolszász, a germán és skandináv népekhez képest stagnált, a latinokhoz képest javult. Még nem írta le egyetlen történész, hogy a Szovjetunió, a mediterrán országokhoz képest, lényegesen javított a helyzetén. Ezer év után először. Tehát a bolsevik Szovjetunió nem azért esett darabjaira, mert gyenge volt a hatékonysága. Hatvan éve látom, hogy a Szovjetunió azért omlott össze, mert erején felül fegyverkezett, imperialista lett. Ma is állna, ha a fegyverkezési kiadásai a nyugat-európai tőkés országokéhoz hasonló szintűek lettek volna.

Mindig megkülönböztetett figyelemmel kisérem a demográfiai adatokat. A Szovjetunión belüli Oroszországban évente 2.5 millió volt a születések száma. Ez az önálló Oroszországban tíz év alatt közel a felére zuhant. Az óta lassan közeledik a 2 millióhoz. Ezek az adatok azt jelzik, hogy ezer év óta először megállt a magas népszaporulatot eredményező gyermekvállalás. A nagycsaládos társadalmak azért kényszerültek a múltban a nagyobb halálokozásra, mert fékezni kellett a magas gyermekvállalást. Ezért a nagycsaládos kelet-európai és balkáni népek lényegesen nagyobb halálozásra kényszerültek. Nagyobb volt a nép nyomora, nagyobb volt a háborúk embervesztesége, és jobban kellett üldözni a tudásvágyat.

A 20. században, nagycsaládos társadalmak is kiscsaládosak lettek, és a század végére megoldhatóvá vált a fogamzásgátlás. Ezzel jó ezer év után a kelet-európai és a balkéni népek túlszaporodása is lelassult.

Ezért aztán nagy volt a bolsevik Szovjetunió sikere, ha az 1990 előtti Kínával és a jelenlegi Indiával hasonlítjuk össze. Ezért kellene a történészeknek sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítni annak, hogy Európa keleti felén is megszűnt a nagycsaládos társadalmak hátránya. Ezt jól lemérhetjük azon, hogy az Észak-Amerikába és Óceániába áttelepült nagycsaládos szlávok kitűnően vizsgáztak az után, hogy a kiscsaládos környezetben maguk is kiscsaládosok lettek.

Kína fejlettsége az ipari forradalom előtti fölényéhez képest 1917-ben katasztrofális mély szinten volt. Nemrég készült egy felmérés arról, hogy a középkorban mi volt a különbség Kína és Nyugat-Európa között. A közép-korban csak a Pó völgye és Németalföld volt Kínával hasonló szinten. Az ipari forradalomnak köszönhetően Nagy Britannia, a Benelux országok, Franciaország és Németország messze megelőzték Kínát. A közép-európai és a baltikumi, főleg a protestáns országok is nagy fölénybe kerültek. Kína katasztrofális lemaradást nem tudom megmagyarázni, de illene tudni, hogy mi volt az oka, mert ennek világpolitikai következményei lettek.

A második világháború idején a mindig sokkal szegényebb Japán azt csinált Kínával, amit akart. A távol-kelti erőviszonyok alakulása is üres foltja a világtörténelemnek.

Az sem tisztázott, hogy milyen okokból teljesített nagyon szegényen a kommunista Kína, pedig egyértelmű a magyarázata, a népesség gyors növekedése. A kínai bolsevik rendszer negyven éve alatt szinte csak stagnált az egy lakosra jutó jövedelem.

1990-ben azonban csoda történt, a bolsevik párt vezetői felismerték, hogy az országuk két okból tehetetlen. Piacosítani kell a gazdaságát, és megállítani a lakosság növekedését. A reform kialakításának módja, szereplői ismeretlenek. Csak az valószínű, hogy Teng volt a főszereplő.

A két reformnak köszönhetően Kína a történelemben példátlanul sikeres, 27 éve közel tíz százalékkal növekszik az egy laksora jutó jövedelem és vagyon, az oktatási rendszerük pedig az élvonalba került.

Nem tudom elhallgatni, hogy az egy gyermek vállalás kényszere ugyan túl erős volt, de elképzelhetetlen előnyt is hozott. Ötven éve bosszant, hogy a következő nemzedéket darabban számolják. Nem veszik tudomásul, hogy a gyermeknevelés eredménye óriási szóródású. A legalsó minőségi tized éréke negatív, a fölsőé pedig tízszeresnél is nagyobb lehet. A kínai egyetlen gyermekes generáció minősége azonban minden fantáziámat meghaladja. Az egyetlen gyermekek nevelése, életének megóvása elképzelhetetlenül hatékonyabb, mint a 4-5 gyermekes családokban. Mindig mondtam, hogy a gyermeknevelés eredményessége elsősorban a családi háttértől függ. A kínai egykék azonban csodákat produkálnak. Az újhoz való hozzáállásuk példátlan. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy a következő egyetlen gyermekes generáció értéke az átlagos 2.5 testvérekének a sokszorosa.

Ez már Dél-Koreában is kiderült volna, ha mérnénk.

India az elrettentő példa. Amennyire alkalmam volt megismerni a kelet-európai orosz kultúrát, és 1990 óta figyelem a kínai csodát, az indiai, dél-ázsiai kultúra ismeretlen maradt. A maga kasztrendszerével nagyon más kultúra volt, ami ennek ellenére az ipari forradalomig a társadalmi fejlődés élvonalához tartozott. Aztán Kínához hasonlóan lemaradt. A természeti adottságainak köszönhetően a lakossága a nyomorban is jobban élhetett, mint Kínában, és az annál is mostohább adottságú Közel-Kelet.

Számomra India legnagyobb problémája a mély szegénységben működő politikai demokrácia. Mint angol gyarmat, végig a több pártos demokráciával kísérletezett, és kísérletezik ma is. Annak ellenére, hogy India mindig az angol demokráciával, életvitellel kísérletezett a centralizált Oroszország mögött is lemaradt. Ahogy ezt most leírtam, eszembe jutott, hogy még senki sem állította szemben Oroszország és India fejlődését. Ez először a második világháború után az indiai miniszterelnöknek, Nehrunak jutott az eszébe, aki a szovjetunióban a mély szegénységből felemelkedett, soknyelvű és soketnikumú országban követhető példát látott. Nem vette tudomásul, hogy Indiában sokkal mélyebbek ezek a különbségek. Ugyanakkor azt is látta, hogy a Szovjetunió a cári Oroszországhoz képest példátlan fejlődést ért el. Amíg Indiában 1917 utáni ötven évben szinte stagnált az egy lakosra jutó jövedelem, a Szovjetunióban hatszoros lett, és katonai tekintetben szuperhatalommá emelkedett.

Nemcsak Nehru, de az utódai sem képesek tudomásul venni, hogy Indiában példátlan a lakosság megosztottsága. Elég arra gondolni, hogy 16 hivatalos, és 1.500 eltérő nyelven beszél a lakossága.

Amíg Kína évezredek óta összekapcsolt vízi úthálózatra épült, India folyói nincsenek és nem is lehetnek összekötve.

A birodalom legnagyobb problémája, hogy megállíthatatlan a lakosság túlszaporodása. India, mint ország Kínához hasonlóan növeli a nemzeti jövedelmét, de az egy lakosra jutó jövedelem alig nő, a vagyon pedig csökken. Márpedig az elviselhetetlenül magas gyermekvállalást csak a korlátlan politikai hatalom képes megállítani. Indiában ilyennek nincs lehetősége.

Mivel India lakossága megállíthatatlanul évente 30 millióval szaporodik, nulla az esélye annak, hogy az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon nőljön.