Még egyszer a nyugdíjpénztárakról

Kopátsy Sándor                 PG                   2016 08 18

Még egyszer a nyugdíjpénztárakról

Amikor a liberális közgazdászok felfedezték, hogy milyen jó üzlet számukra a magán nyugdíj pénztárak bevezetése, ez ellen csak azért lázadtam, mert kiszámoltam, hogy a várható életkor, és a 15 év feletti tanulás növekedése olyan mértékben növeli a nyugdíjban töltött idő arányát, hogy annak fedezete bérarányos elvonásból akkor sem fedezhető, ha ügyes tőzsdésekre bízzák. Egyértelmű volt, hogy a tőkebefektetés nem tarthat lépést a kifizetendő nyugdíjakkal, amelyek a bérekkel arányosan növekednek.

Ez középiskolás fokon is könnyen bizonyítható volt. A 19. század végén, amikor a nyugdíjakat bevezették, a dolgozók fele sem érte meg a nyugdíjazását, és akik megélték negyed annyi éven át élvezhették, mint jelenleg. Arról nem is beszélve, mi lesz az arány, amire a most állást vállalók nyugdíjasok lesznek.

A másik terhet a munkába állás kitoldódása okozza. Ma már a munkaerő többsége nem 15, hanem 18 éves korában is tovább tanul. A diplomások átlaga 25 éves korban válik keresővé.

Az eltelt negyed század során bebizonyosodott, hogy a nyugdíjpénztárak egyre inkább képtelenek a nyugdíjak fedezetét biztosítani. Ezt az írást is azért kezdtem, mert egy szaklapban azt látom, hogy Nagy Britannia nyugdíj alapjainak a hiánya a jelenlegi 100 milliárd fontról, négy év alatt 400 milliárdra nő.

Az elmúlt negyed száza során azonban újabb és sokkal súlyosabb okát ismertem fel annak, hogy az öregkori ellátást nem szabad a keresetekhez arányosan biztosítani.

Amikor a nyugdíjrendszer megszületett, minden társadalom, még a fejlettek is, az elviselhetőnél gyorsabban szaporodott. Jelenleg azonban minden fejlett társadalomban csökken a lakosság, és ezen belül különösen a munkavállalók száma. Ezért a fejlett társadalmak elsődleges feladata lett, hogy egyrészt támogassa a gyermekvállalást, másrészt a gyermeknevelés minőségét. Ezzel szemben a bérarányos alapképzés a gyermekvállalás, különösen pedig a minél magasabb képzés ellen hat. Ha pályadíjat tűznének ki arra, hogy mivel lehet a legtöbb társadalmi kárt okozni, a jelenlegi nyugdíjrendszer és annak az alapképzésével nem lehetne versenyezni.

Ma már csak olyan öregkori ellátás szolgálná a társadalom érdekét, aminek nagysága a gyermeknevelés minőségétől függ. Amiben az egyetlen diplomás felnevelése után nagyobb ellátás jár, mint 6 képzetlen felnevelése után. Csak az a társadalom lehet versenyképes, amelyik a munkaereje minőségének a javítására koncentrál.

Elég volna megnézni az ENSZ-nek az oktatás minőségi ragsorfát megnézzünk. Kiderülne, hogy nagyon szoros a korreláció az oktatás minősége és a következő generáció teljesítménye között. Ebből az derül ki, hogy csak ott lehet jó az oktatási rendszer, ahol a szülők gyermeknevelési érdeke megelőzi a gyermekvállalás mennyiségét. Ennek van egy másik oldala is. A gyermeknevelés minősége fordítva arányos a gyermekvállalás számával. Az egyetlen gyermek nevelése mindenütt, de különösen a család jövedelmével fordítottan arányos.

Ez most Kínában bizonyosodott be. Ahol az egyetlen gyermek vállalásával az oktatási eredmény óriásit javult.

Bármennyire közérthető, hogy a gyermeknevelés anyagi feltételei, és a szülői foglalkozás ideje a gyermekvállalás számával fordítottan arányos, egyetlen állam nem vállalja ennek felmérését.