Marx Károly világtörténelmi szerepe

Kopátsy Sándor                 EE                   2016 12 07

Marx Károly világtörténelmi szerepe

Hosszú életem során hektikusan változott Marx hivatalos megítélése nemcsak hazámban, hanem szerte a világban. Számomra azonban kezdettől fogva a világtörténelem legnagyobb formálói közé tartott. A vallásokat üldöző vallás egyik legnagyobb profétája volt. Németországban nevelkedett zsidó értelmiségi volt, aki áttelepült Nagy Britanniába, ahol az utolsó, a vallásokat üldöző világvallás alapítója lett. Ezzel el is mondtam, hogy a marxizmust, különösen annak bolsevik, kelet-európai változatát dogmatikus vallásnak tartottam, és tartom ma is.

Választott hazájában ugyan a tanai soha nem játszottak főszerepet, ennek ellenére az ország változatlanul a tíz legjelentősebb történelemformálója közt tiszteli.

A marxizmus Magyarországon.

Magyarországon a marxizmus a két háború között hisztérikusan üldözött tan volt. Még nem bizonyította be egyik történészünk sem, hogy szerencsésebben alakulhatott volna a két háború közti sorsunk, ha a politikai elit nem a Marxban látja az Anti Krisztust. Az ugyan érthető, hogy a politikai hatalmat birtokló arisztokrácia és a nemesség hatalmát átmentő úri középosztály létét fenyegette a marxizmus, de éppen a hisztérikus antimarxizmusuk tette lehetetlenné, hogy reálpolitikát folytassanak. A két háború közti magyar politikának nem az volt a tragikus hibája, hogy idejét múlta, hanem annyira elsődleges ellenségének látta a kommunistákat, hogy elvesztette minden realitásérzékét.

A tőkés demokráciák is veszélyesnek érezték a marxista tanokat, de ezért nem vesztették el a realitásérzéküket, valami kevés, korlátozott életteret megengedtek a marxisták számára is. Ennek köszönhetően, ott a marxizmus enyhébb formája, a szociáldemokrácia szabadon működhetett. Ezzel szemben Magyarország volt a két háború között a legantimarxistább állam. A náci Németország is kegyetlenül üldözte a kommunistákat, de mégis tárgyalt, paktumot kötött a szélsőséges, bolsevik Szovjetunióval, amikor a reálpolitika úgy követelte. Csak akkor lépett a háborúvesztés végzetes útjára, amikor nemcsak a tőkés demokráciákat, hanem a tőkések legnagyobb ellenségét, a Szovjetuniót is lerohanta. Hitler számára az érdeke azt diktálta volna, hogy a Szovjetunió ne érezze halálos ellenségének mindaddig, amíg a tőkés demokráciák ellen folytat háborút. Fel kellett volna a náci Németországnak ismernie, hogy a két ellensége közül a nagyobb, erősebb a tőkés demokrácia volt. Minden áron el kellett volna kerülni, hogy ellenük a demokráciák a bolsevik Szovjetunióval szövetkezzenek. Ezzel szemben a náci Németország közvetlen háborús céljának tekintette a Szovjetunió sürgős megsemmisítését is.

Máig nem született meg a második világháborút reálisan feltáró történelem. El sem tudjuk képzelni, hogyan alakul Európa és a világ történelme, ha Hitler felismeri, hogy az Egyesült Államok élvezettel nézte az európai demokráciák létküzdelmét a náci Németországgal. Roosevelt számára a gyarmattartó imperialisták kivérzése nemzeti cél volt. Ő is inkább akarta ugyan a tőkés imperialisták, mind a fasiszta imperialisták győzelmét, de ha lehetséges úgy, hogy a győztes is kimerüljön.

Hitlernél is ostobább csak a magyar politikai elit volt. Ezt kifejezte az, hogy a magyar kormány számára a sztálinista Szovjetunió megszállása nagyobb borzalmat jelentett, mint a hitleri Németországé. Azt kellett volna eleve látni, hogy a sztálini zsarnokság ugyan kegyetlenül parancsol, de ránk felfelé néz, a hitleri megszállás azonban alsóbbrendű népnek tartott, lenézett bennünket. Ezt a magyar történészek utólag sem ismerik el, pedig számunkra a szovjetmegszállás óriási társadalmi reformokat is hozott, a nácik győzelmének a várható következményéről pedig fogalmunk sem lehet. Nem érthetjük meg a második világháborút követő hidegháborút sem, ha nem úgy nézzük, hogy csak a baloldali Szovjetunió és a jobboldali, náci Németország megszállása között lehetett választani. Ezt csak a zseniális Roosevelt érezte meg, és ezért biztosította, hogy Európa keleti felét a sztálinista Szovjetunió szállja meg.

Magyarországon, a második világháború után pedig az ellenkező végletbe esett a Sztálin által szelektált politikai elit, Rákosi és társai. A kelet-európai, dogmatikus marxizmus szélsőséges formája ült rá a magyar társadalomra. Kezdetben hisztérikus bigottsággal, aztán azonban a többi csatlósnál nagyobb rugalmassággal viseltük el a ránk mért sorsot. Ezt is egy egyszerű kommunista munkásnak, Kádár Jánosnak köszönhetjük.

A rendszerváltás után pedig ügyetlenül és ostobán éltünk a nagyobb politikai függetlenségünkkel. Annak ellenére, hogy a háború előtti politikai elit, az arisztokrácia és az úri középosztály szinte kipusztult, és felnőtt egy széles munkás és paraszti gyökerű értelmiségi réteg, amit a liberálisok a fejlett és gazdag tőkés demokráciáknál is liberálisabbá akartak tenni. Húsz év múlva aztán a lakosság példátlan többsége a munkás- és parasztszármazású értelmiségünket ültette a hatalomba. Ezzel alakult olyan, a választók többségére támaszkodó közép-jobb kormány, amelyik fedi a magyar társadalom tényleges struktúráját. Az óta Európában a magyar kormány élvezheti a társadalom legnagyobb többségének támogatását. 2010-ben a választási körzetek 99, 2014-ben pedig 90 százalékát a közép-jobb párt nyerte el.

Ha demokráciának nem a liberálisok vágyait leginkább kielégítő társadalmi felépítményt tekintjük, hanem a választók elvárásainak leginkább megfelelőt, akkor a mi jelenlegi rendszerünk a legdemokratikusabb az EU 27 tagállama között. Mivel a magyar társadalomnak legfeljebb huszada akar liberális rendszert, és húsz év alatt a liberálisok lettek a többség által leginkább elutasítottak, mi a liberalizmus mértékével nem mérhetjük a demokráciát.

A marxizmus a világpolitikában.

A marxizmus sokáig lényegében európai vallás volt. Akárcsak a kereszténység, ez is a három európai kultúrához igazodott.

A protestánsok, azaz a puritánok mérsékelt marxisták, szociáldemokraták lettek. Nem akartak erőszakkal hatalomra jutni, és a hatalmat birtokolni.

A latin népek euró-kommunisták lettek, a szociáldemokratáknál radikálisabb változásokat követeltek, de azoknál sokkal kevesebbet valósítottak meg.

Az ortodox keresztények, azaz nagycsaládos népek marxizmusa pedig kemény egy párti, bolsevik diktatúra lett.

A század végére az európai baloldal, a szociáldemokrata pártja a fejlett, protestáns államokban egyre jobban visszaszorul. A latin népek pedig minden tekintetben jelentősen hátrább csúsztak. A bolsevik marxista rendszerek pedig összeomlottak, a jelenlegi teljesítményük még a megbukott bolsevik rendszerüknél is gyengébben vizsgázik annak ellenére, hogy az eszeveszett fegyverkezésük abbahagyták, a gazdaságukat pedig piacosították.

Európában megbuktak a marxista diktatúrák.

Azonban nemcsak a több párti rendszerekre, de a diktatúrákra és még a fasisztákra is vonatkozik, hogy csak a puritán népek képesek hatékonyan működtetni. A második világháború is megmutatta, hogy még a hadsereg hatékonysága is a lakosság puritanizmustól függ. Ezt először a szovjet-finn háborúban láttam. A puritán népek a társadalom működtetésének minden területén, a nemes és az aljas célok szolgálatában is fölényben vannak, az élvonalában maradnak. Ez nem is annyira a katonák teljesítésében, hanem sokkal inkább a vezetésükben jelenik meg.

