2013. november 25., hétfő

AZ EURÓPAI UNIÓ KRITIKÁJA I. Az azonos módszerek differenciálnak

Kopátsy Sándor                 EG                   2013-11-14

AZ EURÓPAI UNIÓ KRITIKÁJA
I.
Az azonos módszerek differenciálnak

E cím alatt olyan írások jönnek létre, amelyek azt bizonyítják, hogy Európa viszonylagos hátrább kerülésében, az objektív okok mellett, a főszerepet az játssza, hogy a társadalmi, kulturális, vallási és gazdasági fejlettség tekintetében nagyon tarka kontinensen azonos felépítményt erőltettek. Ennek hatására a kontinensünk egésze lemarad, ezen belül a fejlettségi különbségek nőnek, a kevésbé fejlettek hátrább csúsztak.
Ezer éve a Nyugat magas-kultúrává válása, és ötszáz éve a többi fölé emelkedése annak volt köszönhető, hogy a ki Európa nagyon tagolt volt. Legalábbis a két óriáshoz, Kínához és Indiához képest. Ez a tagoltság akkor vált igazán fölénnyé, amikor az ipari forradalom technikai bázisán kialakult a világgazdaság, azon belül pedig olyan munkamegosztás, amiben a fejlettek és az elmaradottak közti egyenlőtlen csere volt a gazdagodás egyik fő forrása.
- - - - -
A klasszikus közgazdaságtan csak a Nyugat tőkés társadalmaiknak tudománya volt. Olyan módszert hirdetett, ami megfelelt a kor legfejlettebb társadalmainak, a már iparosodott tőkés osztálytársadalmak. A közgazdaságtan a tőkések érdekét szolgálta a társadalmon belül, és a fejlettekét a kevésbé fejlettekkel szemben. A világgazdaság többsége a gyarmattartók és a gyarmataik, valamint a befolyási övezeteik között zajlott.
Azon lehet vitatkozni, hogy ez mennyire indokolt, mennyire erkölcsös volt, de történelmi materialistaként tudomásul vesszem, hogy ez is az emberiség hosszú távú érdekét szolgáló, objektív szükségszerűség volt. Ennek köszönhetően gazdagodtak a gyarmattartók a saját erejüknél jobban, lettek fejlettebbek, és érték el azt a tudományos és technikai szintet, iskolázottságot, amin spontán megállt a túlnépesedési nyomás. Ennek köszönhetően a világ mintegy hatodán, minőségileg más, korábbinál sokkal hatékonyabb társadalmak jöhettek létre. Ugyanakkor a tudományos és technikai forradalom egészségvédelmének, és technikai találmányinak köszönhetően, a világ hétnyolcadán az elviselhető sokszorosára nőtt a népszaporulat. Az elmúlt száz év során, az emberiség hétnyolcadán azért marad le egyre jobban, azért nem volt képes a viszonylagos elmaradottságát csökkenteni, a fejlődéssel lépést tartani, mert túlnépesedett. Ezt mindennél jobban mutatja az alig hangsúlyozott tény, hogy fajunk létszáma mintegy százezer év alatt nem érte el a kétmilliárdot, de az utóbbi száz évben ennek az ötszörösére nőtt.
Ebben a tekintetben egyetlen jelentős változást hozott az, hogy az emberiség közel negyedét jelentő Kelet-Ázsiában a már gazdagoknál spontán, Kínában pedig erőszakkal, leállt a túlnépesedés. Jelenleg ugyan lassul, de megállíthatatlannak látszik az elviselhetetlen túlnépesedés. Két generáció múlva kilencmilliárd lakosa lesz a földnek. Azt még senki sem merte megfogalmazni, hogy az optimális létszámunk ennek negyede se lenne.
Európa egészéhez, azon belül különösen a gyarmattartó országai száz éve még a világ sorsát alakító nagyhatalmakhoz viszonyítva nemcsak az Egyesült Államok fölénye vált egyértelművé, de megállíthatatlanul a Távol-Kelet is óriássá emelkedik.
