A munkaerő a legfontosabb áru

Kopátsy Sándor                 PF                   2016 11 19

A munkaerő a legfontosabb áru

Alig van nyoma a közgazdasági irodalomban annak, hogy a jelenkor fejlett társadalmaiban a munkaerőnek egységes hatósági ára van, amit a kormány és a szakszervezet közti megállapodáson állapítanak meg. Ezen felül a munkaerő a világpiacon olyan áru, ami ingyen lép át egyik államból a másikba. Arról még nem találtam irodalmat, hogyan alakult ki ez az indoktalan kezelési módja a munkaerő forgalmazása.

Minden osztálytársadalom típusát az határozta meg, hogyan történt a munkaerő megvásárlása.

A rabszolga társadalomban a munkaerő olyan áru volt, amit életre szólóan, akár a családjával együtt vásárolhatott meg a munkaadó, vagy rabolhatott el a háborúk során, és ha nem volt rá szüksége, el is adhatott. A rabszolgának a tulajdonossal szemben semmi foga nem volt, szinte megvásárolt, rabolt tárgyként szerepelt.

A feudális társadalmakban a jobbágy volt a munkaerő többsége, akit családjával együtt, bérlőként szerződött magához a földesúr. Ennek sokáig egyetlen családformája volt a nagycsalád. Ennek egyetlen kiscsaládos formája a nyugat-európai feudális társadalom volt, aminek történelemformáló szerepét életem során nem győztem hangsúlyozni. Nyugat-Európa felemelkedésének a kiscsaládos jobbágyrendszer volt az alapja. Ennek a társadalomnak egészen más volt a tudatformáló szerepe. Problémát az jelentett, hogy közigazgatás működtetését, a vallás klérusát, és a hadsereget szervezetét nem lehetett családokra tagoltan kezelni. A közigazgatási apparátus tagjai a mandarin rendszerben és az oszmán társadalomban az uralkodó jól fizetett, nagy hatáskörrel rendelkező rabszolgák voltak. Dél-Ázsiában ezt a feladatok zárt kasztokra bízták. Az európai feudális társadalmakban pedig földbirokkal fizették meg ezt a politikai szolgálatot. A vallás klérusa és a hadsereg pedig lényegében rabszolgarendszerben működött. A jutalmazást, a büntetést, a rangot a szervezeten belül döntötték el. A vallás klérusának életvitelét maga határozta meg, a legfelső vezetőjét a klérus ragosai választották maguk közül. A katonai vezető személye az uralkodó választotta volt.

A feudális társadalmak felépítése nagyon változatos volt. A közös jellemzőjük, hogy lényegében jól fizetett, hatáskörrel rendelkező rabszolgarendszerben működtek.

A tőkés osztálytársadalomban az uralkodó osztályt a tőkések alkották. Ez volt az első olyan társadalom, amiben már az uralkodó nem volt, nem is lehetett korlátlan hatalmú. A társadalom a piaci érdek alapján működő, önálló tőkés vállalkozások voltak. A közigazgatás, a hadsereg és vallás apparátusa azonban a piactól függetlenül működött. A lényegét azonban az jelentette, hogy az állományuk meghatározott időre vásárolt munkaerővel, azaz bérért dolgozókkal működött.

A tőkés osztálytársadalom volt az első, amiben a tőkésosztály számára munkaerő áruvá vált. Azt előre meghatározott vagy előre meg nem határozott időre szerződtették és fizették. vagyis nem a munkaerőt, hanem csak annak idejét vásárolta meg vagy a tőkés vállalkozó, vagy az osztályérdekét szolgáló intézmény.

A munkások érdekét védő szakszervezetek eleve pályát tévesztettek, mert nem a munkásosztály, hanem a foglalkoztatottak érdekképviselői lettek. Fel sem merült számukra, hogy a minél nagyobb foglalkoztatás érdekében harcoljanak, hanem a már munkaviszonyba lévők érdekeit védték. Ezzel szembe kerültek a munkaviszonyt nem találók érdekével. Lényegében azok érdekét sérti a befolyásuk, akik leginkább rá lennének szorulva az érdekvédelemre. Ugyanabba a hibába estek, mint Marx is, hogy a munkások érekének védelmét a politikai erejükben látják. Nem értették meg, hogy a munkások érdeke csak akkor érvényesülhet, ha a keresletük meghaladja a kínálatukat. A szakszervezetek sem értették és nem értik meg, hogy a dolgozók érdeke csak akkor érvényesülhet meg, ha a keresletük nagyobb lesz a kínálatuknál.