A latin, római katolikus népek a hadseregük felszereltségétől függetlenül gyengén szerepeltek a frontokon. Ez a legfeltűnőbben az olasz hadsereg teljesítményében nyilvánult meg. Olaszország modern flottája szinte szerepet sem játszotta második világháborúban. A latin népek katonái nagyobb valószínűséggel adták meg magukat, mint a németek. az észak-afrikai hadszíntéren háromszor annyi olasz, mint német harcolt, de az olaszok szerepét meg sem említtették a német haderő mellett. A latin népek még a keleti-fronton sem tudtak helytállni. Igaz, a magyar haderő sem fényesen szerepelt. Még a hadtörténészek sem említik meg, hogy a keleti fronton a szovjet haderő csak úgy kerülhetett lassan fölénybe, hogy otthon voltak, a hazájukat védték, megszokták az ottani éghajlatot, jobb volt a téli ruházatuk, legalább négyszeres létszám fölényben voltak, bőven volt üzemanyaguk és mégis négyszer nagyobb emberveszteséget szenvedtek.

A latin népek az Európai Unióban is gyengén szerepelnek. A nagyobb EU támogatás és a gazdag, protestáns turisták pénze ellenre békében sem bizonyultak versenyképeseknek.

Az ortodox keresztény népek országai pedig tragikusan lemaradnak. A katonáik ugyan hősök, de nem elég fegyelmezettek, a vezetésük pedig sokkal gyengébb. Békeidőben a teljesítményük még gyengébb, mint a háborúban. Azt azonban látni kell, hogy az új hazájukban, az amerikai angolszász társadalmakba gyorsan beilleszkednek.

Ezért aztán az Európai Unióban a puritán népek társadalmai erősödtek, a latinok lassan, az ortodoxok pedig vészesen lemaradnak. Európa egésze, ezen belül az Európai Unió is, nemcsak a kelet-ázsiaiakhoz, de az óceánokon túli puritánokhoz képest is, vészesen lemarad. A lemaradás elsődleges oka az, hogy a kulturálisan és gazdaságilag eltérő szintű államokra azonos, az EU a germánoknak megfelelő felépítményt erőltet. Ideje volna tudomásul venni, hogy a különböző alépítményekre nem lehet közös felépítményt erőltetni. Az EU-ban hangadó Németország olyan politikai, és gazdasági felépítményt erőltet a más kultúrájú, és kevésbé fejlett tagállamokra, ami ugyanúgy működésképtelen, mint amilyen volt a sztálinista Szovjetunió rendszerének rákényszerítése a csatlós országokra.

Az EU apostolai az európai országok közös alépítmények a kereszténységet tekintik. Nem veszik figyelembe, hogy a vallás egyrészt nem alépítmény, másrészt Európában a kereszténységet annak három lényegesen eltérő formája a római katolikus, a protestáns és az ortodox jelenti.

Jelenleg a puritán Nyugaton mindenütt nem túl liberális demokrácia van, tehát nincs marxista diktatúra. Ezért jogos a megállapítás, hogy Nyugaton a marxizmus megbukott. Ugyanakkor Amerikában a latin népek országai a katonai diktatúrát váltogatják a jóléti állam modelljével. Egyik sem működik hatékonyan, mert erre a latin népek eleve képtelenek, ráadásul túlnépesednek.

Ugyanakkor a Távol-Keleten a második világháború után előbb a Japán Csoda, majd a Négy Kis Tigris még nagyobb csodája ejtette ámulatba még a puritán Nyugatot is. Kiderült, hogy a kelet-ázsiai népek még a Nyugat protestánsainál is puritánabbak.

Végül a század végén, 1990-ben, Kínában a marxista diktatúra a társadalmak történelmének legnagyobb diadalát aratja. Ezért ugyan mondhatjuk, hogy Európában a marxizmus megbukott, de hozzá kellene tenni azonnal, hogy ugyanakkor a Távol-Keleten elképzelhetetlen sikereket ér el. Ebből vonhatjuk le a tanulságot. Nemcsak a demokráciák, de a marxista diktatúrák is csak ott lehetnek sikeresek, ahol a siker legfontosabb alépítménye a lakosság puritanizmusa adva van.

Mik a siker alépítményi feltételei?

Elsődleges, hogy a lakosság puritán módon viselkedjen. Ezt egyértelműen bizonyítja a tény, hogy a demokráciák között is csak a puritán népek országai sikeresek. Egyetlen olyan országban sem sikeres a demokrácia, ahol a lakosság nem puritán. Ez azonban igaz a marxista országokra is. Száz évvel a bolsevik forradalom után egyetlen kommunista hetven éven keresztül egyetlen marxista kísérlet sem volt sikeres, mert csak olyan országokban próbálkoztak vele, ahol a lakosság nem volt puritán. Ezzel magyarázatot kapott az is, hogy miért bukott meg a kelet-európai térség minden marxista rendszere. Azért, mert a lakosságuk nem volt puritán.

Ezt még Lenin sem vette tudomásul. Nem látta be, hogy az orosz, illetve a kelet-európai és balkáni nép nem puritán. De lássuk be végre, hogy a nem puritán népek a tőkés osztálytársadalmak közt sem versenyképesek. Nemcsak az ortodox keresztények, de a közép-európai és a mediterrán katolikusok sem azok.

Marx ugyan minden vallást felszámolt volna, pedig egy történelmi materialistának látni kellene, hogy ami a társadalmak mindegyikében jelen volt, annak objektív oka van, az nem nélkülözhető. Azt sem látta, hogy a keresztények között a protestánsok viszonylag puritánok, méghozzá a másik keresztény egyházaknál eredményesebben működnek. Nem látta be, hogy a társadalom alsóbb szintjén a vallás szükséges, megkerülhetetlen része a felépítménynek, de minden kultúrának más vallásra van szüksége. Ezért aztán azt sem értette meg, hogy minden kultúrának más marxizmusra lenne szüksége.

A siker második feltétele, hogy a gazdasága piacos legyen. Ezt Lenin a polgárháború után azonnal felismerte, de azt nem, hogy a piac hatékony működéséhez is elengedhetetlen a lakosság puritanizmusa. A nem puritán társadalmakban a piacos gazdaság sem lehet elég hatékony, azaz versenyképes. Marx ugyan ki sem tért az általa elképzelt társadalomban a piac szerepére, említésre méltónak sem tartotta. Pedig a politikai diktatúrák is megtűrik a piac működését. Marx azonban említést sem tesz a piac nélkülözhetetlenségéről, ezért történhetett meg, hogy a marxista diktatúrák a piac feletti uralmukat természetesnek tartották.

A siker harmadik feltétele, hogy a lakosság ne növekedjen 1-2 ezreléknél gyorsabban. Erről Marxnak fogalma sem volt, a tökéletes társadalmat bármilyen népszaporulat elviselésére alkalmasnak tartotta. Malthus aggályait alaptalannak minősítette. Az általa elképzelt ideális társadalom várható népszaporulata eszébe sem jutott. De nemcsak neki, de a kínaiaktól eltekintve, a marxista utódainak sem.

A népesség növekedésének a szabályozása szükséges felépítménye minden olyan társadalomnak, amelyikben a lakosság spontán növekedése meghaladná a néhány ezreléket. Ezt nemcsak Marx, de a Nyugat egyetlen marxista társadalomtudósa sem vette, és ma sem veszi tudomásul. Nemcsak ezt, de még azt sem, hogy az elmúlt mintegy hatezer évben azért csak olyan társadalmak működhettek tartósan, amelyek fokozták a halálozást és üldözték az ember természetes tudásvágyát. Egyetlen társadalomtudósnak sem tűnt fel, hogy ugyan minden osztálytársadalom növelte a halálozást, és üldözte a tudásvágyat, hogy ennek az objektív okát keresse.

