Tudomány és kultúra

Kopátsy Sándor                  EE                  2014 12 19

Társadalomszemléletem

Tudomány és kultúra

(kézirat)

Európa történetét a görög városállamokkal kezdjük. Egy csodával, amikor egy kis délkelet európai félszigeten összezsúfolt városállamok tudományban, művészetben és sportban, a világ élvonalába emelkedtek. Ezek a városállamok voltak az elsők, és sokáig az egyetlenek, akik nem üldözték, hanem csodálták az emberi agy csodás képességeit. Ezek voltak az emberiség történetében az elsők, akik a tudásvágyat nem üldözték, hanem minden másnál jobban tisztelték.

Tizenéves korom óta a zsidó-keresztény vallás eredendő bűne a tudásvágy jelentet számomra megfejthetetlen problémát. Számomra a kíváncsiság, a tudásvágy volt a legszebb erény, a vallásom azonban a legnagyobb emberi bűnnek tartotta.

Ez még nagyobb rejtvényt jelentett, amikor megtudtam, hogy ez nemcsak a zsidó vallás öröksége volt, hanem minden kultúra jellemzője is. Rájöttem, hogy minden kultúra üldözte a dogmái feletti kételkedést. Legfeljebb csak a zsidók vallása, majd ettől átvevő kereszténység fogalmazta meg egyértelműen, hogy ne gondolkodj, tartsd magadat a dogmákhoz.

Márpedig történelmi materialista létemre, ami jellemző volt minden kultúrára, annak objektív oka volt. Legfeljebb még nem találtam meg az objektív okot.

Előbbre csak akkor jutottam, a mikor felismertem, hogy minden osztálytársadalom túlnépesedő volt, ez ellen csak a társadalom szervezett halálokozása jelentett védelmet. Ezt az objektív szükségszerűséget pedig a gondolkodó ember nem tudta volna elfogadni. Ezen a téren az ember fejlett agya és a társadalom érdeke között ellentmondás volt, és máig is maradt minden túlnépesedő társadalmakban. A tudást tehát csak ott nem kellett üldözni, ahol nem volt túlnépesedés.

Ezért aztán azt kellett keresni, hogy miért nem voltak túlnépesedők a görög városállamok.

A magas halálozásnak több oka volt.

1.  A tengeri kereskedelmet a nagyon magas halálozás jellemezte. Ma már a régészek több ezer korabeli hajóroncsot ismernek. A tengeri hajókon történő szállítás ugyan nagyon hatékony, de életveszélyes volt.

2.  A világot járó tengerészek között a betegségek is állandó veszélyt jelentettek. A távoli kikötőkben állandó volt az ismeretlen betegségekkel való fertőződés. A korabeli hajókon az összezsúfolt legényég között robbantak a betegségek.

3.  A gabonatermő európai gyarmatokon pedig malária pusztította a lakosságot. Erről máshol már írtam.

4.  Az egyetlen nem kereskedő állam, Spárta volt, ahol a csecsemőket tetté ki a szikára, hogy bizonyítsák életképességüket. A fegyveres harcaikban is nagy volt a halandóság.

5.  A lakosság egésze városlakó volt. Márpedig egészen a 20. századig egyetlen kultúrát sem ismerünk, ahol a városok lakossága szaporodott volna. Minden város a lakosságát csak a vidékről bevándorlókkal tudta akárcsak szinten tartani.

Nem volt túlnépesedési nyomás, ezért nem kellett a görög városállamokban üldözni a tudásvágyat. Ismereteim szerint a görög városállamok voltak az első nem túlnépesedett társadalmak. Ezért lehettek a tudás korábban nem ismert szintjére emelkedni.

Ennek alapján figyeltem fel arra a tényre, hogy minden középkori város, fallal védekezett a betelepülni akarók ellen.

Ez adott magyarázatot arra is, hogy az európai városállamok miért lehettek a tudományt őrző városok.

Ma már az egyik történelmi iránytűm, hogy a tudomány csak ott élvezhetett szabadságot, ahol nem kellett halálokozással védekezni a túlnépesedés ellen. Ez csak a városállamokban, és az államok önkormányzatot élvező városaiban volt jellemző. Ismereteim szerint az egyetlen kultúra a görög-római, és az ezredforduló után a nyugat-európai volt, amiben voltak városállamok, illetve a fontos városok önkormányzatok voltak. Csak ott lehetett Nyugat-európai típusú a társadalom, ahol a városok gazdasági tekintetben önkormányzatok voltak.

A magyar történészek nagy bajba kerülnének, ha ennek alapján vizsgálnák a magyar társadalom nyugtosodását.

Ebben az irányban ez első tudományos lépéseket Erdei Ferenc tette meg már a két háború között, amikor az alföldi városok társadalmát vizsgálta. Ennek ellenére a magyar közvélemények szinte fogalma sincs arról, hogy mennyire önálló politikai egységekké alakultak ki az alföldi városok és falvak. Hogy Debrecen, Szeged, Kecskemét és társaik mennyire önkormányzattá alakulhattak az Oszmán Hódoltság alatt. De nemcsak a városok, a községek is önkormányzatok lehettek.

De erről csak a germán etnikumok térsége volt kivétel. A városok vagy a király, vagy valamelyik főpap, vagy valamelyik arisztokrata alá tartoztak.

Alapvető társadalmi előrelépés csak a Hódoltság területén történt, ahonnan eltűntek a főpapok, a földesurak, ahol lényegében eltűntek az urak. Mindenki a szultán adófizetője volt. A kormányzat az adók behajtására korlátozódott. Az adózó ugyan a nép volt, de a megszállók az adót a közösségeken, a települések önkormányzatain, a céheken keresztül hajtották be. Ezzel a települések fontossá váltak, és centralizálódtak.

Az Alföld településrendszere egyedülálló Európában. Ezt mi máig nem tudatosítjuk, pedig a reformáció nyugatról jövő térítői csak ámulnak a tényen, hogy az Alföldön a nyugati nagyvárosnak számító népességű falvakat találtak. Az okát nemcsak ők nem keresték, de a magyar történészek, társadalomtudósok sem. Ez két okból fakadt.

1.  Az adóalany a szultán felé nem a család, hanem a település volt. Az adót a lakhelyen az önkormányzaton keresztül kellett fizetni.

2.  Az Alföld főleg homokos síkságain viszonylag könnyű volt a szállítás. Megoldható volt a bérelt földön, a tanyán való élés munkaidőben, és télen a városban való élés és adófizetés.

Még megjegyzésként sem olvastam, hogy a Hódoltságban tejesen megváltozott a településrendszer. Pedig korábban a lakosság, a jobbágyság vagy apró falvakban, vagy a jobbágytelkén élt. A Hódoltságban azonban a lakosság városnagyságú falvak lakosa lett, ott adózott. Korábban az adóalany gyakorlatilag a jobbágycsalád volt, most a települések önkormányzata lett az.

A korábban a Rómáig centralizált egyházi adó is megszűnt, a katolikus falvak maguk tartották fent a plébániájukat, akárcsak a protestánsok.

Itt említem meg, hogy a történészek nem foglalkoznak az egyházi adók kivetésének és behajtásának módjával.

Nekem sokáig érthetetlen volt a reformáció viharos terjedése általában az Alpoktól északra Nyugat-Európában, de különösen Magyarországon. Erre elsősorban az egyházak adóztatása adott magyarázatot.

Azt, hogy a reformáció szimpatikus volt a híveknek, könnyen megérthető. A nyelvükön folytak a szertartások, olvashatták a bibliát, énekelhették a zsoltárokat, a kereszténység először szóélt hozzájuk érthető nyelven, aktív részesei lehettek a szertartásoknak. Ezt értették meg a szerzetesrendek lelkes fiataljai is, és örömmel fogadta a nép is. Ennek ellenére nem találtam a történelemben hasonló példát arra, hogy az iskolázatlan lakosság tömegesen a vallási forradalmak mögé állt. A reformáció sikere azonban nem történhetett volna meg, ha a földesurak nem állnak mögéje.

A földesurak azért lettek lelkes protestánsok, mert ehhez jelentős érdekeik fűződtek. Ők a reformációban adóreformot láttak. Valóban, Európa történetének első általános adóreformja a reformáció volt.

Amennyire a történészek a jobbágyfelszabadításban a földesúrnak fizetett adók és szoláltatások megszűnését hangsúlyozzák, annyira említés sem történik arról, hogy a reformáció adóreformot jelentett. Előtte az egyházi adó a jobbágy jövedelmének második tizede volt.

A jobbágyfelszabadítással sem szűnt meg az adó, utána az állam adóztatott, de az sokkal kisebb volt. A reformációval sem szűnt meg az egyházi adó, csak sokkal kisebb lett. Ráadásul csak akkora, amit a gyülekezet működése megkívánt, amennyit maguk indokoltnak tartottak. Abból a többség nem menet fel a püspökhöz, a hercegprímáshoz, és végül a Vatikánhoz.

A földesúrnak érdeke volt, hogy az általa beszedetten felül minél kevesebb adó legyen. A magáét akkor tudta könnyebben behajtani, minél kevesebb volt a másoknak fizetett adó.

A földesurakat, de még a fejedelmeket is sértette, hogy a Pápaság az egyházi jövedelmekből jelentős hányadot magához vont. Amennyire a reformátorok hangsúlyozták, hogy Róma mennyi trükkel, teológiai dogmákkal sarcolta híveit, ma a protestáns egyházak ezt meg sem említik.

