A mi 20. századunk

Kopátsy Sándor                EH                    2013-11-01

A mi 20. századunk.

A két háború között.

A két háború között szinte azonnal eldőlt, hogy Trianon sors felett kétségbeesett úri középosztály, azaz a nemesség fél-feudális utódja alakítja a választási eredményeket. Egyrészt a szavazati jog még korlátozott és a többség számára nyílt volt, másrészt akkor már az úri középosztály, gyakorlatilag a hívatásos és tartalékos tisztikar befolyásolta a megcsonkított ország nagy többségbe került magyar etnikumának, finoman fogalmazva, nacionalista véleményét.

Ezt ismerték fel az elcsatolt területekről elmenekült magyar arisztokraták, élükön a legokosabbakkal, élükön Bethlen Istvánnal. Ezek számára csak a megcsonkított országban maradt élettér. Nemcsak a tömegbefolyást megnyerni képes, de a tényleges katonai erőt, a Gömbös Gyula vezette szélsőségesen nacionalista, úri középosztálybeli katonatisztek jelentették. Így jött létre nagyon gyorsan Szegeden a társaság, amiben, a politikai tapasztalatot a főleg Erdélyből származó, és ott vagyontalanná váló arisztokraták, jelentették. Szegeden a Bécsből hazajött Bethlen István képviselte az arisztokraták politikai tapasztaltságát, Gömbös pedig az úri középosztályt.

Bethlen gyorsan felismerte, hogy a két réteg között a közepet a nem is egészen arisztokrata, de azért a Bécsi Udvarban is tekintélyes Horthy felel meg a vezér szerepének. Ő hozta le Kenderesről, a birtokára visszavonult Horthy Miklóst Szegedre. Az ő személye még elfogadható volt nemcsak az arisztokratáknak, de a tiszti karnak is. Hamar kialakult az arisztokrácia és az úri középosztály szövetsége.

Ez az osztályszövetség uralkodott egészen a háborúvesztésig. Akkor is csak azért szűnt meg, mert mind a magyar arisztokrácia, mind a magyar úri középosztály nem mérte fel a Szovjetunió Jaltában kapott szerepét. Rövid, legfeljebb néhány éves átmeneti tényként könyvelték el a szovjet befolyás uralmát. Ezért meg sem kísérelték Sztálinnal az egyezkedést. Nekem az a meggyőződésem, hogy Sztálint elsősorban a hatalma megszilárdítása érdekelte, nem a legyőzöttek ideológiája. A finnek példája mutatja, a finn legfelső katonai vezetést jobban respektálta, mint a Moszkvából hazatérő kommunistákat.

Állításom igazolását láttam abban, amikor Sztálin a Rákosi által ajánlott moszkovitákkal szebben, a kereszténydemokrata Szegfű Gyulát kérte moszkvai nagykövetünknek.

Mint minden diktátornak, neki is imponáltak a múlt nagyjai, ha hajlandók voltak tárgyalni vele. De ez már mese. Akiben azonban nem bízhatott, azokat felszámolta.

De az ilyen feltevések realitását a történészek feladata lenne elemezni.

A szovjet megszállás alatt

Aki az egy pártrendszerben átélt kort a párt történetének feltárása nélkül akarja megérteni az ország történetét, lehetetlen feladatot vállal. Márpedig mi ezt tesszük.

Amennyire érthető, hogy a Jaltai Szerződés és az azt követő hidegháború rideg valóságát a megszállt országokban nem tudták megérteni, annyira botránkozni lehet azon, hogy most sem értik meg.

Nem találtam olyan magyar, nem kommunista értelmiségit, aki a háború után felismerte volna, hogy számunkra jó időre be van zárva a szovjet megszállás alóli menekülés útja. Először 1947 tavaszán mondta el Kovács Imre a Nemzeti Parasztpárt főtitkára, hogy kivándorol, mert nem látja értelmét a belső szabadságharcnak. Őt a Nemzetközi Ellenőrző Bizottságban szerzett tapasztalatai győzték meg. Elmondása szerint, a nyugati hatalmak képviselői nem emeltek szót, a Szovjetuniót képviselő Vorosilov véleményével szemben.

A következő hat évben nem is érezhettünk változást, Moszkva Rákosira és társaira bízta az országot.

Ezért aztán bombaszerű meglepetést okozott, amikor Rákosit és Nagy Imrét, néhány pártvezetővel együtt, kihívták Moszkvába,  és Rákosi kemény kritikát kapott, az általa félreállított Nagy Imrét nevezték ki Miniszterelnöknek, a pártvezetésbe pedig beállítottak néhány fiatal, nem moszkovita, a NÉKOSZ-ban nevelkedett kádert. (Ezek közül csak Ácsot ismertem meg később, de be kellene írni a neveket.)