A siker negyedik feltétele, hogy legyen megoldható a lakosság számára a fogamzásgátlás. Az emberi faj természetes szaporodási törvénye a 25 év körüli várható életkorhoz igazodó. Ahogyan az ember 25 évnél egyre tovább él, akaratától függetlenül, ösztönösen, akár szándéka ellenére is, túlszaporodó fajjá változik.

Ahol a fenti négy felvétel bármelyike hiányzik, nem alakulhatott, illetve alakulhat ki az osztálytársadalom való erőszakos túllépés sem. Ennek ellenére egyetlen társadalomtudós sem ismerte fel, hogy az osztálynélküli társadalom nem jöhet létre ott, ahol a négy előfeltétel nem jön létre, vagy a politikai hatalom erőszakkal ki nem kényszeríti. Erről Marxnak fogalma sem lehetett.

A túlnépesedést veszélyét ugyan az angol Malthus már Marx előtt felismerte, de mivel okát csak az élelemtermelés korlátozott lehetőségével magyarázta, ami a gyűjtögető társadalmakban valódi indok is volt, de 19. század elején idejét múlttá vált. Az ugyan igaz, hogy Malthus korábban nem gondolhatott senki arra, hogy százötven évvel később a mezőgazdaságban olyan technikai és biológia forradalom következik be, ami megtöbbszörözi a termőföldek termőképességét, ugyanakkor megsokszorozza a dolgozók munkájának termelékenységet. Ma ugyan tízszer több ember él a földön, hússzor több a Szahara alatti Afrikában, ahol a legelmaradottabb népek élnek, mégis sokkal kisebb az éhezés okozta halálozás, mint Malthus korában volt. Akkor a hiányos táplálkozás volt az első halálokozó, pedig a tizednyi lakost kellett eltartani. Ma is százmilliók táplálkozása gyenge, de az arányuk a tízszer nagyobb lakosságban tizedére csökkent. Akkor ritkaságnak számított a túlsúlyosság, jelenleg az egyik legnagyobb halálok.

Vagyonigény.

Életem egyik legnagyobb tudományos ajándéka volt, amikor jó hatvan élve olvashattam, hogy a túlnépesedés nem annyira táplálékhiánnyal, hanem meg nem teremthető vagyonigénnyel jár. Ennek bizonyítása óta ugyan két-három emberöltő eltelt, mégsem fogadta el a társadalomtudomány. A fizikai nemzeti vagyon alakulását ugyan mérik a statisztikusok, de annak az évente megtermelt nemzeti vagyonhoz viszonyításával máig alig találkoztam. Pedig ezt a mutatót tartom a makrogazdaság egyik legfontosabb adatának.

A statisztika még ma is a nemzeti vagyon alatt csak a fizikai vagyont tekintette. Illetve csak a vállalkozások szellemi vagyonát veszi figyelembe annak ellenére, hogy a szellemi vagyon nagy többsége a lakosság személyi tulajdonában van.

Azt ugyan elfogadott ténynek tekintik, hogy a jelenkori társadalmak szűk keresztmetszete a szellemi vagyon, annak a nemzeti vagyon részeként kezelésével mégsem találkoztam. Ez a hiányosság abból fakad, hogy a klasszikus közgazdaságtan a szellemi vagyon termelésének a többségét fogyasztásként vette számba. A klasszikus közgazdaságtan szellemi vagyonnak csak azt a kis hányadát vette figyelembe, ami a tőkés vállatok leltárában szerepet.

Egészen más közgazdaságtant kellene írni akkor, ha a munkaerőt ugyanolyan termelési tényezőnek tekintenék, mint a fizikai tőkét. A működő fizikai tőke amortizációja termelési költség, a növelése pedig felhalmozás. Ebből fakadóan az elhasznált szellemi vagyon pótlását amortizációként, a gyarapítását felhalmozásként kellene számba venni.

Ezt az elemi logikából fakadó követelményt azonban a klasszikus közgazdaságtan figyelmen kívül hagyta. Nemcsak a klasszikus, de a marxista is. Ebből következően nem okozott zavart, ha a lakosság létszámának növekedésével járó fizikai és szellemi vagyonigényt sem veszik figyelembe. Márpedig, amikor a népesség növekedésével járó vagyonigényt figyelembe vettem, azonnal kiderült, hogy 1-2 ezreléknél gyorsabb népességnövekedés vagyonigénye nem fedezhető a nélkül, hogy ne csökkenjen az egy lakosra jutó fizikai és szellemi vagyon.

A munkaerő értéke.

Marx sem vette tudomásul, hogy nemcsak a tőke olyan termelési tényező, aminek alakulását számba kell venni, hanem a munkaerő, sőt a lakosság egésze is. A lakosság egészét kell újratermelni, a fogyását pótolni, a növelését felhalmozásként kezelni, mint a másik termelési tényezőt, a fizikai vagyont.

A klasszikus közgazdaság ezt a tényt is eleve hibásan kezelte. Marx alaposan foglalkozott a munkaerő kizsákmányolásával, de ezt nem számolta ki, csak állította. Az elméletek emberének nem tűnt fel, hogy állítása szerint a lakosságát, különösen a munkaerőt minden társadalom kizsákmányolta, de ennek ellenére a jövedelméből bővítetten termelte újra magát. Ez azt jelentette, hogy a munkaerő jövedelme meghaladja az értékét.

Marx azt sem értette meg, hogy a munkaerő a tőkés osztálytársadalomban olyan áru, amit időleges használatra a tőkés megvásárol, az árát nem az értéke, hanem a kereslete, mint a kínálata határozza meg. Ráadásul a munkaerő olyan áru, ami akkor is bővítetten termelődhet újra, ha kizsákmányolják.

Ez pedig azért fordulhat elő, mert még a szülők sem dönthettek arról, hogy mennyi gyermeket nevelnek. Az ember ösztöne akkor is túlnépesedést eredményez, ha ezt a szülők sem akarják.

Nyomát sem találtam a történelmi irodalomban annak, hogy hatezer éven keresztül az embert több utódot szült és nevelt, nemcsak annál, amennyire a társadalomnak igénye van, hanem annál is amennyit akart, pedig a nagy gyermekhalandóság okán, csak az lehetett biztos abban, hogy két utódot hagyhat maga után, aki négy születést vállalt. Ennek ellenére lényegesen több gyermekük született, mint amennyit akartak. Az ember ugyanis olyan biológiai lény, amelyik ösztöne akaratán kívül annyi születést eredményez, ami a 25 éves várható életkor mellett a létszáma biztosításához szükséges.

Az ember csak akkor vált a gyermekvállalása felett dönthetővé, amikor megoldhatóvá vált a fogamzásgátlás. Ezért mondhatom, hogy fajunk életében a fogamzásgátlás megoldása volt a legfontosabb tudományos eredmény. Ha ezt nem lenne megoldható, egészen másként nézne ki az emberiség mai állapota.

Első sorban nem 7.5, hanem legalább 10 milliárdnyian lennénk, de nem lenne az emberiség élenjáró ötöde gazdag és nem túlnépesedő. Érdemes volna elgondolkodni azon, hogy nézne ki a ma fejlett világa, és nem lehetne Kínai csoda.

A rendszerváltásunk után.

A Szovjetunió összeomlása után visszanyertük az állami szuverenitásunkat, de átestünk egy másik végletbe.

A szovjet megszállás után a magunk gazdái lettünk, de a ránk kényszerített jót nemcsak elfelejtettük, de le is tagadjuk. Pedig a ránk kényszerített rendszer törte össze azt az idejét múlt társadalmi struktúrát, aminek összetörésére önerőből képtelenek lettünk volna. Megszabadultunk az arisztokrácia és az úri középosztály uralmától, felneveltünk egy viszonylag széles munkás és paraszt gyökerű értelmiséget.

