Balsors

Kopátsy Sándor                PP                  2014-09-19

Balsors

A Népszabadság tegnapi számában a fenti címmel hozta le Tamás Gáspár Miklós véleményét a magyar baloldal szomorú állapotáról. Az ő véleményét mindig érdeklődéssel olvasom. A színvonalával soha nincs bajom. Annál inkább a politikája stratégiájával. Ez a stratégia ugyanis 150 éves. Lényegében mindig azt akartja, amit én is szeretnék, de újra és újra kudarcba fullad.

Nem is azzal van baj, amit akarnak, hanem annak a sebességével. Újra és újra gyorsabban haladás takarnak, mint amekkora tempót a magyar, korábban a magyarországi közvélemény képes elfogadni. Ezért aztán a saját ellenzékét segíti győzelemre.

Nem akarok itt visszamenni a korábbi kudarcaik bizonyítására, megelégszem azzal, hogy a rendszerváltás utáni időszakkal illusztráljak.

Azon nem lehet vita, hogy a magyar társadalom viszonylag súlyos liberalizmus hiányban szenved. Ezért minden liberalizációnak örülni kell. De az örömöt mindig súlyos kudarc váltja fel.

Az első választást ugyan a közvélemény által joggal közép-jobbnak tartott Demokrata Fórum nyerte meg, és a ténylegesen közép-jobb Kisgazdapárttal kötött koalícióval kormányra is jutott. Ennek ellenére ebben a ciklusban a liberálisok erősebbek voltak, mint a nálunk sokkal liberálisabb, fejlettebb, gazdagabb országokban. Mivel a liberálisoknak sikerült a közép-jobb Demokrata Fórum élére ültetni a közép-jobbnak egyáltalán nem mondható, hanem konzervatív nemzeti Antall Józsefet, aki a saját pártjával szemben a liberálisokra támaszkodott. A liberálisok erejét messze meghaladta az SZDSZ ereje, mert nemcsak a kis liberális Fidesz volt természetes szövetséges, de a legnagyobb liberális erőt az MSZP liberális szárnya jelentette.

A liberális erők befolyásának csúcsa az Antall-Tölgyessy Paktum volt. Az abban rögzített választási rendszer teljesen a liberális erők érdekét szolgálta. Annak alapján állapíthattam meg, hogy száz év múlva sem lehet kétharmados parlamenti többsége egyetlen pártnak. Annak alapján a kétharmados többség megnyeréséhez a 217 választási körzet 98 százalékát meg kellett nyerni. Mivel ilyen, vagy csak ehhez hasonló győzelmet nem ismer a demokráciák története, jogos volt a véleményem, hogy nem lesz példa arra, hogy egyetlen párt kétharmados törvényt módosíthasson.

Ezt a választási törvényt jó volna a közvélemény előtt megmagyarázni, mert akkor nem lehetne bírálni a jelenlegit. Ez is ugyan nagyon megnehezíti a kétharmados parlamenti többség elérését, de ennek alapján már az is elég, ha a körzetek 90 százalékát egyetlen párt nyeri meg. Ez is nagyon kis valószerűsséggel elérhető limit. A Fidesz azonban 2014-ben ezt is elérte. Ezért aztán a baloldalnak, Tamás Gáspár Miklósnak sincs semmi erkölcsi alapja arra, hogy a jelenlegi választási törvényt szidja. A jelenlegi kormány 2014-es győzelme az Egyesült Államokban azt jelentené, hogy a kormánynak mindkét házban nem kétharmados, hanem kilenctizedes többsége volna.

Szerintem Európa nyugati felén a legnagyobb politikai hibákat azzal magyarázom, hogy sok a párt. A demokrácia működés képességének egyik feltétele, hogy a választások után kettőnél több párt van képviselve a törvényhozásban, és gyakran egyetlen párt sem szerez abszolút többséget. A maximum két pártos rendszer azért jó, mert mindig van olyan párt, amelyik abszolút többséget élvez, és a cikluson át hatalmon marad.

Tanulhatnánk az Egyesült Államoktól.

Sajnos, arra még nem volt példa, hogy a liberálisok abszolút többséget szereznek, azért ők mindig a minél több párt, és a minél több listás törvényhozói hellyel próbálkoznak. Ezt jól jellemzi, hogy a listás helyek aránya a kisebb pártok esetében sokkal nagyobb. Elég volna megnézni, hogy melyik pártnak hogyan oszlik meg a részvételi arány a körzeten győztes és a listáról bekerülők között. A kisebb pártoknak szinte csak listás helyek jutnak.

A kétféle képviselő között óriási minőségi különbséget látok. Aki a körzetében nyer, azt a választók küldik, aki a listáról kerül be, azt a pártja választotta. A pártvezetésnek azok a fontosak, akiket ők raknak a listára. Ezért nem is reménykedem abban, hogy egyszer csak azok lehetnek törvényhozók, akit a szavazók választottak. Ennek azonban éppen a liberálisok a legnagyobb ellenzői.

Az írás néhány fejezetét azonban külön is vitatom.

„Az ellenzék megállapította – alapjában helytállóan-, hogy a választási törvény módosítása voltaképpen intézményesített választási csalás, és nem teszi lehetővé, hogy bárki más országgyűlési választást nyerjen, nemcsak a szélsőjobboldali kormánypárt.”

Az idézett szövegről el sem hinném, hogy TGM véleménye, ha maga nem írja be a szövegbe az „alapjában helytállóan” álláspontját. Reális értékelés csak azt állapíthatja meg, hogy a jelenlegi választási törvény még mindig nagy sújt ad a listás helyeknek, ezzel a körzetet nyerni képtelen pártocskáknak, de ebben a tekintetben is nagylépést tett előre a rendszerváltás óta érvényes választási törvényhez viszonyítva.

„Az ellenzék - helyesen – megállapította, hogy a budapesti választási rend kihívóan pimasz átalakítása és a fővárosi közgyűlés de facto megszűntetése értelmetlenné teszi a fővárosi választásokon való részvételt.”

Nem kívánok abba belemerülni, hogy milyen budapesti választási rendszer volna ideális, de TGM pimasz minősítése azt jellemzi, hogy miért van a liberálisokkal szemben a közvéleménynek az indokoltnál is nagyobb elutasítása. A magyar közvélemény nem ok nélkül érzi, hogy a liberálisok lenézik őket. A szellemi fölény ugyanis irritáló, ha pimaszul éreztetik. Jó volna, ha a magyar liberálisok elmélkednének a felett, miért ők a többség által legjobban elutasítottak.

Azt ugyan elismerem, hogy közel kétszáz éve az ország egészéhez képest Budapest a leghaladóbb, a legliberálisabb. Ebből azonban egy demokrata nem vonhatja le, hogy kiemelt politikai súlya is legyen. A demokráciában minden szavazatnak azonos súlya van. Ebből nemcsak az következik, hogy az ország lakossága jobban figyeljen a fővárosára, de az is, hogy a fővárosa is vegye figyelembe az ország politikai igényét.

Az ugyan vitathatatlan, hogy az egy tagjukra jutó szellemi és kapcsolati vagyon tekintetében a liberálisok a legerősebbek, de az is, hogy a többség által leginkább elutasítottak. Ennek ellenére a felkészült liberális vezetők bizonyultak a legkevésbé alkalmasaknak arra, hogy valahol megválasszák őket.

Ezt a pimaszságot jellemzi TMG lényegi mondanivalója is.

Írásában, logikusan azt vezeti le, hogyha a baloldalnak a jelenlegi kétharmados támogatottságú kormányról olyan, amilyen, akkor ne álljon ki vele a választáson való megmérettetésre.

Az okos szerző jobban tenné, ha a közvélemény kutatási adatok alapján megállapítaná, hogy a szoclib oldal úgy szerepel a rendszerváltás óta, hogy egyre kisebb támogatást élvezhet. Ebből csak az vonható le, hogy negyed századon keresztül úgy politizáltak, hogy egyre csökkent a támogatottságuk.

Ugyan ebben a Népszabadságban van ábrázolva a legújabb közvélemény kutatás eredménye. A kormányt 35 százalék támogatja, a szoclib ellenzék öt pártját összesen 21, s valóban szélsőjobbnak 12 százalék. Jó volna, ha a háborgók mutatnának olyan demokráciát, ahol az ilyen támogatási fölény mellett nincs a törvényhozásban a kormánynak kétharmados többsége.