Nagy Imre azonnal új káderekkel a falvak és mindenek előtt a mezőgazdaság reformjai elkészítéséhez fogott.

A Párt irányítás azonban Rákosi kezében maradt. Ezt abból állapíthattam meg, hogy a miniszterelnök Gerő kezében maradt a gazdasági tárcák irányítása, kivéve a mezőgazdaságot. A Nagy Imre két első reformja is a mezőgazdaságra korlátozódott, amit szigorúan izolált környezetben, a Szabadsághegyen végeztünk. A munkabizottság tagjain kívül csak Nagy Imre, Hegedűs András, Dobi István, Edei Ferenc és Vas Zoltán látogatott meg viszonylag rendszeresen. Rákosi, Gerő azonban még hivatalos kapcsolatot sem tartott. Számunka egyértelmű volt, hogy Nagy Imrére bízták a mezőgazdaságot, és mellékesnek tekintették, ami a mezőgazdaságban történt.

Ennek a veszélyére 1954 nyarán, Vas Zoltán jóváhagyásával, aki a miniszteri rangban a titkárság vezetője volt, Nagy Imre figyelmét, hogy a népgazdaság egésze, a mezőgazdaságon kívül, nem az ő kezében van, és ott nyoma sincs a reformoknak. Erre bízott meg hármunkat, hogy készítsünk a gazdaság egészére kiterjedő reformot. Ez lett az első Mechanizmus Reform, ami felháborította Gerő Ernőt és Rákosi Mátyást, az előterjesztést megsemmisítették, Nagy Imrét pedig gyorsan leváltották.

Azt a pártörténet keretében kellene tisztázni, hogy erről Moszkvát hogyan tájékoztatták. Akkor párton kívüliként ebbe nem láthattam bele. Az 56-os forradalmat megelőző történelmünk még ma is homályban van, pedig már nincsenek elő tanuk. Az tény, hogy Nagy Imre ellen nem lehetett pert indítani, sőt még a mozgásszabadságát sem korlátozni, és a forradalmi kormányának élcsapata folyamatosan szerveződött. Ez számomra egyértelművé tette, hogy Moszkvában jelentős erők maradtak Nagy Imre és a reformfok mögött.

A forradalomról már könyvben írtam meg a véleményem

A bolsevik rendszer sztálinista formáját megreformálni akarókat az 56-os forradalom tapasztalatai sem győzték meg arról, hogy a Nyugatnak, ami gyakorlatilag az Egyesült Államokat jelentette, nem érdeke a hidegháború megszűnése, a Szovjetunió imperializmusának veresége. Ezt akkor sem értették meg, amikor már megszűnt, a hidegháborús ellenfél, szétesett a Szovjetunió.

Máig nem olvastam olyan történészi munkát, amiben kiderült volna, miért esett szét a Szovjetunió. Pedig egyszerű az ok: A katonai szuperhatalom szerepének megőrzése érdekében olyan fegyverkezési versenyt vállalt, amiben összeroppant. Ezt ugyan a Szovjetunió felső vezetésében, mindenek előtt a titkosszolgálatokban, már az 50-es évek elején felismerték, de az imperialista hangulattal szemben újra és újra alul maradtak.

Számomra 1953 nyarán, Nagy Imre kormányelnökké emelése során vált nyilvánvalóvá, hogy Moszkvában jelentős politikai erők tudomásul vették, hogy a rendszerük versenyképtelen, merevségén lazítani kell. Ezt azonban, nyilván konspiratív okokból, nem magyarázták meg Nagy Imrének.

Máig nem vált közismertté, hogy a bolsevik rendszer azért omlott össze, mert erőforrásainak elviselhetetlen nagy hányadát fegyverkezésre fordították, a gazdasági életében pedig nagyon szűk teret engedtek meg a piac erőinek.

Az utóbbit, a gazdasági életben a piac nagyobb szerepét ugyan a moszkvai vezetés jelentős hányada még elviselte, de a fegyverkezési versenyről való lemondást nem fogadta el.

Azt a történészek máig nem veszik tudomásul, hogy a Hidegháborút nem az Egyesült Államok nyerte meg, hanem a Szovjetunió vált alkalmatlanná annak folytatására. Képtelennek bizonyult a katonai szuperhatalom szerepnek folytatására.