A rendszerváltás utáni kormányok azzal követték el a legnagyobb hibát, hogy a munkaerő keresletét a kínálata alá csökkentették. A magas foglalkoztatás volt a bolsevik gazdaságpolitikai legnagyobb erénye. Ebből fakadt, hogy a munkás akkor is úrnak érezhette magát, amikor a jogrendszer szinte minden jogot a munkaadónak és a pártszervezetnek adott, jogi értelemben tehát a munkás ki volt zsákmányolva. Valóságban, mivel kevesebben voltak, mint amennyit az erőltetett iparosítás igényelt, azt érezhette, hogy életében először lett úr a munkaadóval szemben. Nem rúgták ki, mert nem tudták tudják pótolni. Ha mégis kirúgták, mindenütt örömmel fogadták. A munkásnak nem kellett félni a politikai hatalomtól, ugyanakkor a politikai hatalommal rendelkezők mindig ki voltak téve az leváltásnak.

Marx megfeledkezett arról, hogy az osztálytársadalmakban mindig az volt az úr, aki a hiány felett rendelkezett. A munkásosztály csak akkor lehet a hatalom birtokosa, ha a munkaerőben hiány van. Az ő korában azért volt a munkás kiszolgáltatott, mert több és jobb volt belőle, mint amennyit a társadalom igényelt. Ezért a munkáshatalom csak ott jöhet létre, ahol kevesebb és gyengébb minőségű a munkaerő, mint amennyit a társadalom igényel. Ha ezt Marx felismeri, nem politikai erőszakkal akarta volna megszerezni a munkások politikai hatalmát, hanem egy olyan tudományos és technikai forradalom szükségességét kívánta volna, ami több és jobb munkaerőt igényel.

Marx halála után alig száz évvel ugyan bekövetkezett egy olyan tudományos és technikai forradalom, ami kielégíthetetlen igényt támaszt a munkaerő minőségével szemben, de mennyiségi többletet nem igényel, a nem jó minőségű munkaerőből fennmarad a felesleg. Létrejött egy olyan munkaerőigény, ami csak a minőségi munkaerőre tart igény. Ehhez tehát egy olyan felépítmény szükséges, ami megszünteti a munkaerő mennyiségi igényét, ugyanakkor a társadalom teljesítménye a munkaerő minőségen múlik. A munkaerő létszáma legyen viszonylag stabil, ellenben a minősége legyen minél jobb.

A munkaerő újratermelése.

Nemcsak a klasszikus közgazdaságtan, de Marx sem említi meg, hogy az adott munkaerő újratermelése alatt az egész lakosság újratermelését kell érteni. Pedig egyértelmű, hogy az adott munkaerő újratermelése csak az adott lakosság újratermelésével oldható meg. Az újratermeléséhez nemcsak a nők, de a munkaképes koruk előtt elhalt fiatalok újratermelése is elengedhetetlen. Ehhez járul az is, hogy a munkaképes kor elérése előtt elhalókat is újra kell termelni. Sőt az emberi faj természetéből fakad, hogy a munkaképteleneket, ezek többségét a munkaképes kornál tovább élőket is el kell tartani. Ezért volna indokolt az olyan felmérés, ami megmutatja, hogy a várható életkor növekedésével hogyan nő a munkaképtelenek száma, aránya és eltartási költsége.

A háztartási munka figyelmen kívül hagyása.

Az úgynevezett háztartási munkának az osztálytársadalmakban is nagy súlya volt. Ezt is, farizeus módon, a klasszikus közgazdaságtan figyelmen kívül hagyta, ha nem vállalkozási formában történt. Ma már ezek a munkák is egyre inkább szoláltatásként figyelembe vannak véve. A főzés, a fűtés, a takarítás, a közüzemi ellátás értéktermelő szolgáltatás, ha vállalkozó végzi, ha a családtagok, akkor figyelmen kívül hagyják. Ezeknek a munkáknak tehát két féle a minősítése. Csak akkor értéktermelők, ha vállalkozások végzik.

A gyermeknevelés minősége a legfontosabb társadalmi feladat.

Az osztálytársadalmakban ennek figyelmen kívül tartása nem okozott problémát, mert az osztálytársadalmakban csak két szakmában, a művészetekben és a versenysportban volt képességhiány. A társadalom minden más munkaerőigényével szemben mennyiségi és minőséi túlkínálat volt, ezért a munkavégzők társadalmi rangja és a munkaerő ára alacsony volt. Tehát a munkaerő kizsákmányolása nem a tulajdonviszonyból, hanem a mennyiségi és minőségi túlkínálatból fakad. Ezt jól bizonyítja a tény, hogy a művészetek és a sportok legjobbjainak a jövedelme az osztálytársadalmakban is magas volt, a gyengék pedig a fizikai munkát végzőknél is kevesebb jövedelemhez jutottak.

Marx azt sem vette tudomásul, hogy a munkaerő ára nem az újratermelési költsége körül ingadozik, hanem kizárólag a kereslet és kínálat arányától függ. Ráadásul a munkaerő olyan áru, ami kizsákmányolása estén is bővítetten termeli újra magát.

Marx megítélése

Marxot sem a tudományos teljesítménye, hanem a történelmi hatása alapján kell megítélni. A marxizmusnak a Nyugat minden társadalmában történelmi szerepe volt. Nem az elmélete, hanem a politikai hatása játszott fontos szerepet.

Fiatalon a materialista társadalomtudomány klasszikusának indult. Az első volt, aki megfogalmazta, hogy a társadalmak maguk is, akárcsak a vallások, a társadalom alépítménye alapján determináltak, vagyis nem lehetnek lényegesen mások, mint amit az alépítmény megkövetel. Ebből az következik, hogy a társadalomnak a felépítménye csak akkor lehet tartós, ha az alépítményének az érdekét szolgálja. Az osztálytársadalmak azért olyanok, amilyenek, mert az alépítményük szolgálata ilyent követel meg. Marx filozófiájából az következett, hogy a tőkés osztálytársadalom azért olyan, amilyen, mert az alépítménye ilyent követel meg. Ez a materialista történelemszemléletéből az következett volna. Először tárja fel, milyen a tőkés társadalom. Ennek ellenére későbbi, a marxizmust megalapozó munkáiban fel sem vetette az alépítmény feltárásának elsődlegességét, mert átalakult vallásalapító prófétának. Kitalált egy boldogító felépítményt, a kommunista társadalmat, amiben a munkások az uralkodó osztály, és amit akár erőszakkal is meg elehet valósítani.

Marx fiatalon még csak abban hitt, hogy az általa elképzelt kommunista társadalmat csak a már iparosodott Nyugaton lehet megvalósítani. Később engedményt tett arra, hogy ahol még a tőkés osztálytársadalomnak sem értek meg a feltételei, erőszakkal létre lehet hozni a kommunista társadalom előszobáját, a szocialista társadalmat, aminek a feladta a kommunista társadalomba jutás feltételeinek létrehozása. Marx azonban arról szót sem ejtett, hogy a kommunista társadalomnak milyen lesz az alépítményei. Ezért aztán, mint elméleti társadalomtudós, bukásra lett ítélve. Ez mégsem jelentette azt, hogy nem lehetett a világtörténelem egyik legnagyobb alakja. Ezt nem annak köszönheti, ami a Nyugaton történt, hanem annak, ami alapján Kína a világgazdaság egyik legnagyobb társadalmi csodáját telesíti.

Az európai marxizmusok nem azért buktak meg, mert marxizmusok voltak, hanem azért, mert a kelet-európai kultúrára nem lehet hatékony társadalmi felépítményt építeni. A bolsevik marxizmus azért bukott meg, mert egyrészt a kelet-európai ortodox kultúra távol áll a puritanizmustól, másrészt a gazdasága nem a piac mechanizmus jelzéseire épült, harmadrészt, mert az imperialista céljai érdekében az erejét sokszorosan meghaladó fegyverkezési versenyt folytatott a nagyságrenddel erősebb tőkés társadalmakkal, mindenekelőtt az Egyesült Államokkal. Máig nem vetik fel még a marxisták sem, hogy hol tartott volna 1990-nan a szovjetunió, ha piacosítja a gazdaságát, és nem fegyverkezik az erején felül. Ebben az esetben egészen másként alakul a hidegháború során a Szovjetunió sorsa.