Ez annyira nyilvánvalóvá vált a második világháború során, és különösen a gyarmatok felszabadulása után, hogy a legokosabb politikusok az egyesült Európában látták a kontinens súlya megtartásának egyedüli módját. Európa legnagyobb formátumú államférfijai felismerték az összefogás szükségességét. De ezt még annyira az éppen befejezett háború tapasztalatai alapján láttak, hogy a két háború hiánytermékeiből, a nyersanyagokból és az élelmiszerekből akartak az önellátást biztosítani.
Először a szénbányászatban és az acéliparban akarták a versenyképességet megteremteni. Azt még nem voltak képesek felmérni, hogy ezen a két területen lehetnek a legkevésbé versenyképesek. Azóta kiderült, hogy épen ez a két ágazat, amiben nem lehet, de nem is érdemes Európának nemcsak versenyképesnek, de még önellátónak sem lenni. Azóta e két ágazatról ez be is bizonyosodott. Az első nekifutás még csak a szűken vett Nyugat-Európa szén, és acéliparát érintette.
A második nekifutás, a mezőgazdaság nagyvonalú fellendítése már nagyobb, és kiterjedtebb gazdasági közösséget hoztak létre. Ez még súlyosabb tévedés volt, mint a szén, és acélipar kiemelése. Az utóbbi fejlesztésére legalább nem pocsékolták el a közös erőforrások jelentős hányadát. A mezőgazdaság támogatására azonban a közös források négyötödét fordították, a többségét még ma is fordítják.
A mezőgazdaság dotálása a fejlettek közös járványa, a legokosabbak sem mentesek ettől a hibától. Az Egyesült Államok is támogatja a mezőgazdaságát, de kevésbé, mint az EU. Számra azonban nem akkora ostobaság, hiszen kiválóak a természeti, társadalmi és tudományos adottságai. Japán még az EU támogatási mániáján is túltesz, és csak most kezd ennek csökkentésén gondolkodni. A világpiacon versenyképes mezőgazdasága csak a még alulnépesedett, mérsékelt éghajlatú, tőkegazdag országoknak lehet. Ezeknek pedig ehhez nem kell támogatást adni, eleve versenyképesek.
Az EU tagországok mezőgazdaságának támogatása ugyan eleve is ostobaság volt, de különösen kártékonnyá tette az, hogy a kevésbé fejlettek és Franciaország megnyerésére, és felzárkóztatására szánták. Ez vált a kevésbé fejlett országok számára jó csaléteknek. Ezek ugyanis a tagságukkal járó fő előnynek tekintették a kapott dotáció nagyságát. A közvetlen alamizsnát ugyanis az ostobák is megértik, nagyra értékelik, a közvetett veszteségekkel pedig nem számolnak. Sajnos ez a fejlettebbre is jellemző. Azok is csak azt nézik, mennyit fizetnek be, és mennyit kapnak közvetlenül vissza. Pedig ennél nagyságrenddel nagyobb összeget jelentenek a közvetett veszteségek, és a közvetett nyereségek. Ezekkel mégsem számol senki, sem azok, akik kapják, sem azok, akik fizetik, de még a szaktudomány sem méri fel.
Az EU gazdag tagországai elsősorban azon keresnek, hogy a nekik megfelelő pénzügyi, foglalkoztatási rendszer a kevésbé fejletteket kizsákmányolja. Ez abból az általános társadalmi törvényből fakad, hogy a fejletteknek megfelelő felépítmény, azon belül minden egységes részszabályozás a kevésbé fejlettek számára hátrányos. Ez amennyire egyértelmű az országokon belül, annyira elfedett marad a nemzetközi közösségekben.
Az országon belül senki sem vonja kétségbe, hogy a gazdagoknak megfelelő adórendszer és visszaosztás sérti a szegények érdekét. Ez fordítva is igaz. Ezt megtanulhattuk a bolsevik rendszerünkben, hogy az egyenlősdi mennyire sérti a jobbak érdekét. Az is köztudott, hogy nincs olyan adórendszer, amelyik minden társadalmi réteg érdekének megfelel.
Ezért aztán a nagyon heterogén EU számára sincs is olyan rendszer, amelyik minden tagállam érdekének megfelel. Ezért sem lehet heterogén államokból olyan közösséget alkotni, amelyik mindenkinek jó. Ami meg nem jó mindeninek, az még nem érett arra, hogy közösséggé váljon.
Az Európai Unió tagsága szinte minden tekintetben nagyon heterogén, tehát csak akkor lehet hatékony közösség, ha nagyon laza szervezet marad. Az EU vezetés, mindenek előtt Németország azonban homogén közösséget akar. A puritán fejletteknek megfelelő közös módszer ezzel éppen az ellenkezőjét éri el, a közösség tagjai között egyre nagyobb különbségek lesznek. Ezt már az eddigi történelme is mutatja.
A puritán gazdagok az EU átlagához viszonyítva gazdagabbak, stabilabbak lettek. Ennek ellené a világgazdaság élcsapatában lassúbbak lettek. Ezt jól jellemzi, hogy a közösség legfejlettebb, legsúlyosabb országa, Németország az Egyesült Államoknál lényegesen, a távol-keletieknél sokkal inkább lemarad.
A latinok, különösen a mediterránok pedig ma hátrább vannak, mint voltak a közösségbe lépésük idején. Egyelőre elképzelhetetlen, hogyan tudnak talpra állni, és legalább a tagságuk előtti állapotra visszatérni. Nekik vagy valamiféle második szintű tagság, és újra saját valuta, vagy a kilépés volna a legkevésbé reménytelen megoldás.
A közép-európaiak és a baltiak eredménye viszonylag semleges, nyertek és vesztetek is. Ezek többsége a mediterránoknál is hátrábbról indult, de nem esett vissza. Ezek számára is legfeljebb valamiféle második szintű tagság, és feltétlen saját valuta felelne meg.
A balkáni, ortodox keresztény kultúrájúak anarchiába rohannak. Semmi helyük az Európa Nyugati felét tartalmazó közösségbe.
Az EU vezetésnek és a kevésbé fejletteknek reálisan kellene megítélni az utolérést. A kelet- és a közép-európai országoknak ezer éve lényeges a lemaradásuk, aminek ledolgozása néhány évtized alatt irreális álom.
A nem tag fejlettek, Svájc és Norvégia jobban jártak, hogy kívül maradtak. Számukra is kedvező az Unió felső szintje lenne, ami az ő igényüknek is megfelelne.
Az úttévesztés azon indult el, hogy a fejlettekkel való lépéstartást a kontinens számára akarták a kontinens egésze számára képzelték el. Ez egyrészt csak a puritán kultúrájú államokra volna reális cél, másrész ez elve lehetetlen, hogyha a négy puritán tengerentúli ország, az Egyesült Államok, Kanada Ausztrália és Új-Zéland, kimarad belőle. Európa ezek nélkül kicsi, nyersanyagokkal nem önellátó, és katonai tekintetben, együtt is, legfeljebb középhatalom. Egyedül az egész kontinensünk is lényegesen kisebb erőt jelent, mint amennyit a négy tengerentúli ország.  Csak azokkal lehet a Távol-Kelettel egyenrangú erő. Tegyük hozzá, hogy a négy említett angolszász ország önmagában is több, fejlettebb, homogénebb egység, mint Európa egésze.
Az, hogy a német-francia szövetségre világgazdasági agglomeráció épülhet, eleve naiv elképzelés volt. Sokkal racionálisabb megoldás lett volna az európai angolszászok, germánok és skandinávok közössége a nagy tengerentúli angolszásszal, mint a mediterrán és a balkáni államokkal való közösség.
- - - - - -
E bevezető fejezetekben sorra veszem a felépítmény különböző elemeit, és megvizsgálom, azokon milyen a közösség realitása.

Elvem marad a történelmi materializmus, ami szerint a felépítmények az alépítményhez kell igazodni. Ha ennek nem megfelelő felépítményt erőltetünk, összedől az egész. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése