2016. június 30., csütörtök

Nagy Britannia kilép az Európai Unióból


Kopátsy Sándor                 EH                   2016 06 24

Nagy Britannia kilép az Európai Unióból

Reggel meglepetéssel láttam, de megörültem, hogy Nagy Britannia lakosságának kis többséggel a kilépés mellett szavazott.
Azt ugyan kezdettől fogva tudtam, hogy amennyire az áruk és szolgáltatások közös piaca pozitív lépés. De azt is, hogy a munkaerő közös piaca már nem közös érdek. A maastrichti követelmények már egyértelműen azt jelentették, hogy az EU brüsszeli vezetése túllőtt a realitás határán, azzal, hogy csak a fejlett és puritán tagországok számár megérett követelményeket erőltetett a nem puritán erkölcsű és sokkal kevésbé fejlett tagországokra is. Máig senki sem gondolta végig, hogy a maastrichti követelmények csak a fejlett és puritán kultúrájú országok számára reális és hatékonyan működtethetők. Ezek Németországon kívül Belgium és Hollandia, a germán Ausztria, a germán erkölcsű Csehország, a skandináv tagállamok és Nagy Britannia.
Az ugyancsak fejlett, de kultúrájába lati és katolikus Franciaország számára felelőtlenség volt nemcsak a tagság, de különösen a Németországgal közös vezető szerep vállalása.
Az, hogy Olaszország alapító tag lett, történelmik hiba volt.
Számomra személyes történelmi tapasztalat volt a Hitler által kitalált, és Mussolini által lelkesen fogadott német-olasz tengely. Diákfejjel is világosan láttam, hogy a két ország egyetlen közös eleme a fasizmus volt, de ezen túl minden másban polárisan nagyok voltak a különbségek.
A német fasizmus embertelenül durva volt, az olasz pedig mediterrán könnyelmű.
A nemetek a világ legjobb katonái voltak, az olaszok a viszonylag modern felszereltségükhöz képes csak operett szerepekre képesek.
A német fasizmusnak csak a nyugat-európai demokráciák jelentettek méltó ellenfelet abban, hogy világuralomra törekedtek. Az olasz fasiszták megelégedtek volna néhány balkáni állam megszállásával, és afrikai gyarmatokkal. De egyik frontjukon sem voltak elég erősek a hódítási ambíciójukhoz.
A németek hisztérikus antiszemiták voltak, az olaszokat nem zavarta a zsidó etnikumuk.
Az ostoba Hitler annyikra nem tekintette egyenrangú katonai ellenfelének a sztálinista Szovjetuniót, hogy a legyőzését nem is tekintette katonai erejét gyengítő háborúnak. Úgy érezte, hogy a Szovjetunió megszállása és kizsákmányolása nem akkora tétel, hogy Sztálinnal szövetkezve vállalja Nyugat-Európa elleni háborúját.
Az tehát, hogy Adenauer nem látott abban problémát, hogy Olaszország az EU tagja legyen, számomra nem volt meglepetés annak ellenre, hogy tudtam, hogy egy visszahúzó szövetséges annyit sem ér, mint egy a háborúba be nem volt barát.
Az is hamarosan felismerem, hogy Németország az akaratát úgy igyekszik megvalósítani, hogy tehetetlen, súlytalan, de jól megfizetett, vezetőképtelen vezetőkön keresztül valósítja meg az akaratát. Nem emlékszem olyan EU fontos tisztségviselőre, akinek otthon, a hazájában lett volna politikai súlya. Olyanra, még kevésbé, akinek az EU tagállamokban lett volna politikai súlya. Annál több olyan került oda, akitől a vezetés otthon meg akart szabadulni. Ezt annál könnyebben el lehetett érni, mivel a félreállítás jelentős fizetésemeléssel járt.
Az csak most tűnt fel, hogy Nagy Britannia a kilépésre szavazott, hogy a belépés ugyan még látszólagos követelményekkel járt, a kilépés feltételei máig nincsenek rendezve.
