Kopátsy Sándor EH 2017 10 28
Az államalkotás indokoltsága
A közelmúltban felpergett a katalánok önállóságának a
kérdése. Pár napja pedig a két legfejlettebb észak-olasz tartományban szavaztak
a nagyobb önállóságra. Előtte a Brexit vetette fel Skócia önállóságát. Folytatódik a szuverén államokra osztódás,
amit az első világháború során az Egyesült Államok elnöke, Wilson vetett fel
azzal, hogy minden népnek joga van arra, hogy szuverén állama legyen. Ez
érvényesült követő párizsi békeszerződésekben.
A 18. század végétől kezdve a politikai modernizáció Észak-Amerikából
jött. Az első, máig is időálló alkotmány az Amerikai Egyesült Államoké volt. Az
európai fejedelmek egyre nagyobb birodalom megszerzésére törekedtek, számukra a
nemzeti államok szuverenitása tabu téma volt. Még az első világháború is
terjeszkedési célokkal indult. Szerencsére, az európai hatalmak közti háború
azzal dőlt el, hogy az Egyesült Államok beavatkozott. Méghozzá azzal a céllal,
hogy jobban érvényesüljön a népek egyenjogúsága, minden jelentős etnikumnak
önálló állama legyen, és még a gyarmatok is szuverén államok legyenek.
Wilson törekvését csak részben valósíthatta meg, de a
Habsburgok Osztrák Magyar Monarchiája és az oszmán Szultán még heterogénebb
birodalma elemeire esett szét.
Ezt a folyamatot azzal magyarázom, hogy minél fejlettebbek a társadalmak, annál
inkább érdekükben áll, hogy szuverén állammá váljon minden olyan etnikum,
amelyiknek a kultúrája és gazdasági fejlettsége eltér attól az államétól, aminek
része.
Ennek a megérett folyamatnak volt része az első
világháború után Magyarország feldarabolás is, amit a magyar etnikum máig durva
sérelmének tekint. Még a nyoma sem látszik annak, hogy a magyarság megértené,
hogy nemcsak Ausztria, Csehország megérett arra, hogy önálló államként éljen,
de indokoltnak látszott az is, hogy a szlovákok az etnikai tekintetben rokon
csehekkel közös államban éljenek. Indokolt lett volna az is, ha az Erdélyi
Fejedelemség közép-európai Svájcé válik, ha visszatér arra az útra, amin az
oszmán hódoltság idején elindult. Ezt a lehetőséget mi, magyarok játszottuk el a
Szabadságharcban Erdély bekebelezésébe, az ott élő etnikumok véleményének
figyelmen kívül hagyásával.
Ennek ellenére sem a magyar kormányok, sem közvélemény
máig sem veszi tudomásul, hogy a Kárpát
Medence egésze egyetlen nép állama nem maradhatott. A horvátoknak, szerbeknek, a szlovákoknak és az erdélyi etnikumoknak joguk volt a szuverén
állammá válásnak.
Azzal a problémával, hogy az egynyelvű etnikumok is
tartozhatnak két olyan eltérő kultúrával, ami indokolttá tenné, hogy külön
államban éljenek. Ezzel akkor szembesültem, amikor az 1960-as években, hat
hónapon keresztül Olaszországban élhettem. Az olaszul beszélők 150 éve egy
országban élnek, de két nagyon eltérő kultúrájúak. Az ország nehézségei abból
származnak, hogy a társadalmi
felépítményük közös, egyik kultúrának sem megfelelő, mert kompromisszumos. Ez
csak mára vált felismertté. Főleg az északi, fejlett tartományok lakossága érzi
ennek a hátrányát. Egyre erősebb lett az
északi tartományok nagyobb függetlenségének támogatottsága. Ezek ugyan nem
akarnak elszakadni, de nagyobb önállóságot követelnek. Azonban nem csak az
állam, de a kevésbé fejlett régiók is tiltakoznak az elszakadási törekvések
ellen. Minden állam sokkal inkább nagyobb, mint kisebb akar lenni, annak
ellenére, hogy a kulturális és gazdasági homogenitás mindkét fel számára több előny,
mint hátrány lenne.
Arra, hogy minden etnikum érdeke az lenne, hogy
kulturálisan homogén államban élhet, jó tíz éve az ENSZ tagjainak rangsora
hívta fel a figyelmemet. Kezdettől fogva irritált, amikor az országuk nagyságát
a lakosságuk számával, illetve a nemzeti jövedelmük nagyságával mérik. Ez addig
volt elfogadható, amíg az országok fejlettsége közti különbségek viszonylag
kicsik voltak. A történészek figyelmen kívül hagyják, hogy mikor melyik
államban mekkora volt az egy lakosra jutó jövedelem, a várható életkor. Ennek
egy komplex mutatóját látom az átalagos testmagasság. Nem is annyira a
testmagasággal, hanem annak változásával lehet a társadalmi fejlődést mérni.
