TANÁCS AZ EGYHÁZAMNAK A jelenkornak megfelelő temetés

Kopátsy Sándor                 EE                   2016 10 03

TANÁCS AZ EGYHÁZAMNAK

A jelenkornak megfelelő temetés

Tudom, hogy nem az a legfontosabb téma, amivel segíteni szeretnék egyházamnak, de ez illusztrálja a szándékomat.

A közelmúltban meghalt zsidó barátom temetésén döbbentem rá, hogy mennyivel jobb elbúcsúztatása a halottnak az, ha maga mondja a halotti beszédet. Az a jobb megoldás, ha mindenki maga vet számot az életével. Az egyházi temetés egyrészt személytelen, másrészt abból a szempontból készít mérleget, hogyan szolgálta a halott az egyháza érdekét. Felfogásom szerint, az isten nem azt kéri számon, hogy őt hogyan tiszteltem, hanem azt, hogyan szolgáltam az általa teremtett világot.

Már a Tíz Parancsolttal is az volt a problémám, hogy az a teremtő isten, és nem a művének, a világnak a szolgálatát tartja elsődlegesnek. Miden fajnak az a feladata, hogy a saját érdekét szolgálja, nem a magáét, a fajtájáét. Minden egyed elsődleges feladata a fajának szolgálata. Még azt sem vitatom, hogy fajunk érdeke megköveteli az isteni parancsok teljesítését. De az isteni parancsok időtlen érvényességét már nem fogadom el. Azt még tudomásul veszem, hogy az ókorban a Tíz Parancs a kor követelményeinek megfelelt, de azt már nem, hogy a jelenkorban is maradék nélkül érvényes.

Keresztényként Krisztus tanításának lényegét a saját korában nem vitatom, de tanításából a lényegnek az emberszeretetet tartom. A keresztény Újszövetség azonban nagyon a vallás klérusának érekében fogalmazódott meg, és ma is a klérus vélt érdekében működik annak ellenére, hogy az idő messze meghaladta.

Az Ószövetség, vagyis a Biblia sem az emberiség útmutatója, hanem az osztálytársadalmaké. Nemcsak a keresztény egyházak klérusai, de még a társadalomtudomány sem ismerte fel, hogy a Biblia emberteremtése nem az emberi faj, hanem csak annak a már termelésre épült formájával kezdődik. Ezt jól mutatja a tény, hogy a kereszténység forrása, az izraelita nép vallása időszámítását a jégkorszak megszűnésével kezdi. Nem számol azzal, hogy előtte már mintegy 150 ezer éve az ember élt a földön és szinte minden természeti környezetbe képes volt berendezkedni.

Érdekes módon a zsidó nép, és a papsága nem botránkozott azon, hogy a vallása az ember teremetését ilyen irreálisan késői korra helyezi. A vízözön története azt igazolja, hogy a fajok megmentésének a legendája valóban a klímaváltozást idézi. A fajunk előző életében ugyanis nem volt felmelegedés és ezért nem volt vízözön sem. Ráadásul a vízözönt nem eső okozta, hanem a tengerszint felemelkedése. Az is tény, hogy a fajok ezreinek, köztük a későbbi háziállatoknak a kipusztulását, nem a vízözön, hanem az életterük jelentős hányadának terméktelenné válása okozta. A számos, az emberi faj jövője számára fontos fajok fennmaradását a táplálékuk és ivóvizük hiánya jelentette. Tehát nem bárkával, hanem etetéssel és itatással kellett megmenteni.

Számomra a legjobb bizonyíték azonban az eredendő bűn meghirdetése, a tudásvágy bűnként való kezelése már az osztálytársadalmak létezésére utal. Fajunk életének első 150 ezer évében az ember tudásvágya volt a legértékesebb erény. A gyűjtögetésből való megélés idő és tapasztalt igényes életroma volt. A gyűjtögetésre szinte minden járóképes ember alkalmas volt, de az eredménye elsősorban a tapasztalatokon múlott. Gyűjtögetni mindenki tudott, de azt, hogy mit, mikor és hol kell keresni, azt csak a legtapasztaltabbak tudták. Ezért kell a gyűjtögetésből való megélést értelmiségi életformának tekinteni, amiben a tudás nem bűn, hanem erény, a társadalmi elismerés fokmérője.

A gyűjtögetésről a termelésre való áttérés azonban a klíma felmelegedésének következménye, ekkor jelenik meg az öntözéses gabonatermelés és a háziállattartás. Vagyis mintegy hatezer éve. Az embernek a teremtésre nem a gyűjtögetésről a termelésre való áttérés idején történt, hanem előtte mintegy 150 ezer évvel. Előtte, a gyűjtögetésből való megélés idején a tudás volt a legnagyobb kincs, utána pedig a gondolkodás nélküli engedelmesség lett az.

A Biblia megfogalmazóinak zseniális felismerése volt, hogy a termelésből megélő társadalmaknak eredendő bűnük lesz a tudásvágy. De még zseniálisabb felismerés az, hogy ez nem fog örökké tartani, hanem egyszer eljön a megváltás, és újra erény lesz a tudás. Ennek elérése azonban nem az emberen múlik, hanem az isten küldöttjének, a Megváltnak lesz köszönhető.

A Biblia nem foglalkozik azzal, miért lesz a tudásvágy eredendő bűn, megelégszik azzal, hogy az attól való megváltás isteni beavatkozást igényel. Azt, hogy miért lett a tudásvágy eredendő bűn, nemcsak a Biblia megfogalmazói és a Biblia vallásainak teológusai, de még a társadalomtudományok művelői sem ismerték fel.

Az eredendő bűnt a társadalmak túlnépesedése okozza.

Mivel fajunk a gyűjtögetésből, azaz a természet ajándékaiból élés idején nagyon rövid várható életkort élhetett meg, a szaporasága és a halandósága között egyensúly volt. Ez az egyensúly felborult akkor, amikor az önözhető völgyekben kialakulhatott a rizs, illetve a búza és az árpa szántóföldi termelése, valamint az emberhez szelídült állatok legeltetése, a pásztorkodás.

Mindkét életforma minőségi változást hozott fajunk életében.

A szántóföldi öntözéses gabonatermelés nemcsak a folyamatos táplálkozást oldotta meg, hanem olyan lakosság sűrűséget is eredményezett, ami lehetővé tette a munkamegosztást. Ezzel létrehozta az első magas kultúrákat. Ezek között alig volt érintkezés, ennek ellenére nagyon hasonló osztálytársadalmakba

A pásztorkodás ugyan biztosította a jobb és biztosabb élelmezést, de viszonylag csak alacsony lakosságsűrűséget biztosított, nem lehettek városaik, és állandó vándorlást igényelt. A pásztorkodás lényegében az önözéses kultúrák eredményeit vette át. Önerőből nem sokra ment volna.

Egy újabb magas-kultúra csak alig ezer éve alakult ki Nyugat-Európában, ami megoldotta a magas-kultúrának egy új, a négy évszakos éghajlat alatt működőképes formáját, a természetes csapadékra épülőt. Ennek a lakosságot eltartó képessége ugyan lényegesen kisebb, mint az önözéses földművelésnek, de elegendő a szükséges urbanizációra, és óriási területen gyökeret verhetnek a magas kultúrák. Ez a négy évszakos klímához illeszkedő termelési mód Nyugat-Európában hétszáz év alatt létrehozta az ipari forradalmat, gyarmatosította az egész világot, és benépesített 50 millió négyzetkilométeres alig lakott életteret, Amerikát és Ausztráliát.

Ezer év után pedig létrehozta a tudományos és technikai forradalmat, ami egyetlen század alatt hétszeresére növelte a földünk lakosságeltartó képességét. A népességnövekedés százaléka ugyan lassul, de a növekmény nagysága még nem.

A demográfiai változás azonban kettéosztotta az emberiséget. A fejlett kétötödben megállt a túlnépesedés és fergetegesen nő a jólét, a háromötöd pedig továbbra is elviselhetetlenül gyorsan szaporodik, és egyre jobban lemarad.

Ez most a megváltás tekintetében elszakadást jelent. A fejlett, puritán Nyugaton és a Távol-Keleten az ember tudásvágya az eredendő bűnből a legnagyobb társadalmi erénnyé vált. Az emberiség nagyobb fele számára azonban még várat magára.

A megválásba való reménykedés éppen a zsidó népben jelenti a karakterisztikus megosztást. A Nyugaton élt zsidóság lépett át először és minden népnél következtesebben a tudásvágy bűnből erénnyé válásában, vagyis a megváltásban. A 19. század végétől a nyugati zsidóság lett az emberiség legfejlettebb etnikuma. Ezt bizonyítja, hogy a tudás magas mércéjének tekinthető Nobel díjat a részarányuknál sokszorosan több zsidó kapott, mint bármely etnikum a világon. Ezzel szemben a Közel-Keleten élő zsidóság a környezetének színvonalán maradt. Ez azt jelenti, hogy a zsidóság nagyobb, Európában élő fele szabadult meg először az eredendő bűntől. Ugyanakkor a másik fele tudatlan maradt. Most Izraelben élheti meg a tudásvágy diadalát.

Ez azt jelenti, hogy a kereszténység a megváltás idejét irreálisan előrehozott időpontra teszi. Krisztus születését még kétezer olyan év követi, amiben a tudáságy még keményebben bűn volt és maradt.

A tudásvágy ugyanis mindaddig az emberiség üldözendő ösztönös viselkedése, amíg a halálokozás megkerülhetetlen társadalmi feladat. A megváltás csak akkor történik meg, amikor már a jobban élés nem okoz túlnépesedést. Ez azonban csak Európában és a négy óceánokon túli angolszász országban valamint Kelet Ázsiában, ott is csak a 20. század derekán következik be. Itt szűnt meg a tudásvágy bűne, ott szűntek meg az osztálytársadalmak.

Ugyanakkor az emberiség másik nagyobb felében még erősebb az osztálytársdalom indokoltsága, mert gyorsabban szaporodnak, mint valaha, ezért egyre jobban lemaradnak az össznépi társadalmak mögött.

Először a fajunk történetében egyszerre két társadalmi forma működik. Ez csak azért történhetett meg, mert a tudományos és technikai forradalom megoldotta a szexuális ösztön természetes kielégítését a nélkül, hogy az fogamzással és születéssel járjon. Azokban az országokban ahol a jólét, az egy lakosra jutó jövedelem, és az iskolázottság átlaga meghaladta a 12 évet, automatikusan megszűnt a túlnépesedései nyomás, és létrejöttek a jóléti társadalmak.

Az osztálytársadalmak mintegy hatezer éves történetében az uralkodó osztályok ugyan változhattak, de a lakosság többsége a létminimum közelében maradt. A gyűjtögető társadalmak mintegy 150 ezer éve alatt ugyanis a várható életkor a húszas évek közepén ingadozott, és fajuk gyermekvállalása csak annak következtében tudta tartani a lépszámát, hogy az ember szexuális ösztönének megfelelő születésszám volt indokolt. A történelmünk megértéséhez a kulcs az, hogy az ösztönünknek megfelelő szaporaságunk a húszas évek közepén ingadozó várható életkornak felet meg.

Az osztálytársadalmakban a lakosság mintegy kilenctizede továbbra is a létszínvonalhoz közel élt. Ezért a várható életkor nagyon lassan növekedett, mindaddig, amíg az egészségügyi feltételek nem javultak. Ez a városi lakosság számára szinte a 19. századig, nem érte el az a szintet sem, amiben a népesség szinten tartásához elegendő volt. Ehhez egyrészt a városi közművek kiépítésére, másrészt az egészségügynek a járványok feletti győzelmére volt szükség.

A történészek sem hangsúlyozzák a tényt, hogy a városok lakosságának szinten tartásához a vidéken élők folyamatos bevándorlására volt szükség. Az alacsony urbanizáció is csak azzal volt fenntartható, hogy a vidéki túlnépesedő lakosságból folyamatos volt a bevándorlás.

Ahogyan az egészségügyi vívmányok beáramlottak a vidéken élők közé, ott sem a jobban élés, hanem a betegségek elleni sikereknek köszönhetően, felgyorsult a népszaporulat. Az elmúlt száz évben nem azért nőtt tízszeresére a spontán népszaporulat, mert lényegesen jobban élt a lakosság, hanem azért, mert a fő halálokozókkal szemben sikereket ért el a fejlett világ egészségügye. Nem a jobban élésnek, hanem az egészségügy sikerének hatására száz év alatt közel kétszeresére nőtt a várható életkor, ennek hatására tízszer gyorsabb lett a népszaporulat. Most ebben a zsákutcában jár az emberiség nagyobb fele.

A zsákutcát az jelenti, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb népszaporulat olyan nagy felnevelési és főleg vagyonképzési igénnyel jár, ami eleve lehetetlenné teszi a fejlettekkel a lépéstartást. Ennek lett a következménye, hogy Afrika, dél-Ázsia és Latin Amerika népessége száz év alatt tízszeresére nőtt. Akinek akárcsak halvány fogalma van arról, hogy az ilyen gyors lakosságnövekedést még a viszonylag alulnépesedett, már fejlett és puritán lakosságú országok sem tudnának elviselni, belátja, hogy a jelenleg is rohamosan lemaradó országok lemaradása megállíthatatlan.

Ezt a tény csak a 20. század végén Kína ismerte fel. Megoldani pedig csak azért volt képes, mert a politikai hatalom szinte korlátlan párthatalom van, ami ki tudta kényszeríteni. Mivel ilyen korlátlan politikai hatalom, és ilyen fegyelmezett lakosság egyetlen túlnépesedő társadalomban nincsen, nem lehet számítani arra, hogy a kínai példát más országok is követhetik. Marad tehát beláthatatlan ideig a világ szegényebb felének fékezni kell a túlnépesedését.

A korunk gyorsan változó világához a vallásoknak is alkalmazkodni kellene. A változatlan vallási dogmák, és a gyorsan változó világ között nő a feszültség.

Ezt éreztem a temetéseken is. A katolikus egyház még ma is úgy temet, mintha a középkorban volna. A túlvilági boldogulásra helyezi a hangsúlyt. Pedig a temetés egyre inkább arra kínálkozó alkalom, hogy az itt töltött életről készüljön elszámolás. Erre a halottat nem ismerő pap nem alkalmas, azt vagy magának a halottnak kell elkészíteni, vagy a családnak.

Mi, amíg a földön élünk, első kötelességünk a társadalom ügyének szolgálata. Ez a mi istentől ránk bízott feladatunk.