Az EU legnagyobb bűne azonban az euró övezet létrehozása volt. Ez esetben már feltűnt, hogy a várható vesztesek kilépése nemcsak rendezetlen, de gyakorlatilag lehetetlen is. Márpedig minden olyan közös valuta, amiben eltérők a kulturális feltételek, és jelentősek a fejlettségi különbségek, az a gyengébb fél kizsákmányolásának a legtökéletesebb jelenkori formája. Minél nagyobb lett a kizsákmányolás annál inkább lehetetlenné válik a kilépés, mivel az a bekövetkezett veszteségek kétoldalú rendezése nélkül lehetetlen. Mivel a nyertes ország a követelésének rendezését követeli, a kizsákmányoltnak pedig nincs forrása a rendezésre, a kilépés gyakorlatilag lehetetlen. Az euró övezet tehát olyan csapda, ami az erőseknek sok behajthatatlan jövedelmet, a gyengébbeknek pedig kifizethetetlen adóságot okoz, de nincs kijárata.
Mivel a gyengék visszafizethetetlen adósága ugyan soha nem lesz behajtható, a kárvallottak kilépése eleve lehetetlen. Ezért aztán az euró övezet kiagyalói fel sem vetették a kilépés lehetőségét. A gyengéket kizsákmányoló erősek, elsősorban Németország, mivel képtelen a behajthatatlan követeléseit leírni, az adósainak újabb hitelek folyósításával biztosítja, hogy a hiteleket ne kelljen behajthatatlannak minősíteni. Görögország már jó éve ilyen pályán van. ugyanakkor számíthat arra, hogy a víz felett tartják, hiszen a másik három mediterrán országnak tízszer akkora hitele van, amit le kellene írni, ha kiderül a görögök fizetésképtelensége. Ez esetben pedig nem volna elég a görög hitelek behajthatatlanságának kimondása, hanem tízszer akkor hitel kellene a másik három mediterrán ország esetében is leírni. Ez pedig a gazdag Németország számára is sok volna.
Az, hogy az euró övezet létrehozása azzal is járt, hogy a német valutát, a márkát jelentősen leértékelt euróra cserélték. Ezzel a német külkereskedelmi mérleg az övezeten kívül is alulértékeltté vált. A német külkereskedelem feltűnés nélkül egyre aktívabbá vált.
A viszonylag leértékelt euró azonban egyúttal az övezet mediterrán tagjai számára jelen tősen felértékelt valuta lett. Ennek köszönhetően ugyan magszabadultak az inflációtól, és olcsó euró hitelekhez jutottak, de a fizetési mérlegük a felértékelt valutájukkal egyre romlott. Korábban a hiányt fedezet nélküli pénzteremtéssel, inflációval betömhették, most csak a számukra eleve visszafizethetetlen euró hitelekkel tömhették be.
Az övezet erős és puritán országaiban a pénzintézetek, bankok, nyugdíjpénztárak pedig abba a kellemes helyzetbe kerültek, hogy a hazai euró hiteleknél sokkal nagyobb kamatot biztosító euróban kibocsátott állampapírokat vásárolhattak.
Az is érthető, hogy a gyenge gazdasági lábon álló tagok miért sétáltak be örömmel a kijárat nélküli csapdába. Megszabadultak a saját államuk fedezetlen pénzteremtésétől, a magas és kiszámíthatatlan inflációtól. Ugyanakkor alacsony kamatú hitelek lehetősége nyílt meg előttük. Arra örömükben nem gondoltak, hogy a könnyen, alacsony kamattal kapott hitelek sokkal nehezebben visszafizethetetlenek lesznek.
Magyarország, szerencsére, kimaradt az euró övezetből, de megirigyelték a mediterrán országok olcsó euró hiteleit, és rátértek az eurónál is keményebb valutában, a svájci frankban felvehető hitelekre. Ennek mérete még lehetőségé tette, hogy az állam, a hitelező bankok és a hiteleket felvevők közösen vállalják a rendezés terhét.