Ráadásul, a csontmaradványokból megbízhatóan lehet megállapítani, hogy hol,
hogyan alakult a testmagasság mérése. Az is egyértelmű, hogy az osztályok közti
jövedelemkülönbségeket is jól méri a testmagasság. Gyermekkorom
Magyarországában az arisztokrácia húsz centivel az átlagnál magasabb volt. A
legalacsonyabbak a kubikusok voltak. Ennek ellenére, ezt a mutatót a
történészek nem használják.
Szinte csak a közelmúltban láttam egy olyan
statisztikát, ami Európa országainak fejlettségégét vetette össze Kína
tartományaiéval. Sokat tanultam belőle. Ennek ellenére a statisztikusok továbbra
is az országok nemzeti jövedelmét vetik össze. Ezért fogadtam örömmel, amikor az ENSZ bevezette, hogy a tagállamai
gazdasági fejlettségét három egy laksora vetített mutató eredőjével méri. A három mutató az egy laksora jutó
jövedelem, fogyasztási áron, a várható életkor és az iskolázottság átlaga. Ezek
alapján a tíz legfejlettebb tagállam sorrendben: Norvégia, Dánia, Kanada,
Svédország, Finnország, Új-Zéland, Ausztrália, Svájc, Hollandia és az Egyesült
Államok. A közvélemény számára is meglepő, hogy Nagy Britannia, Németország és
Japán nincs az első tízen. A hat európai
leggazdagabb társadalom országa viszonylag kicsi, de kulturálisan homogének.
Itt jegyzem meg, hogy mit kell érteni a kulturálisan
homogén alatt. Svájc a legjobb példa. Ennek a kis országnak a lakossága három
nyelven beszél, két keresztény vallásra oszlik, de viselkedése homogén. Ezt
nemcsak Svájcra, de az alpi népek egészére is el lehet mondani. Lehetnek
germánok, franciák olaszok vagy szlávok, közös az életvitelük, megférnek
egymással.
Ezzel szemben az északi olaszok lehetnének svájciak, a
déliek pedig akár melyik mediterrán nép déli felén lakókkal egyformán
viselkednek. Olaszország északi és déli felén élők között a különbség azonban sokkal
nagyobb, mint a csehek és a szlovákok között. Az utóbbiak mégsem fértek meg a
közös országukban.
Az ipari forradalom és a vasúthálózat kiépítése után
általános volt a vélemény, hogy a közös nyelv jó alapja a közös államnak. Így
lett Olaszország az olaszul beszélők közös országa. Ezen az alapon akarta Hitler
a 20. század közepén az összes germán nép közös birodalmát. A germánok között
ugyan sokkal kisebb a különbség, mint az olaszok között, mégis szétváltak. A
közös államiságot az érintett germánok ugyan nem bánták, de amikor történelmi
okokból Ausztria újra önálló lett, az osztrákok nem erőltetik az egyesülést
Németországgal, pedig sokkal közelebb vannak a bajorokhoz, mint a kelet-németek
a nyugat-németekhez.
Ausztráliában, a 80-as években még azt láttam, hogy a
balkáni népek összefognak az idegen országban, de tíz évvel később otthon ölték
egymást. A viszonylag példás kisebbségi politikát folytató, kommunista
Jugoszlávia nemcsak szétesett, de kegyetlenül ölték egymást.
Nagyon keveset
foglalkozunk azzal, ami Amerikában történt. Az őslakosság óriási többsége a mai Mexikó északi határától
délre élt. Ezek térségét a spanyol és portugál kincskeresők és térítők vették
az uralmuk alá, és spanyolul illetve portugálul beszélő gyarmatokat
alapítottak, ezek latin-amerikai államok lettek. Ezzel szemben a mai Mexikótól északra,
ahol négy évszakos klíma van, a szegény parasztok földet foglaltak, amit
parasztokként műveltek. Ebben a térségben családi parasztgazdaságok jelentették
az első megélhetést. A közigazgatás és a nyelve az angol lett. Itt két óriás,
angol állam, az Egyesült Államok és Kanada lett.
Amerika nyolcszor nagyobb területén egyértelművé vált,
amit Max Weber Európában csak a 20. század elején ismert fel, hogy a jelenkor tudományára és technikájára
másokénál hatékonyabb felépítményt csak a protestáns viselkedésű népek
építhetnek. Ma a két észak-amerikai állam a világ tíz legfejlettebb országa
közé emelkedett, ahol az egy főre jutó jövedelem négyszer magasabb lett, mint a
latin-amerikai országokban. Az Egyesült Államok pedig a világtörténelemben
példátlan szuperhatalommá vált. Az, hogy a másik két óceánokon túli
protestáns gyarmat, Ausztrália és Új-Zéland is ilyen sikeres lett, bizonyítja a
tény, hogy az első tíz között vannak.
Nyoma sem található annak, hogy valaki felismerte
volna mi fog történni mára, hogy a 20. század végén a tíz legfejlettebb állam
között lesz a négy angol gyarmatból lett ország, és ezek lakossága ötször több
mint a hat legfejlettebb európai lakosságé.
A Nyugat súlypontja már nem Európa nyugati fele, hanem a négy volt angol
gyarmat utódállama.
Az európai latin államok viszonylagosan kevésbé gyenge
teljesítményét magyarázza egyrészt Franciaország jobb teljesítménye, másrészt a
puritánokkal közös térségük. Az egyik fő devizabevételük a gazdagabb északi
szomszédjaik turizmusa, majd az EU-ból folyó támogatásuk.
A leírtakból is egyértelmű, hogy a tudományos és technikai forradalom olyan alépítmény hozott létre,
aminek a legfontosabb alapja a lakosság viselkedési kultúrája.
Az alépítmény fontosságából következik az, hogy hatékony felépítménye csak az olyan
államoknak lehet, amelyek lakosságát a puritanizmus jellemzi. Az olyan
ország pedig eleve viszonylagos hátrányban van, amelyikben a lakosság jelentős
hányada nem puritán. Ennek bizonyítása a tény, hogy a tíz
legfejlettebb társadalmú állam között az utolsó az Egyesült Államok azért, mert
a lakosságában viszonylag jelentős latin és afrikai etnikumú él.
Fontos a lakosság viselkedésének a homogénsége.
Mivel a kor tudományát és
technikáját csak a puritán viselkedésű lakosság képes másoknál hatékonyabban
működtetni, eleve hátrányt jelent, ha a lakosság jelentős hányada nem puritán
módon viselkedik.
A tíz legfejlettebb hat európai állam kicsi és a lakossága egyértelműen
puritán módon él, viselkedik, ezért ezek eleve előnyben vannak. A négy
óceánokon túli angolszász ország lakossága ugyan vegyes kultúrájú, de ebben a
nehezen beilleszkedők aránya nagyon különböző. Közös előnyük, hogy viszonylag alacsony az életterük kihasználtsága,
vagyis alulnépesedettek. Ezért abban a kellemes helyzetben vannak, hogy
vonzzák a bevándorolni akarókat, és válogathatnak köztük. A befogadás lehetőségükkel mind a négy ország a kor elvárásihoz bölcsen
alkalmazkodva él. Márpedig a jelenkor fontos előnye, hogy bőven
jelentkeznek a bevándorolni akarók. Százszor többen akarnak a gazdagabb
országokba települni, mint amennyi befogadására azok képesek. Ezért az örömmel jönni akarók legjobb
egyetlen százalékát lehet kiszelektálni.
Ebben a tekintetben Nyugat-Európa
van nehéz helyzetben. A gazdag országokba sokan akarnak jönni, a szegényebbekbe
pedig senki. Csak a gazdag országok vonzzák a bevándorlókat, de még azok
nyelvét nagyon kevesen tudják. Ráadásul az EU országai között nincsenek lezárt
határok, a bevándorlók tehát oda költöznek, ahova akarnak. Márpedig a számukra várható
munkaalkalom és jövedelem egy az öt arányban tér el.
A történelmi materializmus fő szabályai.
Csak az a felépítmény lehet hatékony, amelyik az alépítményhez igazodó.
Ezért csak az olyan társadalmaknak lehet
hatékony a felépítményük, amelyek alépítménye homogén. A homogénség
elsősorban a lakosság viselkedési kultúrájára vonatkozik.
Ez lett volna a magyar történelem
megértésének is az iránytűje. Magyarország lakossága soha nem volt homogén. Sőt a Kárpát Medence mindig Európa
legheterogénebb térsége volt. Ez szinte minden értelemben igaz. A lakosság
nyelveinek száma tíz körül volt. Vallási tekintetben mind a három kereszténység
jelen volt. Az etnikumok egy laksora jutó
jövedelmében is példátlan nagyok voltak a különbségek. Ezzel nemcsak a
magyar politikai vezetés, de még a történészek sem foglalkoznak. Pedig ezek az
adottságot eleve kizárták, hogy Magyarország a nyugat-európai puritán
társadalmakhoz felzárkózhasson.
Azt a materialista társadalomtudományok sem hangsúlyozták, hogy
hatékony felépítménye csak a homogén társadalmaknak lehet. Pedig ebből
következik, hogy a vegyes kultúrájú
országok felépítménye vagy kompromisszumos, vagy csak az uralkodó osztályhoz
igazított lehet.
A Trianon utáni Magyarország lett végre nemzeti állam. A magyar
államalkotó etnikumnál elmaradottabb etnikum csak a rutének és a románok,
valamint viszonylag kisszámú cigányság volt. Ugyanakkor két etnikum előttünk járt, nagyon a zsidó és jelentősen a
germán. Mindkettőt tört részére zsugorítottuk. Ez a tatárjárásnál és a
török hódoltságnál sokkal nagyobb kárt okozott, és a hiányuk évszázadokig
érezhető marad.
Minden ország társadalmának árt, ha a fejletteket üldözi, és használ,
ha az elmaradottak elszakadása megtörténik. Ezen az alapon kellene Trianont
értékelni.
Először lettünk nemzeti állam, a lakosság szinte egésze, a nem
magyarok is beszéltek magyarul.
Először volt magyarul beszélő, és magyarnak lenni akaró polgárságunk. Egészen
a kiegyezésig az országban polgárok szinte csak a szászok voltak, de azok nem
akartak magyarosodni, őrizték az izoláltságukat. A vasúthálózat kiépülése azonban megtízszerezte a kereskedelem, ezzel a
polgárrá válás lehetőségeit. Ezzel a lehetőséggel azonban nemcsak az arisztokrácia, de a nemesség szerepét átvevő
úri középosztály sem élt. Az országban élő zsidóság annál inkább. Egyik generációból a másikra a gettókban
élő zsidóság tőkés polgárrá emelkedett. Ugyan senki nem készített erről
felméréseket, de a kiegyezés és Trianon
között a gettósodott zsidóság az ország lakosságának hat százaléka példátlanul
gazdagodó polgársága lett.
Az ország lendületes fejlődését
megtörte azonban a Trianoni Szerződés. Az arisztokrácia és az úri középosztály
a háború vesztésért a magyar zsidósságot tette felelőssé, és az első törvények
között meghozta a zsidóság magasabb képzésben való részvételét korlátozó első
zsidótörvényt. Az antiszemitizmus a második világháború kitöréséig egyre
durvább módon korlátozta a szidóság részvételét a gazdasági életben. A háború
alatt a vidéken élő zsidóságot kényszermunka címé, de ténylegesen
megsemmisítésre átadtuk a náciknak. A zsidóság másik felét pedig a Budapesti
gettóban mentette meg a nácik háború vesztése.
Mennyi szuverén ország léte indokolt.
A szuverén országgá válás
indokolt minden több milliós etnikumnak, amelyiknek a kultúrája és fejlettségi
szintje jelentősen különbözik az országétól és területileg elhatárolódhatóan
él.
Erre békés körülmények között, a
második világháború óta Kelet-Ázsiában Szingapúr
az egyedüli példa. A háborút követő kelet-ázsiai békeszerződés Malajziához
csatolta a korábbi Angol koronagyarmatot, Szingapúrt. Ott azonban kezdettől
fogva jellemző volt a kínaiak korlátozása. Ezért Szingapúr kínai polgármestere
kezdeményezte a város önállóságát. Ez viszonylag békésen meg is történt. Utána
a szigorúan egy párti, de erősen liberális gazdaságú város világsiker lett.
Hong-Kong ugyancsak brit koronagyarmat volt, amit kénytelen volt korlátozott,
de garantált autonómiával visszaadni a sikeres Kínai Birodalomnak. Ezzel a
világ legnagyobb kikötője lehetett.
Európában nem változást a Szovjetunió szétesése jelentett. Tucatnyi
tagország vált önállóvá. Sikeresnek csak a balti államok önállósága bizonyult.
De ez elkerülhetetlen volt, mert nagyon eltérő kultúrákat tartott össze. Ezzel
párhuzamosan Csehszlovákia kettévált, mindkét ország nem is gondol az
újraegyesülésre. Jugoszlávia véres belső háborúkban esett szét alig életképes
etnikumaira. Európa nyugati felére a német újraegyesülés volt a legjelentősebb,
de az ország nyugati, gazdagabb felének példátlan támogatása ellenére nem
váltak eléggé az együttélésre.
Éppen a jelent azt bizonyítja,
hogy Skócia, Katalónia és Észak-Olaszország legalább nagyobb autonómiát akar.
Jelenleg Katalónia okoz válságot. A spanyol kormány az alkotmányra hivatkozik.
A függetlenégre érett népek önállóságát az érintett ország alkotmányára nem
szabad hivatkozni. Az alkotmány nem tilthatja meg az önrendelkezést, legfeljebb
rendezi annak a végrehajtási feltételeit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése