Kopátsy Sándor                 EG                   2017 11 26

A vállalatok mérlegének túlértékelése.

A volt csatlósoknak Kínával folytatott tárgyalását történelmi alkalomnak tartom arra, hogy tanuljunk a Kínai Rendszerváltásból, ami számukra a világgazdaság legnagyobb csodáját produkálta. Ezzel szemben a volt bolsevik rendserek váltása gazdasági tekintetben stagnálást hozott. Amíg Kínában évente 8-10 százalékkal nőtt az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, a legsikeresebb demokráciákban ennek a hegyedével, és nekünk még annyival sem. A Szovjetunió volt tagállamainak többsége visszaesett, csak a magas bányajáradékot élvezők élnek jobban. Ukrajna például jelentősen visszaesett. A volt csatlósok lakossága óriási szabadságot kapott, az egy lakósra jutó jövedelem alig haladta meg a 2 százalékot, az egy lakosra jutó magyar tulajdonú vagyon pedig csökkent. Mi az ipari szektor vagyonából eladtunk, amire vevőt találtunk, és feléltük azok árát.

A magyar rendszerváltás úttévesztését a vállalatok mérlegének túlértékelése okozta. A magyar közgazdászok azon siránkoztak, hogy sok a veszteséges vállat, ezek sokba kerülnek az állami költségvetésnek. Pedig a vállalati mérleg csak arra felelnek meg, hogy megmutassák a tulajdonosnak a vállalata működtetésével járó jövedelmét. Arra viszont a vállalati mérlegek eleve alkalmatlanok, hogy a vállalat ekkora társadalmi érdeket szolgál. Ennek ellenére a hazai közgazdászok a veszteséges vállatokat a társadalmi érdeket sértőnek tekintették, azok működtetése felett háborogtak.

Szerintük, ami a vállalkozás számára veszteséges, az állami költségvetésből támogatást emészt fel, tehát társadalmi kártokozó. Számításon kívül hagyták, hogy a veszteséges vállatok, mint adnak a társadalomnak. Máig nem találtam olyan veszteséges vállaltot, aminek a veszteséges működése nem több társadalmi érdeket szolgált, mint a leállításuk.

Ez azért nem vált nyilvánvalóvá, mert nem számoltak azzal, hogy mibe kerül a társadalomnak egyrészt a nem foglalkoztatott munkaképes lakosság eltartása, másrészt szinte semmivé vált az a vállalati vagyon, ami után amortizációt fizettek.

A munkanélküliséget ugyan már a klasszikus közgazdaságtan sem tekintete veszteségnek, mert nem ismerték a munkanélküliek eltartási kötelességét. Arról pedig említést sem találhatunk a klasszikus közgazdaságtanban, hogy a munkaképesek foglalkoztatása a társadalom számára akkor is plusz jövedelem, ha kevesebb értéket termel, mint amennyi a foglalkoztatással járó költségeken felül még profitot is hoz.

Az osztálytársadalmak azért fejlődtek lassan, mert a munkaerejük jelentős hányadát nem tudták hasznosítani. Csak azok találtak munkaviszonyt, akik többet termeltek, mint a foglalkoztatásukkal járó költség és a munkaadó profitja. A tőkések csak azokat foglalkoztatták, akik a foglalkoztatásukkal járó költségeken felül, az számukra is jövedelmet termeltek. A tőkések érdeke ugyan megfelel az osztályuk érdekének, de a társadalom érdeke mindig az volt, hogy a munkaképes lakosság minél nagyobb hányada dolgozzon, akkor is, ha nem termel annyi költséget, mint amennyibe a munkaadónak kerül, és felette számára jövedelmet is biztosít. Ezt a követelményt békeidőben egyetlen tőkés társadalom sem tudta a munkaerő jelentős hányadának biztosítani. Ezért a tőkés osztálytársadalom érdeke szemben állt a társadalom érdekével. Minden társadalom érdeke azt kívánta, hogy az is dolgozzon, aki ugyan nem termel a munkaadója számára akkora értéket, ami számára a kifizetett béreken felül profitot is biztosít. Az osztálytársadalmak ezért nem lehettek az egész társadalom érekének védelmezői, mert csak azokat foglalkoztatták, akik nekik a foglalkoztatásukkal járó költségeknél nagyobb éréket termeltek. A társadalom érdeke pedig mindig akkor is az volt, hogy azok is dolgozzanak, akik kevesebb értéket termelnek, mint amibe a munkaadójuknak kerülnek. Ezt az ellentmondást csak akkor lehet legyőzni, ha azokat is bevonják az értéktermelésbe, akik kevesebb értéket termelnek, mint amennyit a munkaadójuk számára a költségein felül profitot is biztosít.

Ezt a feladatot először a bolsevik társadalmak oldották meg azzal, hogy a veszteséges vállatok működését a veszteségük megtérítésével biztosították. Ennek a megoldása csak az állami szektorban oldható meg. A szinte teljes foglalkoztatás azonban a több pártos politikai demokráciában a magánszektorban megoldhatatlan.

Kínában azonban 27. éve ez működik. A gazdasági szektorok piacosítása után a veszteséges vállaltokat az állami vállaltok formájában megtartották, és finanszírozták a veszteségüket. Ami nyereséges azt privatizálták, ami nem, állami vállatok formájában megtartották. Náluk ez a megoldás sikeresen vizsgázott, mert változatlan szinten megmaradhatott a magas foglalkoztatás. Ezzel mintegy 200 millió ember foglalkoztatása a veszteséges vállatokban megmaradt. Az ezzel járó veszteségtámogatás eltörpül a mellett, hogy 200 millió ember nem vált tartósan munkanélkülivé.

Azt még senki sem számolta fel, hogy a magyar társadalomnak mennyibe került a veszteséges vállatok felszámolása. Óriási vagyon vált értéktelenné, és két millió ember vált tartósan munkanélkülivé. A veszteségtérítés csak az állami vállalatok fenntartásával oldható meg. A tőkéstulajdonos, és az állami veszteségtérítés nem férnek össze. Csak az kaphat veszteségtérítést, akinek a munkaadója az állam. A kínai eredmények azonban azt mutatják, hogy nemcsak a kínai munkaerő viselkedik puritán módon, de a nagyvállalati vezetők is. De még ott is kínai szigorral kell fellépni a korrupció ellen.

Ezért ezt az írást kiegészítem azzal, hogy leállított vállaltok újraindítására pályázatot kellene meghirdetni azzal, hogy a leállított vállalt állami tulajdonban marad, a pályázó leírja, hogy mennyi veszteségtámogatást kér, és ezzel szemben mennyit keres az állam azzal, hogy munkahelyet teremt, vállalati vagyont ment meg. Vagyis tanuljunk a Kínai csodából, amivel 200 millió munkás munkahelye megmaradt, ezeknek nem munkanélküliségi segélyt fizet az állam, hanem a talpéra állított vállalat fizet a költségvetésbe, nyugdíjalapba, társadalombiztosításba. A legnagyobb társadalmi kárt azonban a munkanélküliség azzal okoz, hogy elfelejtik a szakmájukat és a munkából való megélést.

A privatizáció óta ugyanis nem találtam olyan veszteséges vállalatot, aminek a leállítása nem rontotta az állami költségvetést, és a vagyonvesztése nem csökkentette az állami vagyont.

Kínát csodálni kell, nem azon botránkozni, hogy egy párt diktatúrája maradt.