Meggyőződésem szerint, ha a Szovjetunió a nemzeti jövedelmének csak 4-5 százalékát fordítja katonai célfokra, több tíz százalékkal fejlettebb lehetett volna a gazdasága, és a lakosság életszínvonala. Azt ugyan nem állítom, hogy a harminc éve Kínában bevezetett reformok, a gazdasági élet piacosítása, és katonai kiadások elviselhető szinten tartása esetén a Szovjetunió olyan gyorsan fejlődik, mint Kína, mert erre a lakosságának kultúrája, szorgalma, takarékossága nem alkalmas, de fennmaradt volna. Az Egyesült Államoknak nem állt érdekében a Szovjetunió összeomlása, ha az nem válik imperialistává, ha Afganisztán megszállásával nem lépi túl a Jaltában rábízott hatalmi szférát.

Visszatérve a magyar történelemre.

A Szovjetunió összeomlásáig nem volt lehetőség a magyar állam szuverenitásának elnyerésére.

A bolsevik megszállás közel fél századában nem volt semmi realitása annak, hogy olyan utat járjunk, amit Moszkvában nem hagynak jóvá. Ezért volt minden olyan politika kudarcra ítélve, ami nem Moszkván keresztül kereste a járható utat.

A reformfok járható, azaz reális útja tehát nem a több pártrendszer és a demokratikus választások útján vezetett. Mivel az egyetlen párt nem jelentett választási lehetőséget, nem is volt értelme másnak, mint az egyetlen párt vezetésének befolyásolása. Erre mondja a jelen politikai elit, hogy ez már nemzetárulás volt. Nem veszik tudomásul, hogy a függetlenséggel nem rendelkező államban is bőven vannak javítási lehetőségek.

A hidegháborús magyar politikai elitről, amit ma hazaárulónak tartanak, külföldön sokkal jobb a vélemény, mint itthon. Nem találkoztam olyan nyugati véleménnyel, ami nem ismerte el, hogy abban a negyven évben nálunk jobban nem vizsgázott senki.

- A nyugati politikusok elismerik, hogy a mi 56-os forradalmunk volt a legnagyobb szovjetellenes esemény.

- Nem vitatják, hogy mi voltunk a legvidámabb barakk.

- Köztudott, hogy a magyar gazdaság volt a szocialista táborban a leginkább piaci.

- Vitathatatlan, hogy a magyar mezőgazdaság volt a legeredményesebb.

- A magyarok nyitották meg először a vasfüggönyt.

A többi szocialista országból érkező turisták azt érezhették, hogy már Nyugaton járnak, hiszen nem üresek a boltok.

A bolsevik megszállás alatti legnagyobb eredménynek azonban a gazdasági mechanizmust tartom. Ami harminc éve Kínában történik, azon az úton mi indultunk el először.

Annak jelét sem találom, hogy a jelenlegi rendszer elismerné, hogy a magyar társadalomban oldották meg a legjobban a szabadidő jövedelemnövelésre fordítását.

Diákkorom óta a magyarság egyik jellemző történelmi hibájának tartom, hogy a sikereinket felértékeljük, a hibáinkat pedig kicsinyítjük. A szocialista negyven évünk értékelésében azonban az ellenkező hibába estünk.

A rendszerváltás után.

Senki sem vitathatja, hogy szerencsénk, hogy nem kell továbbra is a bolsevik rendszerben élnünk, hogy szuverének lettünk. A ránk szakadt szabadsággal azonban nagyon gyenge hatékonysággal élünk.

Azt nem lehet vitatni, hogy a politikai életünk a rabságból, a barakkból kiszabadult. Ezért nehéz megérteni azokat akik, a jelen közép-jobb kormány ellen azt hozzák fel, mert kevés a politikai szabadság.

Nekem nem is annyira az új politikai szabadsággal kapott lehetőségekkel élésünkről rossz a véleményem. Azt hiányolom, hogy elvesztettük azt, amit előtte jól megoldottunk. A jót is elhagytuk, a helyett, hogy megtartottuk volna.

A rendszerváltásnak köszönhetően a társadalom felső tizede sokkal, a felső harmada lényegen nemcsak jobban él, de jobban is tejesít. A középső harmad ugyan anyagi tekintetben nem vesztett, de elvesztette korábbi biztonságérzését. A társadalom leggyengébb harmada azonban anyagiakban, szellemiekben és biztonságban sokat vesztett.

Nálunk nem a politikai szabadság kevés, hanem a munkaalkalom.

Komikusnak tartom, hogy a választási harcban a politikai ellenzék nem több munkaalkalmat ígér, hanem több politikai szabadságot követel. Ha a rendszerváltással szét vert foglalkoztatás csak a politikai szabadságunk fele szintjén volna, nem is panaszkodhatnák.