Kopátsy Sándor                   EG                 2017 11 15

A szellemi tőke szerepe.

A tudományos és technikai forradalom fordulatot hozott az osztálytársadalmak után. Az osztálytársadalmakban sem az uralkodó osztály sem a munkásosztály tagjaitól nem vártak szellemi teljesítményt. Ezért az osztályhelyzet örökletes lehetett. A tőkés volt az első olyan uralkodó osztály, amelyik rangsorán belül már történtek jelentős átrendeződések, de a profit nagysága nem annyira a tőkés képességétől, mint a tőkéje nagyságával volt arányos. Piketty munkái azt bizonyítják, amit már Marx is látott, hogy a tőkék koncentrálónak, egyre nagyobb vagyonok jönnek létre. Nemcsak ők, de nagyon sokan mások is, abban tévedtek, hogy a nagytőke politikai hatalma is evvel párhuzamosan nőni fog. Ezzel szemben egyre inkább az bizonyosodik be, hogy a legszegényebb tized ott él jobban, ahol a tőke jobban koncentrálódott. A jóléti társadalmú államokat is a tőkekoncentráció jellemzi, de ezzel együtt nő a legszegényebb tized viszonylagos jóléte is.

Korábban, az osztálytársadalmakban soha nem volt a társadalmak szegényei között jelentős különbség. Jelenleg óriásira nőtt. Ennek lett a következménye, hogy ma a világ szegényebb felén a szegények nem otthon harcolnak a jobban élésükért, hanem a sokkal gazdagabb országokban akarnak akár a legszegényebbek tizedében lenni.

A jelenlegi népvándorlás különbözik a történelem során jellemzőtől. A múltban az egész társadalom akart egy nála fejlettebbet meghódítani, és helyébe beépülni. Most minden társadalom felső ötöde meg van elégedve a helyzetével, otthon akar boldogulni. Ugyanakkor a szegényebb, de egyre szélesebb hányada a lakosságnak ott akarja hagyni a saját társadalmát, hogy akár az új, de gazdag hazájában az alsó tizedbe kerülhessen. A fajunk életében először fordul elő, hogy a különböző társadalmak szegényei között nagy különbség van. Egészen a múlt század közepéig minden gazdag társadalomban a legalsó harmad alig jobban élt, mint a szegény társadalmakban. Marx még olyan gazdag Nagy Britanniában élt, ahol a munkások alig éltek jobban, mint a szegény társadalmak átlaga.

A rabszolga és a jobbágy, a proletár, tehát a lakosság nagy többsége alig élt jobban, mint a szegény társadalmak rabszolgái, jobbágyai és proletárjai. A fejlett és az elmaradt osztálytársadalmak között csak abban volt különbség, hogy milyen széles volt a jómódúak aránya.

A 19. században az egy laksora jutó jövedelem Nagy Britanniában csak 3-4-szer magasabb volt, mint Indiában. A képzetlen munkások jövedelmében fele ekkora volt a különbség. Ma az egy lakosra jutó jövedelem tízszer, a munkások bére hússzor nagyobb Nagy Britanniában. Az indiai munkás nem is álmodhat arról, hogy fürdőszobás lakása legyen, külföldön nyaralhasson, a gyerekét egyetemen járathassa.

Ha Marxnak fogalma lehetett volna arról, hogyan él egy munkás alig egy évszázaddal később a jóléti országokban, felhagyott volna a forradalommal, és a proletárdiktatúrával. Ma a munkások számára is megvásárolható gépkocsit olyan munkások gyártják a fejlett országokban, akiknek az órabére 20 dollár felett van. Ugyanakkor Kínában, 1990-ben még 650 millió embernek kellett napi kétdolláros jövedelemből megélni. Kína viszont annak köszönhetően érhette el azt, hogy a 650 millió mélyszegény 90 százaléka feljebb léphetett a jövedelmi létrán, hogy az 1990-es reform példátlan teret engedett annak, hogy dollármilliárdosok is lehessenek. A legliberálisabb tőkés társadalmakban sem volt példa arra, hogy negyed század alatt közel száz dollármilliárdos jelenjen meg a szinte semmi ilyen lehetőséget nem adó bolsevik marxista rendszer után.

Nyomát sem találtam annak, hogy valaki kíváncsi lett volna arra, van-e összefüggés a dollármilliárdosok gyors megjelenése, és a mély szegénység gyors felszámolása között. Egy dollármilliárdosra vetítve, azonos időben 6 millióval csökkent a mélyszegénységben élők száma. Nemcsak erre nem volt senki kíváncsi, de ezzel párhuzamosan lett a legnépszerűbb tudományos közgazdasági mű Piketty könyve, ami azon háborog, hogy nő a nagyon gazdagok aránya. Az ugyan valóban vitathatatlan, hogy a fizikai vagyon gyorsabban nő, mint az egy főre jutó jövedelem. De ez nem sérti, sőt szolgálja, hogy ez a társadalom alsó tizedeinek a jövedelme is növekedjen.

Számomra az egyik legfontosabb mutatója a társadalmi fejlődésnek az egy lakosra jutó jövedelem és az egy lakosra jutó fizikai vagyon aránya. Ezzel a mutatóval az 50-es évek elején találkoztam. Az óta lelkesen követem az alakulását. Egyértelmű, hogy ez a mutató ugyanis elsősorban nem a társadalom fejlettségétől, hanem a lakosság viselkedési kultúrájától függ.

Amikor ezzel találkoztam, azonnal megpróbáltam mérni Baranya megyében az etnikumok közti különbséget. Mint parasztpárti titkár a falak lakosságról becsültem meg a különbségeket. A megye falvainak parasztsága vagyonáról a következő arányokat állapítottam meg. Ha a megyei átlag 200, a svábok voltak a leggazdagabbak, nem a földjük volt nagyobb, hanem a házuk, istállójuk, állatállományuk, a felszereltségük jobb és igényesebb volt. A mutatójukat 300-ra becsültem. A második helyen az egykéző, református, magyar falvak voltak, 200-as mutatóval. A katolikus magyar falvak mutatóját 180-ra becsültem. A rácok voltak az etnikumok közt az utolsók 150-es mutatóval. Az pedig megdöbbentett, hogy a cigányoknak az alacsony jövedelmüknél is sokkal kisebb volt a vagyonuk.

A megyei tapasztalatom alapján igyekeztem megbecsülni a magyar etnikumok fizikai vagyonát az első világháború előtt. A zsidóság jövedelme ugyan lényegesen meghaladta az országos átlagot, de fizikai vagyonuk még inkább, a mutatójuk 500 volt. A germánoké 400, a magyaroké 300, de azon belül a munkásoké sokkal alacsonyabb, az úri középosztályé pedig magasabb. A magyar keresztények között is jelentős különbséget éreztem. a protestánsok lényegesen gazdagabbak voltak, mint a katolikusok, az ortodox keresztények pedig a legszegényebbek voltak.

Mint Német László lelkes tanítványa, a szellemi vagyon figyelmen kívül hagyását hiányoltam. Pedig akkor még messze voltunk a képesség és képzettség arányos megfizetésétől. A lakosság kétharmada falvakban élt, ahol a vagyont a föld nagyságával mérték. A családok jövedelme ugyanis elsősorban ettől függött. Az iskolázott réteg nagy többsége alkalmazott volt, és a jövedelmük elsősorban az iskolázottságuktól függött. Az érettségizett embert lényegesen jobban megfizették, mint az alapszinten, vagy még úgy sem iskolázottakat. A diplomások fizetése pedig még magasabb volt.

A történelem oktatásunk egyik hibája, hogy a szellemi tőke megfizetésével nem foglalkozik. Pedig évezredek óta két szakmát eleve a teljesítménye alapján fizettek meg, a művészeket és a hivatásos sportolókat. Ez már az osztálytársadalmakban is jellemző volt. Egy divatos író és az olimpiai győztes sportoló jobban keresett, mint a főtisztviselők. Számomra Jókai Mór volt a példája annak, hogy az író is lehet gazdag. A sportolók anyagi elismerését az újkori olimpiák teremtették meg. A legjobb zeneszerzők, és muzsikusok is mindig jól kerestek. A legjobb cigányprímás, operett szerző jövedelme és társadalmi elismertsége magas volt. Nálunk az élsportolók elismertsége a Rákosi rendszerben volt a legnagyobb. A diktátorok felismerték a cirkusz társadalmi értékét. Nemcsak a 20. században, de az időszámításunk előtt is.

A képesség megfizetése azonban csak a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően vált általánossá. Jelenleg minden szakma legjobbjai nagyon jól keresnek. Nemcsak a legjobb kofa, de a legjobb fodrász, szakács, fogorvos, nőgyógyász is a minisztereknél többet keres. A kutatók között is vannak, akik máról holnapra mesésen gazdagok lettek. Számomra ennek a prototípusa az iskolázatlan Nobel, aki a dinamit feltalálásnak köszönhetően a kora egyik leggazdagabbja lett.

A tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően, minden szakmán belül megsokszorozódott a teljesítmény megfizetése.