Jánossy Ferenc: Trendvonalak

Kopátsy Sándor                 PG                   2016 07 31

Jánossy Ferenc: Trendvonalak

Kevés magyar társadalomtudományi könyv hatott rám jobban Jánossy Ferencnek a gazdasági fejlődés trendvonalakról szóló elemzésénél. Ebben a könyvében azt bizonyította, hogy az államok fejlődési trendjére még a sorsdöntőnek minősített háborúk kimenetele sem hat. Minden országra jellemző a saját trendvonala, és ezt ugyan módosíthatják a történészek által fontosnak tartott politikai események, háborúk, de a rájuk jellemző trendvonal viszonylag gyorsan helyreáll.

Elmélete ugyan nem volt teljesen új, mert Gibson már részletes felméréseket készített az államok száz éves trendvonalairól. Abba ugyan egyikük sem mélyedt bele, hogy melyik államnak miért volt gyorsabb, vagy lassabb a fejlődés, de azt egyértelműen bizonyították, hogy történhettek a vonal irányát befolyásoló események, de ezek irányváltozásai viszonylag gyorsan korrigálódtak, a trendvonalak iránya megmaradt.

Találtam nagyszerű bizonyítékot, de cáfolatot is.

Akkor már egyértelmű volt, hogy a második világháború két legnagyobb vesztese, Németország és Japán hihetetlenül gyorsan helyreállt, és a nyugat-európai gyarmatbirodalmaknál gyorsabb fejlődési pályára állt.

Az is egyértelmű volt, hogy az Egyesült Államok, a második világháború egyértelmű győztese, példátlan szuperhatalommá emelkedett.

Már az is látszott, hogy a Szovjetunió ugyan katonai szuperhatalom lett, de a társadalmi felzárkózásának még a jelei sem mutatkoztak. Az 1990-es szétesésére ugyan nem számíthattunk.

A század végére aztán egyértelművé vált, hogy a trendek jelentősen változtak.

A Távol-Kelet, ami évezredeken keresztül az élvonalat jelentette, az ipari forradalom vívmányainak átvételére alkalmatlannak bizonyult. A legnagyobb világhatalom, Kína nemcsak a nyugat-európai, de a kis Japánnal szemen is erőtlenek bizonyult. Japán már az első világháború előtt hadiflottájával szégyenletes vereséget mért az Európában katonai nagyhatalomnak számító cári Oroszországra. A második világháborúban pedig nemcsak Kínával, de a két nyugat-európai gyarmattartó nagyhatalommal szemen is óriási katonai fölénybe került.

A bolsevik marxizmus győzött Kínában is. Ezzel ez a tipikusan nyugat-európai, germán-angolszász forradalmi ideológia súlypontja is áttevődött a Távol-Keletre. Ott azonban ugyanolyan eredménytelen volt évtizedeken keresztül, akárcsak Kelet-Európában. Amennyire reménytelennek tartottam az ortodox keresztény, nagycsaládos kultúrára rátelepedett marxizmus jövőjét, annyira bíztam abban, hogy a konfuciánus kultúrában sikeres lehet. Erre azonban még Mao halála után is évtizedeket kellett várni.

Amennyire sokszor elmondtam, hogy Marx elképzelései leginkább a protestáns Nyugaton, a szociáldemokráciában valósultak meg, annyira nem lehetek biztos, hogy Mao esetében is azt mondhatnánk, hogy álmai megvalósítójának Tenget és az 1990-es reformot tartaná. Abban mégis biztos vagyok, hogy álmai megvalósulását látná a mai és a 2050-es Kínában. Az ugyan tény, hogy már az 50-es években Tenget tekintette utódjának, és Tenget küldte Szingapúrba azzal, hogy ott tanulmányozza a sikerre vezető utat.

Kína aztán a legnagyobb világtörténelmi cáfolata a trendek állandóságának. Kína a 19. század óta a hanyatlás birodalma volt, és maradt 1990-ig. Attól kezdve pedig a sikeres fejlődés csodájának útját járja.

A Távol-Kelet 20. századi történelme sokkal nagyobb figyelmet érdemelne.

Japán ugyan Kínához képest kis ország, de 100 milliós lakosságával közel kétszer népesebb, mint az európai imperialista nagyhatalmak, Nagy Britannia, Franciaország vagy Németország. Ezt a második világháborúban katonai erejével is bizonyította.

A Négy Kis Tigrisből három, lényegében Japán gyarmatokként kezdte meg a fergeteges társadalmi felemelkedésének pályáját. Ebben épült ki az infrastruktúrája, az oktatási rendszere, a közigazgatása. Szingapúr ugyan egy másik alapra épült csoda, a kínai diaszpóra és a kikötői adottságoknak a csodás terméke. Sikerükbe nagy szerepet játszott az is, hogy a hidegháborúban a demokratikus oldalhoz tartoztak.

Ezek lakossága azonban alig tizede volt Kínáénak.

A Kommunista Kína történelme azonban a klasszikus cáfolata a trend-elméletnek. Az 1990-előtti, és az utáni trend között óriási a különbség. Előtte alig voltak jelei az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon gyors gyarapodásának. Utána pedig a világtörténelem legnagyobb csodáját járja.

Jánossy sem jött rá arra, hogy a trendeket az alépítménye determinálja, ezért csak akkor változik, ha az alépítménye változást okoz.

Ehhez az elméleti alapot Max Webertől kaptam, aki a 20. század küszöbén felismerte, hogy a jelenkor társadalmait csak a protestáns erkölcsű népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni. Ez azt jelentette, hogy a trendek meredeksége a lakosság erkölcsének megfelelésétől függ. Ezzel ő volt az első, aki a társadalmak alépítményének egyik fontos elemét, a lakosság viselkedési módját felismerte. A másik elemét azért nem, mert a fejlett Nyugaton már nem volt jellemző a túlnépesedés.