Az ugyan közismert, hogy reformáció megjelenésében fontos szerepet játszott a búcsúcédulák árulása. Említést sem hallottam azonban arról, hogy a katolikus egyház birtokainak és vagyonának gyarapításban milyen szerepet játszott a hívek halálutáni életébe beiktatták a tisztító tűzet, a purgatóriumot is. Zseniális ötlet volt, hogy az isten nem csak az üdvözülés és a kárhozat között dönt, hanem lehet egy átmeneti döntés is. Ráadásul ennek a büntetésnek a tartalmát a klérus döntheti el. Vagyis kellő adományok ellenében a tisztító tűz tartamát ajándékkal lehet csökkenteni. Ez az egyház vagyongyarapítása érdekében zseniális ötletnek bizonyult. Ez volt a történelem első progresszív adóztatása. A gazdagok élete természetesen nem volt bűntelen. A módszer bevált, néhány évszázad múlva, minden keresztény egyházban a klérus lett a legnagyobb földbirtokos és kincstulajdonos.

Mára már csak nyomai maradtak a reformációban felvetett kritikának, a katolikus egyháznak kincsei ugyan bőven maradtak, de még a takarékos működését biztosító jövedelme sincsen.

Nekem katolikus létemre nagyon hiányzik, hogy az egyházam egyre jobban lemarad a protestáns egyházakhoz képest. Halad, de kisebb sebességgel, mint a protestáns egyházak. Tehát egyre nő a nyugat-európai kereszténységen belüli lemaradása. Ezt csak azért nem látja, mert nem akarja látni.

Visszatérve a tudományos eredményekre.

Elég korán felismertem, hogy a tudományok terén Magyarország felzárkózása a Nyugathoz a 20. század fordulóján megtörtént. Ezt is elsősorban a magyar zsidóságnak köszönhettük.

A tudományok terén annak köszönhetően kerültünk az élvonalba, hogy a zsidóság a vasút századában talán itt érte el a legnagyobb sikereit. Tőlünk nyugtra a fejlett polgárság méltó versenytársuknak bizonyult, velük szemben nem volt nagy a fölényük. Tőlünk keletre pedig a társadalom elmaradottsága húzta még náluknál is jobban vissza őket. Hozzánk hasonló társadalmi környezetet leginkább Lengyelország jelentett. Velük szemben az volt az előnyünk, hogy ott a zsidóságnak erősebbek voltak a történelmi gyökerei, ezért ott erősebb volt bennük a vallási konzervativizmus. Itt a zsidóság többsége friss bevándorló volt. Márpedig a bevándorlók mindig haladóbbak, mint az őslakosok.

Ezt is Webertől tanultam. Amerika-hatásnak nevezte a városba kötöző, és az Amerikába kivándorló lengyel parasztok és munkások modernizálódását. Mi sem vallottuk be, hogy ma azok a magyarországi kivándorlók, akik munkaalkalom és föld hiányában a leginkább reménytelen helyzetből Amerikába vándoroltak, lettek a leggazdagabbak.

Először azzal bizonyította, hogy a városba költöző parasztok még a városi polgároknál is szorgalmasabbak, puritánabbak lesznek. A saját családjában látta, hogy a faluból a családhoz költöző lengyel cselédlányok otthon keveset mosakodtak, ritkán cserétek fehérneműt. Amikor anyja ennek elvárára figyelmeztette őket, mindkét téren túltettek a húgain.

Amerika-hatásnak pedig azért nevezete a környezet változtatást, mert a saját falujában élő lengyel parasztság nehezen fogadja be az újat. Amerikában azonban gyorsan modern amerikai farmerek lettek. Ezt látta a hazatérő amerikás lengyelek esetben is. Ők lettek a modernizálók a saját falujukban.

A magyar társadalom történetében először, a vasút századában a zsidóság volt az első olyan polgárság, amelyik asszimilálódni akart, és asszimilálódott is. Korábban a betelepített, főleg germán polgárok izolált etnikai közösségben éltek, megtartották a germánságukat.

Magyarországon a vállalkozásra alkalmas, asszimilálódni akaró polgárság ezer éves hiányát a zsidóság oldotta meg.

A mai generáció már nem is tudja, hogy száz éve még Budapest volt a legnagyobb zsidó város az egész világon, a lakosságának ötöde volt zsidó. Itt épült Európában a két legnagyobb zsinagóga. Budapest és akkor még vonzáskörébe tartozó külvárosai Európa leggyorsabban növekedő minden téren nagyon eredményesen működő zsidóság centruma volt. A magyar zsidóság nemcsak viharosan gazdagodott, de a tudományok és a művészetek terén is az élenjárt.

Ezt először a tudományok terén boncolgattam, a Marslakók titka című könyvemben. A Fasori Gimnáziumban végzett világhírű tudósokról állapította meg egy Nobel-díjas angol tudós, hogy a húszadik századfordulóján, Budapesten, annak néhány négyzetkilométeres területén, tucatnyi zseni született. Akik úgy robbantak be a világ tudományos életébe, mintha nem is földi lények, hanem a Marról érkezők lettek volna.

Én másként látom. Ők voltak az utolsó magyar zsidók, akik nem maradhattak volna élve, ha Budapesten maradnak. Érezhették, hogy sietni kell, mert elszabadul az antiszemitizmus.

Sikerük akkor kezdődött, amikor már törvényessé vált az antiszemitizmus. Megszületett a zsidókat a felsőoktatásból kiszorító törvény, a numerus clausus. Az ötlet gazdája a legokosabb arisztokrata, gróf Klebelsberg Kunó, a Horthy rendszer első kormányának belügyminisztere, későbbi kiváló kultuszminiszter találta ki, hogy a magyar zsidóság fergeteges sikerének azzal lehet útját állni, ha a felsőoktatásukat törvénnyel korlátozzuk. A magyar zsidókat kell kiszorítani az egyetemekről. A század elején a műszaki, a jogi és a tudományos szakokon harmada, negyede volt a lakosság 6 százalékát kitevő zsidók aránya. A törvény a zsidóknak csak 6 százalékot engedett meg minden szakon. Ez volt Európában az első zsidótörvény.

Farizeus módon, a kormányzat arra hivatkozott, hogy ez csak az arányosságot követeli meg. Azt elhallgatták, hogy az ország lakosságának a felét sem kitevő etnikai magyarok aránya mekkora volt, és mekkora a románoké, a szlovákoké. A felháborító aránytalanság a társadalmi osztályok között volt. Az uralkodó osztály, az arisztokrácia és az úri középosztály, létszámaránya ugyancsak a 6 százalék körül volt, az egyetemre járók négyötöde mégis közülük került ki.

A diplomát szerzők arányát azonban úgy kell mérni, hogy melyik etnikum társadalmi osztályai gyerekei milyen arányban tanulnak egyetemeken. Száz éve még minden nyugati országban az egyetemen tanulók óriási többsége polgári családból érkezett.

1920-ban, a már szinte magyarok által lakott országunkban olyan beiskolázási törvény lett volna indokolt, ami az úri középosztály rovására a munkások és parasztok gyermekeinek a diplomához jutását szorgalmazza.

A zsidók korlátozására reagált a már asszimilálódott zsidó polgárság azzal, hogy támogatta a Fasori Evangélikus Gimnázium építését olyan garancia ellenében, hogy a zsidó polgárok gyerekei számára legyen befogadó jó középiskola. A zsidó szülők terve a vártnál is jobban bevált azzal, hogy ebben az iskolában közösen tanulhattak a tehetséges zsidó polgárok, és a lutheránus értelmiség gyerekei. Ez példátlanul sikeres tanulóközösség lett. A zsidó családok gyerekei hozták a tudásigényt, a világpolgárságot, lutheránusoké pedig a puritán magyarságot.

Sikerükön tanultam meg, hogy a tanítás eredménye szempontjából mekkora jelentősége van a tanulócsoport képességének és erkölcsének. Ezt már láttam az Eötvös Kollégiumban összehozott kollektíva színvonalban is.

A kelet-ázsiai oktatás világsikere alapján pedig oktatáspolitikai elvem lett, hogy csak a homogén képességű tanulócsoportokat lehet eredményesen tanítani.

A Fasori Gimnáziumban nem tudatosan, hanem politikai bűnünk hatására jöttek lére az olyan tanulócsoportok, amik eredményét földöntúli lények érkezésével magyarázták. Ez ilyen tanulóközösségeket ma már az oktatáspolitikának kellene létrehozni.

Elég volna, ha a művészek és a sportolók oktatási rendszerét átvenné az oktatáspolitika. Ezt a két szakot ugyanis világszínvonalon működtetjük.

A művészetek és sportok tekintetében nemcsak a kis Magyarország szerepel jól, hanem az Európai Kultúra is.

Európa a görög kultúrában az egész emberiség számára példát adott arra, hogyan kell a tudósokat, a művészeket és a sportolókat képezni. A görög kultúrában eleve megkapott, hogy az időszámításukat nem a valláslapítójuk születéséhez, nem az első uralkodó birodalma, esetleg a fővárosa alapításához, hanem az első olimpiai játékuk megrendezéséhez igazítják.

Nekem az első olimpiához kötött időszámítás az EU működése óta még inkább tetszik. Az egymással elkeseredett politikai harcot folytató városállamocskák, nem közös, nagyobb, erősebb államot akartak építeni, hanem megelégedtek azzal, hogy közös sporteseményeken mérik össze képességüket.

Azt már korábban felismertem, hogy ez a kis kontinens, méreteit illetően Eurázsia kis félszigete, Európa azért lehetett néhány évszázadon keresztül a világ ura, mert szinte példátlanul tagolt terepén nem jöhetett létre egyetlen birodalom.

Ez nem azt jelenti, hogy a kontinensnyi birodalomnak nincsenek előnyei, csak azt, hogy a kulturális és politikai sokszínűség is lehet előny, és ahol hiányoznak a birodalomépítés feltételei, ott ne is próbálkozzunk vele. Ez most Európába azért aktuális, mert Brüsszelben a bürokraták a földrajzilag, gazdaságilag, kulturálisan heterogén Európából monolit hatalmat akarnak összeragasztani.

A Kínai Birodalom páratlan eredménye igazolja, hogy a kultúrák számára a nagyság általában előny. De csak akkor, ha a birodalom szerves gazdasági egység lehet. Kína pedig az lett azzal, hogy a Nagy Csatorna gazdasági egységgé tette a két folyam medencéjét.

A vasút előtt csak a vízi közlekedésre épülhetett nagy térség tartósan gazdasági, ennek alapján politikai egységgé. A történelem évezredekre tartó birodalmai mind nagy folyamok vízrendszerére épülhetett sűrű csatornahálózatra támaszkodó öntözési rendszer. Csak az önözhető földeken lehetett nagyszámú lakosságot eltartani, ugyanakkor hatékonyan szállításra munkamegosztást építeni. Az egymáshoz nem nagyon távoli, termékeny szigetek is alkothattak birodalmat, de csak az óta, hogy a hajózás időjárástól függetlenül biztonságos lett. Ezt pedig csak a gőzhajózás biztosította.

A Római Birodalom egyedül volt abban, hogy nem egy folyam, hanem a Földközi Tenger volt a centruma

A vasút és a gőzhajók előtt csak az csatornák és lassú folyók jelentették az egyetlen olcsó, folyamatosan használható, sűrű szállítási hálózatot. Ezért, a történelem megértéséhez szem előtt kell tartani, hogy a termékek mozgatása csak a lassú vizeken volt olcsó, és biztonságos. Szárazföldön egy napi járóföldön túl, csak a súlyukhoz képest nagyon értékes áruk szállítása volt elviselhető.

Az ipari forradalom európai történelme ezt jól illusztrálja. Az ipari forradalom bölcsője Nagy Britannia, Németalföld és Észak-Itália rendelkezett több tucatnyi kikötővel és a városokat összekötő csatornákkal. az előbbi két országot úgy tartották nyilván, hogy a lakosság négyötöde 30 kilométernél közelebb lakik egy vízi úthoz. A vasút előtti százötven évben Franciaország építette ki a folyóit összekötő csatornarendszerét.

A szállítási izoláltsága jellemezte a Kárpát Medencét. Ez ugyan légvonalban nincs messze Nyugat-Európához, de a Duna gyors folyása okán szállítási költségekben sokkal messzebb volt a nyugati piacokhoz, mint Ukrajna, Románia, Lengyelország és a Baltikum. Történészként az a véleményem, mi elsősorban azért nem zárkózhattunk fel a Nyugathoz, mert a Duna nyugat felé nem volt hajózható. Ezt a kemény valóságot akkor sem ismertük fel, amikor megépült a Duna-Majna Csatorna, és 26 műtárgy tette hatékonyan hajózhatóvá a Pozsony feletti Dunát. Az ostoba magyar kormányok ezt a történelmünk legnagyobb gazdaságföldrajzi ajándékát visszautasították, és leállították az egyetlen még szükséges duzzasztó már folyamatban lévő építését. Közben a sok ostoba politikus a Nyugat-Európához való felzárkózást papolta, és papolja, de annak a legfontosabb gazdaságföldrajzi feltételét, a hatékony vízi út utolsó lépcsőjét megtagadja.

Csehország azért lehetett szerves része Nyugat-Európának, mert az Elba a Keleti Tengerbe folyik.

A magyar történelem alakulása szempontjából a legnagyobb hátrány, a nyugati piacokra vezető vízi út hiánya fel sem merül.

A vasút százada.

A 19. század második fele után kiépül a vasúthálózat, ezzel a személyek és a holt áruk szállítása időben, és költségben kifejezve tizednyi távolságra kerültünk Nyugat-Európához. De nemcsak ez, hanem az országon felül is a mezőgazdasági termékek begyűjthetősége is megtízszereződött. Ennek volt köszönhető, hogy a kiegyezés és az első világháború közti félszázad volt történelmünk legsikerültebb, szinte az ezer év alatt ez az egyetlen ideje, amikor a Nyugathoz viszonyított lemaradásunk csökkent.

A magyar zsidóság polgárosodása.