Ennek ellenére a forintunk árfolyamát mégis túlságosan kemény szinten tartottuk, az erőnknél keményebb forintunkkal történő külkereskedelmünk egyenlege negatív maradt, ezért az ország devizaadóssága mégis megkétszereződött. Ebből is sikerült kilábolni, az euró árfolyamát az ország erejéhez, adósságának nagyságához igazítani.

Az EU válságát nyilvánvalóvá tett Nagy Britannia kilépése.

Ettől kedve az EU nem maradhat az, ami létrejötte óta volt.
Vagy visszaalakul az EU azzá, ami kezdetben volt az áruk és szoláltatások, valamint a lakosság szabad áramlásához.
Ami az áruk és szolgáltatások szabad piacát jelenti.
Ez is csak akkor valósulhat meg, ha a tagállamok szuverenitása megmarad. A közgazdászok máig nem tisztázták az áruk szabad mozgásának előfeltételét.
Az áruk és szolgáltatások szabad mozgása lényegében minden kultúrájú és fejlettségű állam között is hatékonyan működhet, ha az államok szuverenitása a valutájuk érékének változtatásában fennmarad. De csak akkor. Csak olyan államoknak lehet közös valutájuk, a melyek kulturálisan rokonok és a gazdasági fejlettségük szintje is közel azonos. Ezért a közös valuta hatékony működése csak e feltételek esetében nem károkozó. De az ilyen államok között nincs is értelme a közös valutának, mert mindig történhet olyan világgazdasági, vagy világpolitikai esemény, amelyik a közös valutájú államoktól eltérő viselkedést kíván.
Ideje volna, ha csak a bankok érdekét látó bankárok leszoknának a közös valuta előnyéről. Ez nem más, mint ostoba mánia. Ahol lehet, ott nincs értelme, ahol meg nem lehet, ne kísérletezzünk. A gazdaságtörténet nem ismer példát arra, hogy akárcsak két állam számára a közös valuta előnyt jelentett.
Miért van minden államnak szüksége a saját valutára?
Mert az állam szuverenitása szükségszerű. Az, hogy a szuverén államok is követek el hibákat, nem jelenti azt, hogy ne legyenek szuverén államok. De minden állam felelős azért, hogyan él a szuverenitásával. Ha hibázik vele, megfizeti az árát.
Nagy Britannia kilépése, remélhetőleg lecke lesz az EU számára.
Milyen legyen az Európai Unió?
Szuverén államok vámuniója.
Ennek azonban az a feltétele, hogy az tagállamok szuverenitása a gazdasági élete ne legyen korlátozott. Az EU vezetése csak a felett őrködhessen, hogy a tagállamok ne akadályozhassák az áruk szabad mozgását, a tagállamok közti áruforgalomban ne legyenek vámok.
A munkaerő szabad mozgásának már vannak előfeltételei.
Mivel a munkaerő is áru, csak az árának megtérítése ellenében cserélhessen országot.
A közgazdaságtan még addig sem jutott el, hogy módszere volna a munkaerő értékének kiszámítására. Ez azért is nehéz feladat, mert a legtöbb áru értéke, ha egyik országból a másikba kerül, csak attól függően változik, hogy ott más az adója. Ezzel szemben a munkaerő ára nagyságrendileg attól függ, milyen fejlett a befogadó állam, milyen magas itt a bérek színvonalat, az érintett munkaerőnek mekkora ott a kereslete, mennyire ismeri a befogadó ország nyelvét, és milyenek ott az adott szakmában a minőségtől függő bérarányok.
Két törvény ennek ellenére általános.
Minél fejlettebb az ország az oda bevándorlók bére annál magasabb, minél kiválóbb a bevándorló a maga szakmájában. A kiváló tudósok, szakemberek, sportolók, művészek annál nagyobb keresetre számíthatnak ahhoz képest, hogy mennyit kerestek a hazájukban. Ebből fakadóan a világgazdaság számára nagy előny származik abból, ha a kiválók a fejlettebb országokba vándorolnak. A kevésbé fejlett országokat ugyan aránylag súlyos veszteség érinti, ha a munkaerejének javából kivándorolnak, de ez a veszteség lényegesen kisebb annál, amennyit a fejlettek a befogadásukkal nyernek. Az emberisség fejlődése szempontjából a munkaerő áramlása pozitív jelenség, de annak negatív oldala, a kevésbé fejlettek számára súlyos veszteség. Ezért érthető, hogy a szakemberei javát elvesztő kevésbé fejlődő államok veszteségként élik meg a szakemberei javát érintő kivándorlást.
Védekezni azonban nem lehet ellene.
A fejlett, azaz erős országok számára a munkaerő szabad vándorlása egyre nagyobb előny. Erről nem fognak lemondani.
Minél jobb a munkaerő annál nagyobb érdeke, hogy minél fejlettebb országba kerüljön. Ennek egyetlen akadálya lehet a fejlettebb ország nyelvének nem ismerete. Ez azonban rohamosan csökken, mert a fejletek nyelvének elsajátítása egyetlen év tanulással megtörténhet. Nincs olyan szakmai ismeret, amiben bármilyen tanulásnak akkora jövedelemfokozó eredménye lenne, mint a nyelvtanulásnak. Ez nemcsak a kivándorolni akarók számára gyümölcsöző, hanem az otthon elérhető szakmai előmenetelben is. Ez az előny elsősorban az angol nyelv ismeretére vonatkozik.
Társadalomismereteim gyűjtését először a hívatásos sportokban figyeltem meg. Ott lett először világnyelv az angol. Ma már szinte nincs olyan élsportoló, aki nem tudna riportot adni angolul. Ennek a következménye, hogy az élsportolók angolul beszélő világpolgárok lettek. Ennél azonban százszor nagyobb szerepe van annak, hogy a művészek, a tudósok után a menedzserek számára is elemi követelmény az angol nyelv ismerete.
Ezért a politikusoknak is tudomásul kellene venni, hogy a minőségi munkaerő minden szakmában világpolgárrá válik, és már vált is.
Ennek ellenére megfontoltan kell kezelni, ennek a szabadságfokát. Az minden esetre ostobaság volt, ezt a jogot törvénybe foglalni. Nem az a baj, hogy a munkaerő az EU 28 tagországa között áramlik, hanem az, hogy ez ellen a befogadó sem védekezhet. Ennek az ostobaságnak a csúcsa, hogy Németország a hatalma alá rendelt EU politikai feladattá tette a közel-keleti és az afrikai beáramlók befogadását.
Azt ugyan nem vitatom, hogy Németországban hiány van a képzetlen munkaerőben, és nincs joga az ilyeneket is befogadni. De bűnnek tartom ennek az EU 28 tagországára kötelezővé tételét.
Az EU brüsszeli bürokratáinak illene tudni, hogy a tagországok többségében nagyon alacsony a foglalkoztatás, aminek a többsége a képzelten munkaerőben jelentkezik. Ezekre az országokra rákényszeríteni a képzetlen, ráadásul idegen kultúrájú munkaerő befogadását, ostoba imperializmus.
Az már a német felső vezetés ostobasága, hogy meg sem nézik, Európa keleti felén mennyi potenciális képzetlen munkaerő alig várja, hogy Németországba mehessen. Három tagország, Lengyelország, Románia és Bulgária bármikor adhatna kétmillió képzetlen munkást. Ehhez számíthatunk a tagság reményével bolondított Ukrajnából és Törökországból sokmilliót.
A lengyelek és az ukránok Észak-Amerikában kiváló asszimilálódóknak bizonyultak.
A törökök pedig a nagyon nehezen asszimilálódó közel-keleti mohamedánok között vitathatatlanul jónak számíthatók.
Az EU brüsszeli vezetőinek, elsősorban azonban Németországnak számolnia kell azzal, hogy a munkaerő szabad mozgása csak mértékkel és lassan érhető el.