Ezzel szemben, Kínában a Marxizmus példátlan sikert aratott, mert a saját alépítményének megfelelő társadalmi felépítményt hozott létre. A sikerét elsősorban annak köszönhette, hogy egyrészt a lakossága keményen puritán, másrészt piacosított a gazdasága, harmadrészt nem növekszik gyorsan a gazdasága, végül a nemzeti jövedelméből elviselhető hányadot fordít a fegyverkezésre.

Az 1990-es reform előtti Kína teljesítménye ugyancsak szomorú volt, a gazdasága, a lakossága puritanizmusa ellenére, alig növekedett gyorsabban, mint az európai marxista országoké. Ez azt bizonyította, hogy hiába puritán erkölcsű a lakosság, ha elviselhetetlenül gyorsan szaporodik és nem a piac uralkodik a gazdaságban, lemarad. A kínai reform ugyan nem Marx tanítása alapján piacosította a gazdaságát, és korlátozta a gyermekvállalást, mert ezt Marx soha nem is említette, hogy a kommunista társadalomban a piac legyen a rendező erő, és a népszaporulat ne haladja meg a néhány ezreléket. Sokkal inkább az mondható, hogy Marxnak a proletárdiktatúráról írt szövegei inkább azt sugallják, hogy a gazdaságot is a proletárok irányítsák.

Lenin ugyan hamar felismerte, hogy a gazdaságot piacosítani kell, de azt ő sem értette meg, hogy a proletárdiktatúra eleve nem lehet hatékony, ha a lakosság viselkedési kultúrája távol áll a puritanizmustól. Nem véletlen tehát, hogy a kelet-európai népek a gazdaság versenyképes piacosítására sem alkalmasak. Ezt jól bizonyította a már nem marxista Oroszország iparosodási kudarca. A nyersanyagok bősége ellenére nem tőkés, hanem fél-feudális társadalom maradt.

A második világháború után Tito szocialista Jugoszláviája is megbukott annak ellenére, hogy Tito piacosította az ország egy párti kommunista diktatúráját, és mintás egyenrangúságot teremtett az elérő kultúrájú etnikumok között. A halála után mégis gyorsan egymásnak estek az etnikumok. A jugoszláv polgárháború azt bizonyította, hogy nem puritán, még szegény és alacsonyan iskolázott népek számára sem lehet közös stabil felépítményt építeni. Marx ezzel szemben minden társadalom számára megváltás jelentő megoldásnak tekintette az általa kitalált kommunista társadalmat.

Kína ebben is szerencsés, mert a világ egyik etnikailag leghomogénebb állama. Az ország keleti harmadában ugyan számos etnikai kisebbség él, de ezek a kínai etnikumhoz viszonyítva kevesek, és még a számarányuknál is kisebb a kulturális és gazdasági súlyuk.

Marx soha nem említette azt, hogy a kommunista társadalom élcsapatává válásnak vannak kulturális feltételei. Ez csak a 20. század küszöbén történt meg, amikor Max Weber, a német politológus megállapította, hogy a tudományos és technikai forradalom korában csak a puritán népek képesek a társadalmukat más kultúrájú népeknél hatékonyabban működtetni. Azt még ő sem ismerte fel, hogy a távol-keleti konfuciánus népek még a Nyugat protestánsainál is puritánabbak. Az a tény, hogy Kínában az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, a várható életkor és az iskolázottság lényegesen gyorsabban növekszik, mint bárhol és bármikor, azt bizonyítja, hogy a konfuciánus népek még a Nyugat protestánsainál is puritánabbak.

A távol-keleti csodák okait érdemes volna feltárni.

Az első a Japán csoda volt. Ez a háborút a legnagyobb áldozatokkal vesztő ország állt először példátlan sikerrel talpra. Ebben a túlnépesedett országban történt meg először, hogy nemcsak leállt a túlnépesedés, de csökken a lakossága. Az utóbbit a Nyugat liberális közgazdászai csapásnak értelmezik, holott a csoda egyik előfeltétele. Japán nem lehetne gazdag, ha nőne a lakossága. Az egyik fontos közgazdasági felismerésem annak köszönhetem, hogy a kezembe került egy statisztika, ami az országokban az egy lakosra jutó vagyont tartalmazták. Kiderült, hogy Japánban az egy lakosra jutó fizikai vagyon lényegesen nagyobb, mint az Egyesült Államokban. Kiderült, hogy azért nagy a japánok vagyona, mert nagyon kevés van belőle, és ezért ami kevés van, az nagyon drága. Japánban a lakástelkek és a lakások négyzetméterének ára tízszer magasabb, mint az Egyesült Államokban. Kicsi a telkük, kicsi a lakásuk, de az drágább, mint ahol nagy a telek és a lakás.

Ezek után nem mondhatja senki, hogy tudomány az, ami a vagyon nagyságát az árával méri. Vagyis azért gazdag egy ország, mert nagyon szegény.

A második csoda a Kis Tigriseké. Minden nyugati protestáns népnél is sokkal gyorsabban fejlődtek. Ma már mindegyik elérte, illetve túlhaladta Japánt.

A két városállam, Szingapúr és Hong-Kong gazdagabb, mint az Egyesült Államok, pedig mindkettőt 1945 előtt szegény kínaiak lakják.

Mao azért küldte kijelölt örökösét Szingapúrba több hónapos tanulmányútra, hogy nézze meg, mit csinálnak ott a kínaiak, amitől szédületesen gazdagodnak.

A világ két sikeres diaszpórája.

Én meg itt Magyarországon azt kutattam, hogy miért a világ két diaszpórája, a zsidó, és a kínai, mért a leggazdagabb, a legiskolázottabb annak ellenére, hogy nem volt saját országuk, és ahol élnek ellenségként üldözte, sőt üldözi őket az államalkotó többség. Malajziában járhattam 1985-ben, és megdöbbenten tapasztaltam, hogy ott a kínai kisebbség boldogulását a magyar zsidótörvényekhez hasonló korlátozások sújtják. A zsidókat üldöző Malajzia szegény, a kiszakad szingapúri kínaiak pedig nagyon gazdagok lettek.

A társadalmak alépítménye.

Mint említettem, Marx a társadalmak alépítményét tartotta a felépítményt determinálónak, de azok feltárása felette mégis nagyvonalúan átlépett, és ő a kommunista társadalmat tartotta a tökéletes felépítménynek, miden nép és minden gazdasági szinten tökéletesnek.

Európa társadalmai.

Európában is az osztálytársadalmak három típusa csak azon múlt, hogy a munkaerőben, a termőföldben vagy a tőkében volt hiány.

Európa az agrártechnikai forradalom, a kenyérgabona termelése előtt lényegében a mediterrán kultúra volt. Az ókori mediterrán kultúra a közel-keleti kultúrának volt szerves része. A görög és a római társadalom lényegébe a városok társadalmai voltak, a közel-keleti gabonán éltek. Az utóbbi importja behozta a közel-keleti fertőző betegségeket. Ezek megfertőzték a városok lakosságát, ami ellen az indoeurópai népeknek nem volt immunitása. A védekezés a kor viszonyai között elviselhetetlen terhet jelentett, és mégis végül eredménytelen maradt.

Ezt egy olyan statisztika mutatná meg, hogyan alakult az időszámításunk utáni első évezred végéig a mediterrán térségben a városok lakossága. Kiderülne, hogy a sötét középkor végén az eredetinek a tört részére csökkent a városok lakossága. Ezt Róma lakosságának az alakulása önmagában is jól jellemzi, mert ez történt a mediterrán térség minden városában. Mivel mind a görög, mind a római társadalom tulajdonképpen a városi lakosság társadalma volt, városok nélkül megsemmisült. A városok léte ugyanis a közel-keleti gabona importján múlt. Azt csak óriási hajóparkkal lehetett biztosítani. Ezt a Római Birodalom ösztönösen megérezte. Ezért volt a jelszavuk: Navigare necesse est! Hajózni kell.