Ugyanakkor az emberiség négyötöde még gyorsabban szaporodott, mint valaha. Arra pedig külön büszke vagyok, hogy ismereteim szerint elsőnek én ismertem fel, hogy minden osztálytársadalom felépítménye a túlnépesedési nyomás mérséklését kezelte elsődleges feladataként, ezért volt szükségszerű jellemzőjük a halálozás fokozása. Vagyis az osztálytársadalmak mindaddig az egyetlen társadalmi felépítmények, ameddig a lakosság spontán növekedése meghaladná az évi 1-2 ezreléket. Ez ugyanis a maximuma annak, amivel a technikai fejlődésnek hatására növekedhet a lakosság eltartó képesség.

Nemcsak a társadalomtudományok, de a vallások sem voltak képesek tudomásul venni, az emberéletet szentnek tartották, és a népszaporulat növekedését gerjesztették. Még senki nem ismerte fel, hogy Marx is alapvetően azért tévedhetett, mert a túlnépesedést nemcsak figyelmen kívül hagyta, de az elképzelésének megvalósításával fokozta volna az eleve elviselhetetlen népszaporulatot.

A liberális társadalomtudósok máig is figyelmen kívül hagyják, hogy az osztálynélküli társadalom, azon belül a demokrácia is, csak a nem túlnépesedő társadalomban valósulhat meg. Az ideális társadalom csak az lehet, amelyikben a népesség az eltartó képesség optimuma közelében marad. Ennek a figyelmen kívül tartása eleve lehetetlenné teszi az osztálytársadalmon való túllépést.

Az emberiség történelmében ugyanis kezdettől jelen volt a túlnépesedési nyomás.

A gyűjtögetés mintegy 145 ezer éve alatt a túlnépesedést féken tartotta a természet, ha többen voltak, mint annyi élelmezéséről a természet gondoskodott, az éhhalál csökkentette a létszámot. Ez ellen az ember agyának és kezeinek köszönhetően azzal védekezett, hogy szinte minden természeti környezetben kialakította az ahhoz alkalmazkodó életmódot. Ennek ellenére, a mai tényekkel szemben, elképzelhetetlenül alacsony volt a népsűrűség, mintegy 10 négyzetkilométerre jutott egyetlen ember. A mai népsűrűség közel ötszázszorosa ennek.

1900-ban még az emberiség kilenctizede, 1990 előtt az emberiség négyötöd része elviselhetetlen mértében, ma már csak háromötöde túlnépesedő.  Márpedig az országokra jellemző trend csak akkor változat, ha változik az alépítmény legfontosabb eleme, a túlnépesedés. Ez a 20. század során, az emberiség mintegy ötödében, Európában és a Távol-Keleten, spontán módon, erőszak alkalmazása nélkül, lényegében megtörtént. Egy másik ötödében, Kínában pedig 1990-ben erőszakkal kikényszerítették.

Az emberiség háromötöde azonban az elviselhetőnél nagyságrenddel gyorsabban szaporodik. Ezek számára a halálozást okozó osztálytársadalom továbbra is megkerülhetetlen szükségszerűség. Ezt azonban a társadalomtudományok tudomásul sem vették.

Visszatérve a trendekre.

Tekintettel arra, hogy Gibson és Jánossy csak a már viszonylag lassú lakosságnövekvő országok adatit elemezték, észre sem vették, hogy a növekedési trendeket egy laksora vetített mutatókkal kellene mérni. Ezt is már az 50-es években megtanultam, Bródy András és Rácz Jenő könyvé ugyanis bebizonyította, hogy a trendeket nem elég az ország nemzeti jövedelmével azonosítani, hanem az egy lakosra jutó jövedelmet és vagyont kell iránytűnek tekinteni. Ezt a hibát már elkerüli a most olvasott tanulmány, ami néhány ragos egyetemnek a hatalomváltozások hatását vizsgáló tanulmányait ismerteti a változást követő 15 évben.

1950-2010 között 457 hatalomváltás történt. Ezeknek majdnem a fele volt sikeres és sikertelen. A változást követő 15 ében a diktátorok győzelme lényegese sikeresebb volt, mint a demokráciáké, 10 év után volt a különbség a legnagyobb, a végére azonban a felére csökkent.

A felmérés hibája viszont az, hogy a kulturális különbségeket és az érintett államok nagyságát figyelmen kívül hagyja. Meggyőződésem szerint, ugyanis a puritán erkölcsű népeket ért hatalmi változások mindkét iránya sikeresebb, a nem puritán népeké pedig sikertelenebb. Nem ismerem ugyan, hogy ezek a tanulmányok hogyan kezelik a Szovjetunó szétesését, vagy az 1990-es reformot. Számomra a Szovjetunó szétesése néhány tanulsággal szolgált.

Ha egy heterogén kultúrájú és eltérő fejlettségű birodalom elemeire esik szét, a puritánok és az elve fejlettek jól, a legkevésbé puritánok és szegények rosszul járnak.

A Szovjetunió szétesésének legnagyobb haszonélvezője Észtország, mert az észtek mentalitása lényegbe skandináv. A legrosszabbul, szinte mindenkit meglepően az ukránok és az olajban szegény közel-keletiek jártak.

Jugoszlávia szétesése után a legtöbbet a szlovének nyertek, mert azok lényegében a sikeres alpi népek rokonai.

Mint minden alapos felmérést, ezt is érdemes volt elolvasni.