Azt, hogy a vasúthálózat kiépülése milyen elszalasztott lehetőség volt a magyar társadalom egésze számára, meggyőzően bizonyítja a magyar zsidóság példátlan sikere. Ha ezt a lehetőséget a magyar arisztokrácia és az úri középosztály hasonló mértékben hasznosítja, mint a magyar zsidóság, csoda történhetett volna. E helyett a két osztály a zsidósságot kiáltotta ki az ország ellenségének, és bebetonozta a feudális társadalmi maradványokat. A felgyorsult társadalmi fejlődést megállítottuk, és beteg fél-feudális társadalmunkat bebetonoztuk. A lehetségesnél ugyan sokkal lassabb, de mégis sikeres társadalmi fejlődést leállítottuk.

A kisebbségi politikánk soha nem volt rosszabb, ostobább, mint a kiegyezés után. A politikai vezetésnek fogalma sem volt arról, hogy a történelmi országunk fenntarthatósága a kisebbségek megértésén múlik. Bármennyire egyértelmű feladat volt a soknemzetiségű állam építése, erőszakosan magyarosítottunk.

A balkáni terjeszkedésünk érdekében elkezdtük az első világháborút, amit nem lehetett megnyerni. Az elvesztése pedig szükségszerűen az ország feldarabolásával járt.

A háborúvesztést követően az országot felosztották. Ezt nemcsak az arisztokrácia és az úri középosztály, de a magyar közvélemény sem tudta, ma sem tudja megemészteni. Trianonban csak azt látja, hogy elveszett az ország területének kétharmada, és a magyarság ötöde. Azt fel sem vetik, hogy a jelenlegi ország lakossága sokkal rosszabbul élne, ha az elcsatolt területek lakosságával kellene közös országban élni. Nem az a baj, hogy ezzel az ország lakosságának nagy többsége nem ért egyet, hanem az, hogy közel száz évvel Trianon után nem jelent, nem is jelenhetett meg a magyar publikációban olyan írás, ami rámutatott a soknemzetiségű Magyarország hátrányaira, tarthatatlanságára.

A Trianoni Béke megértésének hiányát talán semmi sem nehezíti jobban, mint az Olmützi Alkotmány szervezett elhallgatása. A magyar közvéleményben szinte ismeretlen a tény, hogy 1849 tavaszán, a csehországi Olmützben, az érseki palotában az új császár, a 18 éves Ferenc József aláírja, azaz törvénnyé nyilvánítja Magyarország felosztását. Ez nagyon hasonlít a Trianonban lerajzolt térképéhez, kivéve, hogy a felvidék, vagyis a többségében szlovák többségű Felvidék Magyarország része maradt. Erély, Horvátország és a Temesvári Vajdaság leválik az országról, és örökös tartományok lesznek.

Ez a felosztás készült hat hónappal a világosi fegyverletétel előtt.

Azt, hogy a szlovákokat nem akarták a csehekkel közös királysághoz csatolni, indokolta, hogy a két rokon szláv népet együtt túl erősnek tartották. Nekik jól jött, hogy a csehek és a magyarok egymást ellenfeleknek tekintették.

Annak, hogy a Bécsi Udvar véleménye megváltozott, Lombardia elveszése volt. Világossá vált, hogy a Monarchia létét veszélyezteti minden reform, annak megmaradását lényegében csak az arisztokrácia és a nemesség érdeke garantálja. Ezért azok támogatása létkérdés. Magyarországok tehát nem a kor, hanem a Habsburg család érdekéhez kell igazítani. Ezért a szabadságharcot, nem a magyarok szabadságharcának, hanem mint csupán katonai lázadást kell megtorolni. Petőfi legyen a magyarok szent költője, Kossuth, a halála után a magyar szabadság vezére, csak az arisztokraták és nemesek érezhessék jól magukat.

Az tehát nemcsak már 1849-ben, de sokkal inkább 1914-ben tény volt, hogy a történelmi Magyarország életképtelen.

Mára megszűnt minden olyan ország, amelyik különböző kultúrájú és fejlettségű népeket tart egybe. Mi, magyarok szívesen hivatkozunk Svájcra. Az alpi népek valóban nyelvi, vallási tekintetben, népviseletben tarkák, de erkölcsben, kultúrában és gazdasági fejlettségben szorosan azonosak. Ha leejtenének egy éjszaka valahol az Alpok egyik falujában, azonnal tudnám, hogy az Alpokban, de azt nem, hogy melyik nép otthonába kerültem. Az életvitelük más európai népekétől ugyan jelentősen eltér, de közöttük a viselkedésben nincs különbség. A tisztaságuk, a rendszeretetük azonos. Minden meredek rét le van kaszálva, a tűzifa esztétikai rendben van tárolva, minden ablakban muskátli pompázik, és mindenki mindenkinek köszön.

Jó hatvan éve valaki megkérdezett, miért gazdagok az alpi népek, azt válaszoltam: Mert nem lopnak, és tisztára mossák az üvegpoharat. Akkor még nem ismertem Weber véleményét, mert talán egyszerűbben és szakszerűbben azt mondhattam volna: Mert puritánok.

Az alpi népek közül először a svájciak lettek gazdagok. Gazdaggá tették őket a tüdőbajos gazdag külföldiek. A 19. században még nem volt gyógyszer a tüdőbaj ellen. A fertőzés azonban a társadalom minden tétegét érintette. A gazdag tüdőbajosoknak az orvosok csak azt tudták ajánlani, hogy menjenek a magas hegyekbe. A többségük a háromnyelvű Svájcot választotta. Ott meglepődve tapasztalhatták, hogy bámulatos a tisztaság és nem lop a személyzet. De ilyenek, puritánok voltak a svájci bankárok is. Ezért aztán nemcsak a tüdőbeteg, hanem a pénzükre vigyázó gazdagok pénze is Svájcba ment.

Egy argentin barátom ugyanezt másként fogalmazta meg. „Szent Péter panaszkodik az Úrnak, hogy nagyon igazságtalanul osztotta el a népek között a föld javait. Az egyik termékeny rónaságot, tengeri kikötőket, gazdag bányakincseket, kedvező éghajlatot kapott, a másik szinte semmit. Az Úr példát kért tőle, melyik népekre gondol. Péter megmondta, hogy Svájcra és Argentínára. Mire az úr válasza: Péter, te engem mindenhatónak tartasz, de én tudom, hogy nem adhatok az argentinoknak annyit, hogy gazdagok lehessenek, és a svájciaknak olyan keveset, hogy ne irigyelje mindenki a gazdagságukat.”

Mi, magyarok azonban egyetlen etnikumot sem voltunk hajlandók magunkkal egyenrangúként kezelni. A nálunk elmaradottabbakat lenéztünk, mint alacsonyabb rendűeket. A nálunk fejlettebbeket pedig gyűlöltük, mert magunkkal is elhitettük, hogy mi tartanánk ott, ahol ők, de előlünk elrabolták a lehetőségeket. Ezért gyűlöltük a zsidókat, a svábokat, az osztrákokat és a cseheket.

Máig nem találkoztam olyan politikussal vagy társadalomtudóssal, aki kimondta, leírta volna, hogy nekünk a Monarchiában éppen az lehetett volna a szerencsénk, hogy alkalmunk kínálkozott a fejlettebbekhez való hasonulásra. Ezeket azonban majdnem úgy irigyeltük, mind a zsidókat. Ezzel szemben a velünk közös országban élő szlovákokat, horvátokat, szerbeket, románokat sértő módon lenéztük. Közel száz évvel Trianon után, még mindig nem jutottunk el odáig, hogy beismerjük, nemcsak felháborító, de tarthatatlan kisebbségi politikát folytattunk.

Az ugyan vitathatatlan, hogy Trianonban nem tárgyilagosan húzták meg a határokat, még a határ menti magyar többségű terülteket is elszakítottak. Ezen azonban csak akkor volna jogunk háborogni, ha belátjuk, hogy a trianoni igazságtalanságnál sokkal nagyobb igazságtalanság volt a háború előtti állapot.

A magyar kormány az első világháború alatt igényt tartott arra, hogy Szerbiát az országához csatolja. Trianon után azonban a nemzetiségek döntési jogára hivatkoztunk, amint ezer éves történelmünk során soha nem alkalmaztunk.

Azon nem lehet vitatkozni, hogy Jugoszlávia nemzetiségi politikája összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint a királyi Magyarországé. Ennek ellenére kegyetlen gyilkolták egymást, amikor egyes nemzetek önállóságának a lehetősége felmerült.

A Szovjetunióban ugyan zsarnokság volt, de nem nemzeti, hanem ideológiai, vallási alapon. Még az sem úgy, mint a cári Oroszországban, mégis elemeire esett szét.

Számunkra a legjobb példa Csehszlovákia szétválása. A szlovákok csak nyertek a csehekkel közös országban, mégis külön akartak élni. Ezek után normális ember nem állíthatja, hogy velünk közös országban megelégedettek lettek volna.

Azon sem lehet vitatkozni, hogy Kárpátalján, vagy Erdélyben nem volt, és nem lesz rosszabb a magyar kisebbség sorsa, mint Magyarországon lenne. De mindkét térségben sokkal több a magyarok uralmát elutasító, mint amennyi a magyar és velük együtt élni akaró él ott. Az elszakított területeken a többség nem akart, és nem akar a magyarok országában élni.

Abból, hogy a Kárpát Medencében egyszer volt olyan rész, az ország területének harmadán, Erdélyben, ahol etnikai, vallási egyenrangúság volt, akárcsak Svájcban, nem tanultunk. De Erdély aranykora csak addig tartott, amíg a szultán provinciája volt. Ezt csak Móricz Zsigmond látta, de csodálatos regényét máig nem értetjük meg.

Ez az értetlenség jellemzi az Oszmán Birodalomhoz való kapcsolatunkat, a Hódoltságon történt társadalmi fejlődést is. Nem írta le még magyar történész, hogy csak ott volt részleges jobbágyfelszabadítás, példás vallásszabadság, és erős városi, települési önkormányzat.

A jobbágyok szabadon költözhettek, kereskedhettek, és vallást választhattak. Csak ott volt lehetőség a városlakó parasztok polgárosodására.

Még a protestáns egyházak hazai vezetői sem tudatosítják, hogy fenn sem maradhattak volna, ha az ország nagyobbik felén, közel kétszáz éven keresztül, nincs vallásszabadság.

Erről is van egyéni élményem.

Valamikor a 70-es években került a kezembe Werbőczy naplójának egy részlete. Ebben leírja, hogy a Regensburgi Birodalmi Gyűlésen vett részt a Királyi Magyarország képviseletében. Luther jött oda hozzá, és igyekezett megmagyarázni az Oszmán Birodalom terjeszkedésének kedvező hatását a nyugat-európai reformációra. Elmondta, hogy a hisztérikusan római katolikus Spanyol Osztrák Habsburg Birodalom Németországban is elfojtotta volna a reformációt, ha nem kell az erejét az Oszmán Birodalom terjeszkedése ellen koncentrálnia. Ő is csak azért lehetnek a Birodalmi Gyűlés résztvevője, mert a szultán már Bécset fenyegeti.

Engem az a naplójegyzet nagyon felizgatott. Az oszmán megszállás és a reformáció pozitív oldalát eddig is láttam, most már azonban még világosabb lett a szerepe. Református barátaim, ismerőseim körében hiába kerestem a napló helyét, semmit sem tudtak róla, még a református teológiai professzor sem. Jó húsz év múlva jöttem össze egy régi barátommal, aki a Kádár rendszerben a vallásügyek egyik vezető tisztviselője volt. Ő sem tudott a naplóról, de megvigasztalt. Itt van a felségem, ő a Ráday-utcai Református Teológiai Könyvtár vezetője. Azonnal oda mentünk hozzá, és kiderült, hogy a könyvtárban van az idézett Werbőczy napló. Nemcsak ez a Lutherrel folytatott beszélgetése, hanem a négy évvel későbbi találkozásuk is. Ekkor már a katolikus Werbőczy kereste meg Luthert, akinek nem változott a véleménye az Oszmán Birodalomnak a reformációt segítő szerepéről.

Ez a napló terelte a figyelmemet a szultán Bécs elfoglalását célzó hadjáratára. Nem szabadulok a gondolattól, milyen következménye lett volna, ha Bécset elfoglalják a szultán csapatai.

Történészként túlzottnak tartom a történelemtudományban a politikai és a katonai eseményeknek tulajdonított szerepét. Ezek csak nagyon ritkán voltak fontosak.

Számomra mégis ilyen lett Bécs ostroma is, mert Bécs elfoglalása fordulatot jelenthetett volna nemcsak Magyarország, de Közép-Európa történelmében is. Közép-Európában a reformáció győzhetett volna.

Bécs sikertelen ostromát joggal ünnepelte a magyar katolikus egyház. Annál meglepőbb, hogy a protestáns egyházak meg sem említik, hogy számukra Bécs eleste a protestáns egyházak elseprő győzelmét jelentette volna.

Számomra a katolikus Habsburgok győzelme párhuzamot jelent azzal a magyar történelem felfogással, hogy István, a király jól döntött, amikor nem a császártól, hanem a pápától kért koronát. Meggyőződésem szerint, a feudális államalapításkor nekünk már nem a mediterrán, hanem a nyugat-európai térséghez való csatlakozásunk lett volna a fontosabb. Ezt a csehek jobban tudták. A császártól való koronakérdésből következett, hogy a cseh király választófejedelem volt. Prága jó ideig a német-római császár székvárosa lett, és a cseh nép kultúrája, életvitele a germánokéhoz idomult.

Ennél is nagyobb jelentőségét látom annak, hogyan alakult a reformáció sorsa Közép-Európában. Azt a reformáció számára páratlan lehetőséget, hogy Ausztria oszmán provincia lehetett volna, a magyar történészek gondosan elhallgatják. A római katolikus valláshoz történő ragaszkodásunkat nem hibának, hanem érdemnek tekintik. Nekem erről ellenkező a véleményem.

Azt ugyan nehéz bizonyítani, hogy mi lett volna, ha Közép-Európa, benne a Kárpát Medence, reformárus marad. Mégis sokat mondnak a tények. A következő ötszáz évben egyre nagyobb lett a protestáns vallást vállalók fölénye. A marad szó indokolt, mert a reformáció nagyon gyorsan meghódította Magyarországot. A Habsburgoknak azonban sikerült, többségében durva erőszakkal, a lakosság többségét visszakatolizálni.

Ennek lett a következménye, hogy a következő ötszáz év magyar történelmét is a római katolikus vallás érdekéhez igazodva magyarázzuk.