Ezt a történelmi példák bizonyítják az olyan helyzetekben, amikor valamilyen külső okból csökkent a munkaerő kínálata.

Amikor a járványok ritkították a lakosságot, a munkaerő ára emelkedett.

Amikor a háborúk során egyre nőtt a kapacitások jobb kihasználásának érdeke, mert a lakosság érdekén túl a front igényét is ki kellett elégíteni, a munkaadók egymással versenyezve ígértek rá a bérekre. Ilyenkor a tőkésosztály állama kényszerült arra, hogy korlátozza a bérek emelkedését.

A két háború között azért voltak vonzók a fasiszta rendszerek, mert agresszív, imperialista céljaik érdekében fegyverkeztek, a liberális demokráciáknál nagyobb keresletet teremtetek. Kiderült, hogy a dolgozók elsősorban nem politikai hatalmat, hanem a munkából való megélést tartották az elsődlegesnek. A legdurvább vasizmus, a náciké azért lehetett a legnépszerűbb, mert munkaerőhiányt teremtett.

A két háború között azért lehetett viszonylag népszerűbb a szovjetunió, mert akkor a tőkés osztályuralom nagyon alacsony foglalkoztatást biztosított, a bolsevik rendszer ugyan jogi értelemben vett szabadságot nem adott, de a munkából való megélést alacsony szinten, de mindenki számára biztosította.

Máig nem tudatosítjuk, hogy a két háború között azért voltak népszerűek a politikai diktatúrák, mert a tőkés demokráciákban nagyon magas volt a munkanélküliség, a diktatúrákban pedig munkaerőhiány volt.

Ez a helyzet azonban a második világháború után megfordult.

Közvetlen a háború után az újjáépítés óriási munkaerőigénnyel járt, ugyanakkor a munkaerő kínálata a háborús emberveszteségek, és a fogamzásgátlás általános használata okán csökkent. A tőkés demokráciák kénytelenek voltak munkaerőt importálni.

Az elsődleges ok mégis az volt, hogy a tudományos és technikai forradalom a jó minőségű munkaerővel szemben kielégíthetetlen kínálatot teremtett. Ennek hatására a munkaerő javának ára egyre jobban emelkedett, a gyengéé pedig viszonylag csökkent. A fejlett társadalmakban általános lett a jó munkaerő hiánya és a gyenge feleslege. Ebből pedig az fakadt, hogy az olyan etnikumok foglalkoztatása, amelyekben a munkaerőértéke alacsony, katasztrofális lett a foglalkoztatás. A magasabb bérszintű társadalmak magukhoz csábítják a munkaerő javát. Ezeket ingyen megkapják, a felzárkózni akaró társadalmak pedig a legnagyobb kincsüket vesztik.

A klasszikus közgazdaságtan sokat foglalkozott a külkereskedelemmel, de azt teljesen mellőzte, hogy a munkaerő nemzetközi áramlása milyen hatással jár. Ezt megtehette, mert a tudományos és technikai forradalom előtt az otthon munkát nem találók vándoroltak az alulnépesedett, de modern gyarmatokra. Mert otthon nem, csak ott találhattak a megélhetőségüket biztosító földet, vagy munkát. Vagyis a tudományos és technikai forradalom előtt elsősorban azok vándoroltak külföldre, akik otthon nem remélhettek megélhetési lehetőséget.

A második világháború után azonban fordult a helyzet. Az országukból a fejlettebbek felé elsősorban azok vándorolnak, akikre otthon a legnagyobb szükség volna, de mivel a befogadó országban is a munkaerő javához tartoznak, ott hatványozottan jobban megfizetik őket.

A Magyarországot ért kivándorlásról máig nem készült tudományos mérleg, pedig nagyon tanulságos lenne.

Az első világháború előtti kivándorlást nemcsak a magyar történészek, de a közvélemény is nemzeti tragédiának tekintik. Ahogyan a költő írta. „Kitántorgott másfél millió emberünk.” Ezt a hazafiak úgy érthetik, hogy ezek magyarok voltak. Pedig a négyötödük nem magyar volt, csak magyarországi volt. A magyarok nagy többsége pedig a túlnépesedett falvak reménytelen földnélkülije volt.

Már többször leírtam, hogy földosztóként döbbentem rá, hogy 1945-ben a magyar favakban ötször annyian szerettek volna a földművelésből megélni, mint amennyi reménykedhetett abban, hogy egyszer, ha nem is ő, de nem is a gyermekei, de az unokái egyszer farmerek lehetnek. Ezért fogadtam türelemmel az erőltetett iparosítást, mert csökkentette azok számát, akik a falujukban parasztként akartak megélni. Most, hogy e sorokat írom, döbbenek rá, hogy nemcsak a kivándorlók jártak jól, mert új hazájukban mintegy háromszor gazdagabbak lehettek, mint azok, akik maradtak, azt teszem hozzá, hogy az itt maradtak is jobban jártak, mert a községük határán kevesebben osztozkodnak.

A két háború között inkább a befogadottak, mint kivándorlók voltak többen. A befogadottak többsége menekült tisztviselő, az úri középosztályhoz tartozó volt. Értékes emberek voltak, de az a türelmetlen revizionizmust követelő úri középosztályt erősítették, ami nélkülük is túl erős volt. A földnélküli parasztság számára már elfogytak az amerikai szűz földek. Ott is rohamosan csökkent a mezőgazdaság munkaerőigénye, pedig egy farmer családra tízszer nagyobb föld jutott.

A második világháború után gyorsan kivándorolt az úri középosztálynak és az arisztokráciának jelentős hányada. Felismerték, hogy számukra a bolsevik megszállás nem jót ígér. Az új hazájukban azonban a régi társadalmi pozíciójuk nem találhatott helyet. Lehetőségek ugyan voltak, de nem a rangjuk, a múltjuk, hanem a teljesítményük alapján. A többségükkel a befogadó társdalom sem sokat nyert. Az üldözött magyar zsidóságnak a szerencsés része még a háború előtt, a megmaradtaknak egy része, Észak-Amerikába ment nemcsak itt volt kincs, de ott még inkább azzá válhattak.

Egészen más minőséget jelentettek az 56-os forradalom bukása utáni fiatalok, diplomások, vagy még csak az egyetemeken tanulók. Rájuk büszkék lehetnénk, de a sikerüket most sem emlegettük, amikor a fegyveres ellenállókat hősökként tiszteljük.

Az Egyesült Államokban tíz évenként felmérik a bevándorló etnikumok teljesítményét. 1985-ben is ez történt. Éppen ott voltunk, és büszkén olvashattam, hogy az 50-es évek legsikeresebb befogadottjai az 56-os magyar menekültek voltak. Előtte mindhárom évtizedben az európai zsidók érték el ezt a dicsőséget. Utánuk minden évtizedben a kelet-ázsiaiak, és az angol nyelvű indiai egyetemen végzetek voltak. A legutóbb, nagy meglepetésemre, az irániakat emelték ki. Iránnal szemben kemény külkereskedelmi és pénzügyi embergót tartottak, de az ott magukat nem jól érző diplomásokat örömmel befogadták.

Minden kultúrának, minden szintjén más foglalkoztatás szükséges. Sokáig nem kerestem az okát annak, hogy gyermekkoromban miért volt olyan sok foglalkoztatási forma.

Voltak és vannak ma is napszámosok, vagyis munkanapra fogadottak. Feleségem ma is napokra hív segítséget, és azt a letöltött órái alapján a munkavégzéskor kifizeti. Ezt hívjuk alkalmi munkavállalásnak. Az ipari forradalom bevezette a hetente fizetett munkát. Sokáig a munkaviszony folyamatos volt, de a munkaadó bármikor megszűntethette. Ezt találóan kirúgásnak neveztük. De a tisztviselőket havonta fizették, a felmondásuk is havonta történt.

Főleg a mezőgazdasági nagyüzemek évszakra tartó munkaviszonyt alkalmazták, hiszen a munkások a családjuktól távol vállalták a munkát. Mivel helyben laktak, szállást és kosztot is kaptak. A vállalt munkaidő lejárta után pénzzel és kenyérgabonával fizették ki őket.

A bolsevik rendszer az ipari munkások esetében is gyorsan áttért a havi fizetésre, de néhány évig ezt félhavonként fizették. A mezőgazdaságban az állami vállatok ugyanúgy fizettek, mint az iparban. A paraszti családi vállatokat azonban erőszakkal egyre nagyobb szövetkezetekbe kényszerítették. A tagok munkavégzését munkaegységben mérték, és az évi eredményt ennek arányában osztották el. Ez a Szovjetunióban alkalmazott kolhoz rendszer megfelelője akart lenni. Először a szovjet minta alapján a gépek, sőt a tervezés is az állami vállalatként működő gépállomások hatáskörébe tartozott. Viszonylag hamar rájöttek, hogy ez a megoldás nem felel meg a korábban önálló vállalkozásként működő parasztok igényének, és a termelőszövetkezetek is önálló vállalkozások lettek. Sok tekintetben az állami vállalatoknál önállóbbak. Ez következett abból is, hogy az elvégzett munkát nem bérként, hanem a megtermelt jövedelem elosztása alapján fizették meg.

Az állami vállalatoknál függetlenebb termelőszövetkezetek fokozatosan az állami vállaltok alvállalkozói lettek.

Nemcsak a termelőszövetkezetek, de a dolgozói is függetlenebbek voltak annak köszönhetően, hogy a háztáji gazdaságukat ugyan segítette a termelőszövetkezetük, de annak profilját önállóan állapíthatták meg. Így a termelőszövetkezeti jövedelmük jelentős hányada a család munkáján múlt.

Magyarország azért lehetett a kudarcba fullad bolsevik rendszer viszonylag jól vizsgázója, mert a szabad időt társainál jobban hasznosította.

Most az a fő gondom, hogy a rendszerváltás sokat rontott a gyenge minőségű, mindenekelőtt a cigányság helyzetén, elsősorban azért, mert a cigányságot olyan foglalkoztatási feltételek elé állította, aminek a nagy többségük még nem felelhet meg. Ez a hibánk nemcsak a cigányságot, de a nem cigányok alsó tizedét is sújtja.

Javaslatom.

A jelenlegi foglalkoztatási feltételek mellett a cigányságra és a tartós munkanélküliekre olyan foglalkoztatási feltételeket kell megállapítani, ami mellett elérik a mintegy 60 százalékos foglalkoztatást.

Ennek érdekében három javaslatom van.

A cigányok és a tartós munkanélküliek egészére el kell engedni a bérjárulékot. Indoktalanul drága minden olyan foglalkoztatás, ami jelentősen az átlagos alatt marad. Minden etnikumot, réteget úgy kell foglalkoztatni, hogy az átlag közelében legyen.

Az ilyen alapon foglalkoztatottaknak fellebbezési lehetőség nélkül lehet felmondani. A gyenge minőségű munkaerőt nem annyira a szakmai gyengesége, mint sokkal inkább a munkafegyelme jellemzi. Még mindig a munkaerő minőségének a gyenge pontja nem a képességhiánya, hanem a fegyelme, kötelességtudata a gyenge. A cigányokat azért alkalmazzák óvatosabban, mert egyrészt nagyobb a kockázat, hogy nem felel meg, másrészt gyakrabban mennek a bíróságra a felmondásuk ellen fellebbezni.

Ezeket hetibérrel kell fizetni. Ebbe az írásba is azért kezdem, mert tanácsomra egy vállalkozó házaspár megpróbálta a cigányokat hetibérrel fizetni. Jelenősen nőtt a teljesítményük, csökkent a hiányzásuk. Kiderült, ami köztudott, hogy a cigányok kultúrájában gyengébb a beosztás, a hosszabb távra való előrelátás. Elég egy fizetési napon megnézni a munkanélküli segélyből és a családi pótlék kicsi összegét hogyan elvásárolják. Ennek illusztrálására is van egy kedvenc mutatóm, az éves jövedelemhez viszonyított vagyon aránya. Ez a mutató egyrészt a klímától, másrészt a kultúrától függ. A magyar politikai elit annak ellenére eleve irtózik az ilyen mutatóhoz, hogy a közvélemény eleve érthetőnek tartja. Az Egyesült Államokban a protestánsoknak a vagyonuk négyszer nagyobb, mint az éves jövedelmük. A feketéknek az éves jövedelmüknél is kisebb a vagyonuk. Bátor vagyok, mert nincsenek adataim a magyar országos átlagon kívül. Ebben a vagyon a jövedelem háromszorosa. A cigányokról nincsen senkinek adta, de velem együtt az éves jövedelmüknél is kisebbnek tartják. Talán éppen ezért tartják titokban.