A kor hajózási viszonyai között ez volt a korban a világ legnagyobb vállalkozása, amit több százezres legénység szolgált. A hajókon való életfeltételek azonban óriási egészségügyi kockázattal jártak. A közel-keleti kikötőkben megfertőzött hajósok hazafelé az összezárt legénységet pusztították. Mire az európai kikötőkbe érkeztek, szinte mindenki fertőzött volt. Ezek betegségei aztán robbantak a városok lakosságában. Mivel a hajók személyzete és a városok lakossága indoeurópai volt, akik nem voltak immunisak azokkal a közel-keleti betegségekkel szemen, ami ellen az ottani lakosság viszonylag ellenálló volt.

A Római Birodalom ugyan erőforrásainak példátlan arányát fordította a nem fertőző ital, a bor termelésére, és a fertőzetlen vizek városokba szállítására, de a kor városainak lakosságát ez sem menthette meg. Tehát a Római Birodalom nem politikai, erkölcsi okokból bukott meg, hanem a gabonaimport felszámolta a városok lakosságát.

A vallástörténészek sem veszik tudomásul, hogy miért lett a Közel-Keletről behozott kereszténység két szentsége a kenyér és a bor. Ez a két termék jelentette a túlélés egyetlen reményét.

A görög és a római társadalom a városok társadalma volt. A városok lakosságát a gabonaimporttal behozott kórokozókkal szemben képtelen volt megvédeni. Ezt a magyarázatot akkor értettem meg, amikor Itáliába mentem hálókocsiban. Firenzét még átaludtam, utána virradt. Megdöbbentem néztem, hogy itt minden település a dombok tetején van, ezzel szemben az Alpokban és azoktól északra, minden teleülés a völgyekben van. Falusi és mezőgazdasági tapasztalataim megtanítottak arra, hogy milyen többlet erőfeszítéseket követel a víz biztosítása és a termék hegyre való szállítása. Az ilyen óriási áldozatot csak az hozza meg, aki a völgyekben lakva elpusztulna. Ezt az áldozatvállalást csak a maláriát terjesztő szúnyogok kényszeríthették ki. Azt pedig ott tartózkodásom alatt ismertem fel, hogy minden görög gyarmatot Itáliában visszahódított a mocsár. Az időszámításunk előtti századokban a görög gyarmatok fő feladata az önözött búza és árpa termelése volt. ez csak a gravitációsan öntözhető folyók völgyei jelentették. Ezek azonban a maláriát terjesztő szúnyogoknak is ideálisak voltak. Azok ellen azonban nem volt védekezési mód. A görög társadalom azért vált erőtlenné, mert megszűntek a gabonatermelő európai gyarmataik. A tudomány a közelmúltban már a csontokban marad maláriabacilusok általános elterjedését állapította meg.

A társadalmak alépítménye tehát lehet a baktérium is.

Nemcsak Marx, de máig egyetlen társadalomtudós sem kereste mik az osztálytársadalmakat kikényszerítő alépítmények. Márpedig az osztálytársadalmak csak ott válhatnak felszámolhatóvá, ahol olyan alépítményt hoznak létre, amire szükségszerűen már nem osztálytársadalom épül.

Minden osztálytársadalom a túlnépesedésre épült és épül ma is. A túlnépesedő társadalmak pedig csak osztálytársadalmak lehetnek. Amíg ezt nem vesszük tudomásul, eredménytelen az osztálytársadalmakon túllépésen ábrándozni.

Hol szűntek meg spontán, erőszak nélkül az osztálytársadalmak?

Ahol megszűnt a túlnépesedési nyomás.

Ez erőszak nélkül csak az olyan társadalmakban történhetett meg, amelyekben általánossá vált a fogamzásgátlók használata. Ez csak olyan társadalmakban válhat általánossá, ahol az egy lakosra jutó jövedelem meghaladta a 20 ezer dollárt, az iskolázottság pedig a 12 évet. Az ennél szegényebb és kevésbé iskolázott lakosság még sehol nem tért rá a fogamzásgátlók általános használatára.

A fogamzásgátlás pedig szükségszerűen kontraszelekciót hozott létre. A fogamzásgátlókat a családok szegényebb és kevésbé iskolázott része kevésbé használja, ugyanakkor a várható életkort meghosszabbító egészségügyi ellátás már élvezheti. Ezért a szegények, a kevésbé iskolázottak viszonylag nem kevesebb, hanem több gyermeket szültek, azok halandósága pedig csökkent. Tehát jelenleg minden társadalomban az eredményes gyermeknevelésre képes családok egyre kevesebb gyermeket vállaltak, az erre eleve kevésbé képesek viszont többet. Nagyon sokat mondana erről az olyan felmérés, ami az anyák termékenységét a jövedelmük és az iskolázottságuk függvényében illusztrálja. A farizeus politika azonban óvakodik az ilyen leleplező adatoknak nemcsak a publikálásától, de még a mérésétől is.

Ezért állítom, hogy az emberiség túlnépesedő háromötödén elsősorban a nők oktatását és a fogamzásgátlókkal való élést kellene támogatni. Azonban ennek az ellenkezője történik, a jótékonysággal éppen a túlnépesedő, iskolázatlan rétegek életviszonyainak javításán fáradoznak nemcsak az egyházak, de a jámbor lelkek is.

Még a társadalomtudományok sem hangsúlyozzák, a szelekció fontosságát, amit minden pásztor tud, hogy a nyája érdeke a legjobbak szaporodásán, a gyengék selejtezésén múlik.

Ezzel kapcsolatban a közelmúltban két élményem volt.

Teréz anya szentté avatása. Ez a nő azért lett szent, mert még a legszegényebb európai ország, Albánia sem volt elég szegény ahhoz, hogy a szegények támogatásának örömét kiélvezhesse. Tehát elment a túlnépesedő India egyik legnagyobb városába a szegényeket támogatni. India ugyan az elmaradt világban a potenciális jobbak közé tartozik, de mégis egyre jobban lemarad az egy főre jutó mutatókkal mérve, mert évente 30 millióval nő a lakossága. Ha valahol kezdeményezni kellene a gyermekvállalás csökkentését, az India. Ebben az országban az emberiség ötöde él. Ennek ellenére a legnagyobb keresztény egyház, a római katolikus, Teréz anyát választotta a jelenkor szentjének.

A virtuózok versenye. Életem egyik legnagyobb magyar televíziós élménye a tízen éves zenei virtuózok versenye volt. Élvezhettem, hogy nemcsak a magyar zenei kultúrában állunk sokkal jobban, mint a politikában, vagy a gazdaságban, de az utánpótlás is reményteli. Ebben világszínvonalúak vagyunk. Teréz anya szentté avatása ezzel szemben olyan, mintha azt keresné a televízió vezetése, ki az, aki a leggyengébb zenei érzékű gyermekekkel fáradozik, és ezt a leggyengébb hallású gyermekek éneklésével, hegedülésével bizonyítanánk, hogy ez reménytelen. Jutalmaznánk azokat a pedagógusokat, akik a legreménytelenebb gyerekeket választják ki, és azok gyenge szereplésével bizonyítják, hogy ezek oktatása volt az igazi hőstett. Szerencsére, a művészetek és a spotok minden korban tehetségkeresők, és képesség kiművelők voltak.

Ezzel szemben a politikusok mindig az állampolgárok, a vallások klérusa pedig a híveik számának és nem azok minőségének növekedésére törekednek.

A lakosság viselkedése az elsődleges feltétel.

Mint említettem, jó száz éve Max Weber felismerte, hogy a lakosság puritánsága a társadalmi siker elsődleges feltétele. Ő ugyan a puritán helyett protestánst, vagyis a puritán keresztényt mondott, de a lényeget először ö fogalmazta meg. Száz év után a megállapítását a tények bizonyítják. A világ tíz legfejlettebb társadalma nyugati és protestáns. Szeretem bizonyítékként ezeket felsorolni: Norvégia, Dánia, Kanada, Svédország, Finnország, Új-Zéland, Svájc, Ausztrália, Hollandia és az Egyesült Államok. A világtörténelem legnagyobb szuperhatalma csak a tízedik. A városállamok szinte mindegyike a felsoroltaknál is gazdagabb. A legjobb tízből a másik kilenc lakossága is viszonylag kicsi. A második tízben is csak puritán népek, nyugati protestánsok és távol-keleti konfuciánus népek országai vannak. A legfejlettebb katolikus, latin ország Franciaország a 23. a rangsorban. Jó volna ennek a magyarázatát is tudatosítani.

A néhány ezreléknél gyorsabb népszaporulat elviselhetetlen.

A sikeres 30 ország között nincs olyan, amelyikben a lakosság befogadottak nélküli népszaporulata meghaladja a 1 százalékot. A jelenkor legnagyobb politikai és társadalomtudományi hibája az, hogy nem veszi tudomásul, hogy az emberiség nagyobb fele azért marad le a történelemben ismeretlen mértékben, mert túlnépesedik.

Erre az 50-es évek elején Rácz Jenő és Bródy András könyve hívta fel a figyelmem. Ők is már néhány nyugati közgazdász munkája alapján dolgozták fel a témát. Rámutattak, hogy van a társadalomtudományok számára egy fontos mutató, az egy lakosra jutó éves jövedelem és a vagyon aránya. Akkor még csak azt tudták, hogy ez a mutató az átlag hőmérséklettel fordítottan arányos, de állandó, a fejlettségtől független. Ez könnyen megérthető volt, ha meggondoljuk, ahol hosszú, a nem termő tél, ott védettebb lakás, több és jobb ruházat, több tüzelőanyag, nagyobb téli élelemtartalék, tehát több vagyon szükséges.

Ez adott számomra magyarázatot arra, hogy miért vonult a kultúránk súlypontja Mezopotámiából és Egyiptomból a skandináv országokba. Ehhez a térbeni mozgáshoz ugyan egyre több vagyon kellett, de egyre legyőzhetőbbek voltak a nehézségek, mindenekelőtt tárolhatóbbak az ételek, ritkábbak a fertőző betegségek.

Rácz és Bródy könyve idejében még a szellemi vagyont nem mérték, nem tekintették vagyonnak. Az óta kiderült, hogy a szellemi vagyon még a fizikai vagyonnál is gyorsabban nő észak felé haladva. Ez a mutató azonban iránytűm maradt. Az egyenlítő térségében megjelent fajuk súlypontja egészen a hűtőgépek megjelenéséit egyre északabbra vonult. Az utóbbi száz évben kezdődött meg a melegebb éghajlat felé áramlás. Ez az olcsó napelemeknek köszönhetően, megfordul.

A vagyonigény is kultúrától függ.

Azt csak viszonylag lassan ismertem fel, hogy a társadalom fizikai- és szellemi vagyonigénye is a kultúrától függ. Ezt ugyan éreztem, de csak egy amerikai adat mutatott a fontosságára. A múlt évben találtam először etnikumokra, illetve kultúráikra bontott adatokat a családok éves jövedelme és vagyon közti arányról. Sajnos ez is csak a fizikai vagyonra és a megtakarított pénzre vonatkozott. Ez az arány a távol-kelti etnikumban 1:4, a protestánsoknál 1:3.5, a latinoknál 1:2.5, az afrikaiaknál 1:0.8. Ekkor döbbentem rá, hogy a vagyonigény elsősorban a kultúrától függ.

Csak azt sajnálom, hogy a soketnikumú történelmi Magyarországon nem történtek ilyen felmérések, pedig vannak elképzeléseim. Ezt először a vallások híveinek az iskolázottsága közötti különbségeket olvashattam még a két háború között. Akkor a zsidók voltak a legiskolázottabbak. Aztán következtek a protestánsok, átlagosak voltak a római katolikusok, a cigányok pedig iskolázatlanok voltak.

Még jobb adat volna az adófizetés mértékének etnikumokra bontása. Becslésem szerint, a két háború között a lakosság 6 százalékát jelentő zsidóság az adók harmadát fizette. Nyilvánvalóan a másik véglet az iskolázatlan cigányság volt.

Aztán a rendszerváltás idején megnézhettem a cigányok várható életkorát. Megdöbbentett, hogy a cigányok fele annyi évet sem élt, hogy nyugdíjba menjen. Akik nyugdíjasok lettek, fele annyi évet töltöttek nyugdíjba, mint a nem cigányok. Ezért a magánnyugdíj pénztárak csak a cigányokon voltak nyereségesek.

Egy másik adat. A rendszerváltás előtt minden etnikumban 75 százalék felett volt a foglalkoztatás, utána a nem cigányok esetében 60 százalék alá esett, a cigányoknál pedig, a szakértők becslése szerint, 30 százalék alatt van, ami még Afrikában sem fordul elő.

A gyermekvállalásban csak becsülni tudom, hogy a cigányságé az országos átlag kétszerese, a nem cigány diplomások esetében pedig az átlag fele.

Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy a statisztika éppen a legtöbbet mondó adatokat nem méri, ha lennének adatok, azokat titokban tartjuk.

Marx a 19. század szemével láthatott.

Nincs reális alapja annak, hogy Marxtól elvárjuk, hogy úgy lássa a jelenkort, ahogyan mi látjuk. A 20. század végén olyan lett a világ, amit száz éve még senki sem láthatott, nem akkor, de ötven évvel később sem. Márpedig azt nem lehet elvárni senkitől, hogy olyan társadalmat képzeljen el, aminek az alépítményéről fogalma sem lehet. Ezért nem lehet Marxot is azzal bírálni, hogy nem láthatta előre a 21. századi viszonyokat. Legfeljebb az volt a hibája, hogy a nem látható alépítmény ellenére bátran állította, hogy milyen lesz a felépítmény.

Annak az okát azonban érdes volna feltárni, hogy mi volt az oka annak, hogy az európai marxistáknak a 21. század elején sem volt fogalmunk arról, hogy a jelenkor alépítményére milyen felépítmény épül. Ezt nemcsak a marxisták, de a demokratikus Nyugat tudománya sem ismerte fel. Ezek máig abban a hitben élnek, hogy a jelenlegi fejlett demokráciák továbbra is a liberális tőkésosztály társadalmai. Nem veszik tudomásul, hogy a 20. század során a Nyugat puritán és a Távol-Kelet már gazdag konfuciánus népei minőségében más társadalommá alakultak át.

Általános lett a választójog.

Az elmúlt század végére a viszonylag szűkre szabott választási jog kiterjedt a társadalom egészére, a nőkre, a szegényekre és a képzetlenekre, vagyis a társadalom egészére. A század elején osztálytársadalmakban a politikai hatalomból teljesen ki volt vonva a lakosság kilenctized része.

A rabszolgatartó társadalmakban csak a rabszolgatartó nagycsaládok fejei voltak teljes jogú személyek. Még nem láttam adatot arról, hogy a görög államokban a lakosság mekkora százaléka volt teljes jogú, de legfeljebb néhány százaléka lehetett. Azt sem tudjuk, hogy a Római Birodalom lakosságának hány százaléka volt teljes jogú polgár. Ugyanis még a rabszolgatartó családban is csak a családfő volt teljes jogú.

Adataim csak a nyugat-európai feudális társadalmakról vannak. Ezt a háború utáni fiatal marxista történészeknek köszönhetem. A nyugat-európai feudális társadalmakban a lakosság 1 százaléka körül mozgott a nemesek aránya. Ezek talán ötöde volt a tejes jogú családfő, vagyis a lakosság 2 ezreléke. Mintegy hatszor annyi városi polgár volt, akiknek csak a városukon belül volt polgárjoguk, de ott is csak a családfőknek, vagyis a lakosság 1 százalékának. Rajuk kívül mindenki jogtalan, illetve korlátozott jogú volt.

Ezzel szemben a királyi Magyarországban az államalkotó magyar etnikum aránya a legalacsonyabb, legfeljebb a fele volt a lakosságnak. A magyar etnikumnak tizede volt nemes, de ezek között legfeljebb néhány százalék a földesúr, a lakosság néhány ezreléke. Közöttük is csak a családfők voltak teljes jogúak.