Ezért az EU táncoljon vissza az áruk, a szolgáltatások és az emberek szabad mozgásához.
Feltétlenül le kell mondani a maastrichti követelményekről. Minden tagország joga a gazdasági felépítményét a saját kultúrájához és fejlettségéhez igazítani. Tudomásul kell venni, hogy a jelenlegi 27 tagország kulturálisan és fejlettségben annyira eltérő, hogy a közös gazdasági mechanizmus rájuk kényszerítése kártékony, mert nem csökkenti, hanem növeli a tagországok közti különbségeket. Jellemző módon az óriásira duzzasztott és agyon fizetett brüsszeli bürokratáknak még eszükbe sem jutott, hogy felmérjék az EU működésének az eredményét. A cél a tagállamok fejlettsége közti különbségek csökkentése volt. Ezzel szemben a különbségek nőttek.
A brüsszeli bürokratáknak kötelességük volna folyamatosan megmutatni, hogyan alakult a tagállamok egy laksora jutó jövedelme, nettó vagyona, iskolázottsága, várható életkora. Aki erre kíváncsi, legfeljebb az ENSZ statisztikákra támaszkodhat.

Az euró övezet a jelenkori történelem kizsákmányolása.

A buta bankárok közel ötven éves mániája a közös pénz előnye. Ezt átvette mind a Világban, mind a Nemzetközi Valutalap.
Egyszer sikerült Argentínát megnyerni ahhoz, hogy ha nem is tér át az amerikai dollárra, ahhoz kösse a saját valutáját. Ez nem kisebb ostobaság volt, mint az euró övezet. Két éven belül Argentínának 100 milliárd dollár adóssága keletkezett. Be kellett jelenteni az államcsődöt. A hitelezők azonban hiába pereltek, Argentína fizetésképtelen maradt. Pár hete végre meggyeztek, a hitelek harmadát és a kamatokat elengedték.
Az Argentin-kaland annyiban volt mérsékeltebb szélhámosság az euró övezetnél, hogy államcsőd árán ki lehetet lépni. Argentína ugyan kilépett, de máig nyögi a kalandozása következményeit.
Az euró övezet az EU műve volt. Alaposan előkészítették arra, hogy a rászedettek, azaz a vesztesei ki ne léphessenek. Ezért aztán a kárvallottak ugyanúgy eladósodtak, azonban nem léphetnek ki, nem jelenthetnek államcsődöt.
Az EU tisztességtelen szándékait jól jellemzi a tény, hogy a kilépést eleve igyekszenek lehetetlenné tenni, de ezt meg sem említik. A mai hírek között már az szerepel, hogy hiba volt a kilépést egyszerű többséggel lehetővé tenni. Tehát nem volt elég a kilépés esetére rendezni a szükséges eljárást, de ki kellett volna kötni a kétharmados többséget.
Az EU elnöke a luxemburgi Juncker úr pedig azzal vigasztalódik, hogy ezzel legalább megerősödik az EU-n belül Németország fölénye. Márpedig, mivel ő Németország uralmának a bábja, a helyzete arról függ, milyen erős, akit szolgál. Az angol miniszterelnök a szavazás után lemondott, pedig nem ő vesztett, hanem az EU egész vezetése, akik közül senki sem hagyta ott az állását.
Pedig nem Nagy Britanniát tette generációkra tönkre az EU, illetve annak gyöngyszeme, az euró övezet, hanem a négy mediterrán államot. Ezért a bűnért még senkit nem vontak felelősségre.
Juncker úr örül, mert Németországban legfeljebb Hitler álmodhatott az országa olyan hegemóniáról, amilyent megvalósítottak a német demokraták mára. Még Ukrajna és Törökország is azért könyörög, hogy német gyarmat lehessen. Én azonban azzal a tudattal hagyom magára Európát, hogy mint kontinens jelentéktelenné válik. Európa azzal, hogy Németország fennhatósága alá került, sokkal inkább versenyképtelen lett, mint lenne, ha szuverén államok kontinense volna.