Mindezt azért írtam vastag betűkkel, mert a Trianon előtti magyar történelem megértésének az lenne a kulcsa. Hozzánk hasonló társadalmi összetételű csak Lengyelország volt, de ez is sokkal szerencsésebb etnikai összetételű volt. E két nép történelmi testvériségének ez volt, és ez maradt a történelmi kulcsa.

Ezt Ady Endre azzal fejezte ki, hogy mi Nyugat- és Kelet-Európa között komp-ország vagyunk. Komp vagyunk abban az értelemben, hogy aki Nyugatról jön hozzánk, azt hiszi, Keleten van, aki pedig Keletről jön, azt hiszi, már Nyugton van.

Progresszív a jövedelem elvonás.

A fejlett nyugati államokban az állam a jövedelmeket progresszív arányban vonják el, és a nivellálás érdekében osztja vissza. Mi 2010-ben visszatértünk az egységes adókulcsra. A visszaosztás ugyan a különbségek csökkentését célozza, de a korrupciónk és az adózási fegyelmünk gyengesége ezt a hatást jelentősen letompítja. A korrupciónkban is a Nyugat mögött állunk.

A társadalom gondoskodik a lakosság egészéről.

Az öregekről, a gyermekekről, a munkaképtelenekről, a betegekről, a következő generáció képzéséről egyre nagyobb arányban gondoskodik a társadalom. Tanítani kellene, hogy milyen célokat és milyen arányban szolgálta a költségvetés 1913-ban és 2013-ban.

A hadseregre és a hadviselésre fordított kiadás aránya a tört részére csökkent. Ez még a hidegháborúban is így volt, de annak lezáródása után viszonylag jelentéktelenné vált. Száz éve még állampolgári kötelesség volt a katonai szolgálat, ma jól fizetett állás. Akkor a minél több ostoba, félrevezethető ember volt a jó legénység, akiket a jól fizetett tisztek és altisztek bármire felhasználhattak. A jelenkor magas technikai színvonalú fegyvereit csak a munkaerő java képes hatékonyan működtetni.

A jelenkori hadseregre a fejlettek egymás közti vitáiban nincs is szükség. Maga a háború nemcsak a vesztesek, de a győztesek számára is nemzeti katasztrófa lehet. Ennél fontosabb érdek, hogy a békés nemzetközi együttműködés a hatékonyság elengedhetetlen eszköze. A fejlettek között ki sem alakulhat olyan érdekellentét, aminek még a győztesek számára sem lehet eredményesebb megoldása, mint az egymás közti munkamegosztás. Nem véletlen tehát, hogy hetven éve nincs háború a fejlettek között. De még arra sem találunk példát, hogy a fejletteknek a kevésbé fejlettek elleni háborúi eredményesek lehettek volna.

A fejlett Nyugatnak a kevésbé fejlettek társadalmát megjavítani akaró háborúi minden esetben rontottak a háború előtti társadalmi helyzeten. Vagyis a fiatal Marxnak igaza voltabban, hogy az osztálytársadalmak alépítményére nem lehet azokénál hatékonyabb felépítményt építeni. Erre is van a fiatal Marxtól idézetem. „Ha olyan társadalomban győz a forradalom, ahol erre nem értek meg a feltételek, visszaáll a régi szemét.” Erről nemcsak az öreg Marx, de nála sokkal inkább a követői megfeledkeztek.

A cári Oroszországban 1917-ben győztek a marxisták, de aztán a század végére, szükségszerűen visszaállt a régi szemét, mert Oroszország kultúrája alkalmatlan volt a változásra.

Magyarországon az első világháború után győzött a proletárforradalom, de csak arra volt jó, hogy alapot adjon a fél-feudális viszonyok restaurációjára.

A második világháború után a Szovjetunió uralma alatt a feudális maradványokat ugyan felszámoltuk, de nem jöttek létre fejlett társadalmak építhetőségének a feltételei.

Koreában a hidegháború két frontja ütközött, a háború ugyan döntetlen maradt, de a demokratikus oldalon Dél-Korea a világ egyik legsikeresebb országává vált annak köszönhetően, hogy a katonai diktatúra piacos gazdaságot működtetett. Ez csak azért sikerülhetett, mert a lakosság viselkedését a nagyon kemény puritanizmus jellemezte. Nem hangsúlyozzuk, hogy Dél-Koreában a katonai diktatúra bevezette nemcsak a munkavállalási kötelezettséget, de elképesztően hosszú éves munkavégzési kötelezettséget, 2.500 órát is kikényszerítette. Ennek tudatában lett meggyőződésem, hogy a társadalom versenyképességének feltétele a magas foglalkoztatás is.

Az Európai Unió úttévesztése.

Az Európai Uniót létrehozók ugyanazt a hibát követték el, mint Marx, és Lenin, azt hitték, hogy a háromkultúrájú, a háromkereszténységű, a protestáns, katolikus és ortodox kereszténységű, és a4:1 arányú gazdasági fejlettségű Európának lehet közös felépítménye, ráadásul olyan hatékony, hogy a versenytársainkkal, az óceánokon túli négy angolszászokkal és a távol-kelet konfuciánusokkal lépést tudjon tartani. Az az EU vezetőit aztán a legkevésbé sem zavarja, hogy mindkét versenytársainkhoz képest lemaradtunk. Brüsszel kötelessége lett volna, hogy folyamatosan beszámoljon arról hogyan alakult a tagországok egy főre jutó jövedelme és vagyona, a várható életkoruk és iskolázottságuk a két versenytársunkhoz képest. Ezt azonban gondosan elhallgatták. Ebből kiderült volna, hogy az EU elsődleges célja, az élvonalban maradás csődöt mondott, rohamosan lemaradunk.

Az EU második célja a tagállamok gazdasági fejlettsége közti különbségek csökkentése. Erről sem közölnek adatokat. Adatok nélkül is egyértelmű, hogy Max Weber felismerése működik, Európában csak a puritán országok társadalmai fejlődnek viszonylag gyorsan, a latin és az ortodox népek országai egyre jobban lemaradnak.

Az EU másik eleve ostoba célja a mezőgazdaság felzárkózása az élvonalba, amire az erőforrásai aránytalanul nagy hányadát fordította, teljesen eredménytelen maradt. Még ezt sem valljuk be.

Marx jövőképe.

Az ugyan tény, hogy Marx jövőképe egyáltalán nem igazolódott, de ezt nem lehet kritikaként használni vele szemben, hiszen soha, senkinek nem volt társadalmi jövőképe. Leonardo és Verne technikai előrelátása ugyan csodálatos, de a technikai forradalom társadalmi hatásáról nekik sem volt elképzelésük. De nemcsak nekik, hanem a már fél évszázada folyó tudományos és technikai forradalom viszonyai között élők társadalomtudósoknak sem.

Egyetlen társadalomtudós sem vette tudomásul, hogy az emberiség ötöde már nem tőkés osztálytársadalomban él, hanem a kielégíthetetlen szellemi tőke igényű, össznépi társadalomban, amire minőségében más felépítmény szolgál.

Amikor 1990-ben Kína felismerte, hogy milyen felépítményű társadalomra van a jelenkor még szegény, de puritán népeknek szükségük, a Nyugat politikai elitje és a társadalomtudománya, képtelen megérteni, hogy mi is történt az emberiség másik, puritán ötödével. Pedig ez volt fajunk történetében az első tudatos társadalomépítkezés.

Jelenleg az emberiség puritán kétötöde többszörösen gyorsabban javítja életfeltételeit generációkként, mind korábban tízezer, az ipari forradalom óta pedig 300 év alatt. Nem találtam a nyomát annak, hogy 1990 óta Kínában egyetlen negyed században gyorsabban nőtt az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, a várható életkor és az iskolázottság, mint az ipari forradalom után tízszer ennyi idő alatt. Pedig az ipari forradalom is tízszer gyorsabb fejődés hozott, mint előtte ötezer év alatt. A tudományos és technikai forradalom azonban az ipari forradalom sebességét is megtízszerezte. Ha valakinek a személyéhez köthető mindaz, ami az elmúlt száz évben történt, akkor az csak Marx Károly lehet. Ha ő nincs lassabban történt volna az átalakulás.