Nemcsak a jelenkori törpe európai politikusok, de Adenauer és De Gaulle sem értette meg, hogy Európa erejét a kulturális és politikai tagoltsága jelenti.
Nincs Európának egyetlen olyan politikusa, aki végig gondolná, Mi lenne az Egyesült Államokkal, vagy együtt a két észak-amerikai puritán állammal, ha az egész amerikai kontinenst a hatalma alá akarná gyűrni? Az őszi amerikai elnökválasztáson félni kell attól, hogy Trump lesz az elnök. Nem tartom valószínűnek. De abban a tekintetben az amerikai közvélemény egyetért vele, hogy elég a latin-amerikai és a közel-keleti menekültekből.
Az is tanulság lenne Európában, hogyan előzi meg a konfuciánus Távol-Kelet Európát.
Először a hidegháborúban meggazdagodtak a térség demokrata utat választó kisebb országok anélkül, hogy egyedsültek volna. Majd a sikerüket látva a sokszor nagyobb Kína pedig az elmaradottságához illeszkedő utat választotta. De a távol-keleti országok kulturálisan szinte azonos mértékben puritánok.
A kulturálisan és fejlettségben nagyon heterogén Európának tudomásul kellett volna venni, hogy csak a protestáns népek, a germánok, az angolszászok és a skandinávok, államai képesek a világszinten maradni. Meg kellett volna elégedni ezek uniójával, de szoros közösségben maradni a négy óceánokon túli protestáns angolszász országgal. Méghozzá nem Németország, hanem az Egyesült Államok vezetése alatt.
Ezt azonban az egyesült Németország tette lehetetlenné, mert ahhoz elég nagy, hogy Európában nélkülözhetetlen legyen, de kicsi arra, hogy Európa felett uralkodjon.
Az egész protestáns Nyugat is csak az óceánon túli protestánsokkal együtt lehet a konfuciánus Távol-Kelet egyenrangú partnere. A nem puritán európai országokat pedig úgy kell kezelni, mint ahogyan az észak-amerikai két állam kezeli a latin-amerikai országokat. Tudomásul kell venni, hogy ezek a fejlett puritán országok felépítménye alatt annyira sem mennek, mint amennyire a puritán Nyugat-Európa árnyékában a rájuk szabott felépítménnyel boldogulnak. A fejlettebb puritánok minél jobban rájuk kényszerítik a csak rájuk szabott felépítményt, annál jobban lemaradnak.
Ki kell gyógyulni abból az ábrándból, hogy Európa, legalább is annak nyugti kétharmada kulturális egység. Tudomásul kellene venni, hogy még a kereszténysége sem maradhatott közös, pedig a több kereszténység jobban megfér a közös politikai államban, mind a közös gazdasági felépítmény.
Az európai keresztény egyházak számos országban megférnek egymás mellett. Ma már a vallás szerepe nem olyan fontos, hogy akár családokon belül is megférnek az eltérő keresztény egyházak. Tudom, hogy száz éve még nem volt ez másodrangú, mint már most. Tegyük hozzá, hogy ez a protestáns vallások esetében sokkal kevésbé probléma, mint az ortodox és a római katolikusoknál. Ott sem akkora, amekkorának a vallások klérusa hangsúlyozza.
Azt még nem tudom felmérni, hogy néhány állam hogyan reagál Nagy Britannia kilépésére.
Leginkább Franciaország reakciójára várok. Az ottani jobb oldal népszerűsége minden bizonnyal növekedni fog. A francia nacionalizmus ugyanis eleve az ország világgazdasági súlyánál is nagyobb.

Az EU másik két gyenge pontja Lengyelország és Magyarország. Együtt sem jelentős a súlyuk. De ezekre is jellemző az erejüket meghaladó hazafiság és politikai bátorság, inkább mondanám, könnyelműség.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése