István, a király – Gábor, a fejedelem – János, a főtitkár

Kopátsy Sándor               EH                     2013-10-22

István, a király – Gábor, a fejedelem – János, a főtitkár

A magyar történelem három legnagyobb szereplőjének Szent Istvánt, Bethlen Gábort és Kádár Jánost tartom. Azt hiszem, ezzel egyedül állok. Ezért röviden indokolni kell a véleményem.

István, a király.

Első királyunkat nem tartom szentnek, de még a kereszténység számára is. A kereszténységnek sem azért lett szentje, mert szent volt, hanem azért mert annak is a legfontosabb alakja. Ezt a rangját annak ellenre érte el, hogy saját népe, társadalma politikai és vallási vezetőinek az érdekével szemben kellett a társadalmat minőségileg átalakítani. A sátrakban élő, nomád pásztortársadalmat falvakban lakó földműves társadalommá kellett változtatni. Ebben a harcában nem volt belső segítségére a társadalom világi és vallási elitje. Azok között szinte senki sem akadt, aki felismerte, akárcsak elfogadta volna az átalakulás szükségességét, de akár az elkerülhetetlenségét. Pedig akkor már a népe már jó része végre is hajtotta az átállást. A saját népére azonban a király sem támaszkodhatott, mivel annak akkor még nem volt, és nem is lehetett politikai hatalma.

István ezért az idegen fegyverekre és idegen papokra kényszerült. Ebből fakadt, hogy intelmeiben az idegenekre való támaszkodás fontosságát olyan erősen hangsúlyozza.

Mivel szinte semmi írásbeliség az országában nem volt, csak a szereplők érdekeinek boncolására lehet támaszkodni.

Azt kell meglátni, hogy a szeretet vallását terjesztő, védelmező király, miért volt kegyetlen. Azért, mert nem volt elegendő belső támasza.

Sajnos, a történészek sem tanítják, hogy aki olyan ügyért harcol, amiben nem számíthat a politikai erők többségére, szükségszerűen kegyetlen. Akárcsak azok, akiknek nincs önbizalmuk. István, a király nem szűkölködött az önbizalomban. Máskülönben képtelen lett volna a szerepét betölteni, a célját megvalósítani.

Az Oszmán Birodalom szultánjainak példája mutatta meg nekem, hogy a pásztornépek uralkodójának korlátlan hatalmát az óriási tekintélye védte. A szultán számára is minden eszköz megengedhető volt annak érdekében, hogy a hatalma csorbítatlan maradjon. Meglepődve olvastam, hogy a szultán hatalomba lépése napján a testvéreit kivégezték. Ezzel kerülték el, hogy vele szemben trónkövetelő léphessen fel. Ez a szabály a 18. század végéig élt. Utána elégnek tartották a távoli tartományba való száműzetést.

Ezzel értettem Koppány testének négyfelé vágását, és darabjait az országban való szétküldését, Vazul megsüketítését, a fiainak külföldre menekülését. Sőt még azt is, hogy Szent László miért szorgoskodott az apját megsüketítő nagybácsi, István szentté avatásában.

Istvánnak, a királynak azért jár megkülönböztetett tisztelet, mert az eszközökben sem válogatva kényszeríttette ki a világi és vallási urak ellenében a magyar társadalom modernizációját. Nélküle az avarokéval hasonló sors várt volna ránk.

Bethlen Gábor, a fejedelem.

Őt a protestánsok legnagyobb magyarok közé tartozónak tartják, a katolikusok gyenge jellemű karrieristának, a szultán helytartójának. Nálam a legjelentősebb három magyar egyikének számít. Erre Móricz regényóriása hívta fel a figyelmemet. Móricz zsenialitásáról a Kelet Népe jelszava győzött meg. Életem iránytűje lett.

Ne politizálj, építkezz!

Amikor ez a jelmondat megragadott, még nem tudtam, hogy mögötte az igazi történelmi lecke az Erdély című regénye áll. Mégis kétszer elolvastam.

A napokban ezért volt nagy élmény számomra, hogy elolvashattam Romsics Ignác Bethlen Gáborról szóló kitűnő tanulmányát.

Az idén három sokat mondó írása is megjelent, Istvánról, a királyról, Bethlen Istvánról, akit ő a két háború közti magyar történelem legnagyobb államférfijáról, és most Bethlen Gáborról írt. Az írásom igazolja, hogy az első és a harmadik volt számomra a fontosabb.

A Bethlen Gáborról írt nagyszerű, pedig a tudós óvatosságával nem foglal egyértelmű állást. Ő tudja, hogy Bethlen nagyságának tudomásul vétele a katolikus történelemfelfogás számára egyelőre reménytelen. Az is nagy eredmény, hogy megállapítja, hogy Bethlennek köszönhető, hogy a 17. század közepén, pár évtizeden keresztül, Erdély állhatott ezer éves történelmünk során először, és utoljára a Nyugat színvonalán. Ha nem is az egész ország, de annak keleti harmada elérte az államalapításunk célját, nyugati társadalmat teremtett a Kárpát Medencében. Az eredményéhez képest nagyon másodlagosnak tartom, hogyan, milyen eszközökkel igyekezett végső célját elérni, Erdélyhez felemelni az egész Magyar Királyságot. Azt is joggal érezte, hogy ere rajta kívül, senki sem alkalmas. Márpedig ez a tény szinte minden eszköz igénybevételére felhatalmazta. A társadalom nagy ügye érekében minden eszköz megengedhető. Azt pedig Romsics is jól megmutatja, hogy politikai trükkjei nélkül nem szolgálhatta volna célját.

Istvánnak, a királynak elég volt a Nyugattal való szövetség. Kádárnak, a főtitkárnak elég volt a Szovjetunió bizalmát élvezni. Bethlennek mind a szultán kegyére, mind a hisztérikusan katolikus Habsburg császár türelmére szüksége volt.

Egy irányban helyezkedni lehet egyértelműen, kétfelé azonban nem lehet még tisztának látszó lapokkal sem játszani.

Bethlen Gábor és a tündérkert Erdély azért sem kaphatott méltó helyet a magyar történelemben, a magyar protestáns egyházak is lapítottak, mert be kellett állni az egyetlen hatalom, a hazai katolikus egyház árnyékába. A magyar katolikus egyház a saját szempontjából joggal tekintette az Oszmán Birodalmat pogány töröknek. Az sem zavarta ebben, hogy a mohamedán vallás nem pogány, keményebben egyistenhívő, kevesebb pogány elemet tartalmazó, mint a római kereszténység. A katolikus klérus által írt történelműnk az oszmán Hódoltságot rabságnak, az ellene való harcot, a kereszténységet a pogányság ellen védő harcnak állította be. Az oszmán hódoltság a rabság szimbóluma lett. Nemzeti tragédiának állította be a 170 éves oszmán hódoltság idejét.

Pedig, hogy Magyarországon, elsősorban Erdélyben, és a Hódoltságban maradhatott sikeres, és verhetett gyökeret a reformáció. Az Oszmán birodalomnak köszönhetjük, hogy vannak protestáns egyházaink.

Még kevesebb szó esik arról, hogy a magyar társadalom legnagyobb deformációja általában a polgárság, különösen a magyar etnikumú polgárság hiánya. Ezt Erdei Ferenc fedezte fel, de tudományos történelmi ragot csak a bolsevik megszállás alatt, elsősorban Szűcs Jenőnek és Győrffy Györgynek köszönhetően, kapott. Én, minden magyar történelemkönyvet azzal kezdenék, hogy a magyar társadalom ezer év alatt sem volt képes korrigálni a Nyugat társadalmaihoz viszonyított, legnagyobb deformációját, a polgársághiányt. A polgárság hiányunkon belül szinte nem is volt magyar. Elég volna megnézni az 1847-es népszámlálás adatait. Olyan városunk, ahol többségben voltak a magyarok, csak a Hódoltság térségében, és Erdélyben voltak.

Annak jelentőségét Szűcsék sem hangsúlyozták, amit Erdei ismert fel, de ő sem emelte ki, hogy minek voltak ezek az alföldi parasztpolgár városok köszönhetők. Erdei, és a bolsevik diktatúra túlságosan polgárellenes volt ahhoz, hogy e mögött ne csak az életrevalóságot, hanem a nyugatosodást is lássa, hangsúlyozza.

Arról azonban senki sem szólt, hogy az erdélyi városok magyar polgársága is az oszmán uralom befolyásának, és ezen keresztül a reformációnak volt köszönhető.

A magyar történelemírás szinte tudomást sem vesz arról, hogy mi nem a kereszténységet, csak a római katolikus egyház érdekit védtük, ami szemben állt a reformáció érdekével. Ezt a kor politikusai sokkal világosabban látták, mint a mai történészek.

Már sokszor leírtam, elmondtam, hogy a reformáció gyors nyugat-európai győzelme sokat köszönhet annak, hogy az Oszmán Birodalom szorongatta a római katolikus Habsburg Birodalmat, lekötötte annak a reformáció ellen fordítható erejét. Nem azt állítom, hogy előbb utóbb nem győzött volna a puritán Nyugaton a reformáció, csak azt, hogy annak viszonylag gyors sikere annak volt köszönhető, hogy a reformáció fő erejét lekötötte az Oszmán Birodalom terjeszkedése.

Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogyan alakul a sorsunk, hogy a szultán elfoglalja Bécset. Magyarország protestáns vallású ország lehetett volna. De Csehország, és talán Ausztria is.

Érdekes módon, a reformáció és az Oszmán Birodalom közös érdekének egyik a legjobb bizonyítékát a Pesti Református Teológia könyvtárában eldugva őrzik. A református papok között sem találtam olyant, aki a létezéséről tudott volna.

Jó harminc éve olvastam a Történelmi Adattárban, hogy Werbőczy naplója beszámol arról, hogy a Regensburgban tartott birodalmi gyűlésen megkereste őt, mint a Királyi Magyarország magyar küldöttjét Luther, aki felvilágosította, hogy számukra milyen fontos az Oszmán Birodalom katonai sikere. A napló nem is egy, hanem két alkalommal is beszámol a Lutherrel való találkozásról.

Az már az én fantáziám szüleménye, hogy mit nyert volna Magyarország, ha a szultán serege elfoglalja Bécset. Egy protestáns többségű Magyarország. Ennek pozitív hatása szinte felmérhetetlen lett volna.

Ezt a kitérőt azért tettem, mert hangsúlyozni akartam, mennyire át kellene értékelni az Oszmán megszállás történelmi szerepét, ami egyúttal Bethlen Gábor értékelését is a talpára állította volna.

Nagyszerű tanulmányát Romsics is azzal a címmel írta, hogy Helytartó, vagy államférfi. Ez hibás, ha a két háború közti legjobb miniszterelnökünket, Bethlen Istvánt a kor legnagyobb államférfijának tartja. Én nem érzem, hogy a császár oldalán állás kevésbé jelentett helytartói státuszt, mint a szultánnal való barátkozás. Fogalmaim szerint helytartó csak az, aki önérdekből más hatalom kiszolgálója. Ebben az érelemben a Habsburg császár kegyét élvezők között is voltak helytartók, de Bethlen Gábor azonban Erdély nagyobb függetlensége érdekében kereste a Szultán bizalmát. Ő tehát az erdélyi fejedelmek között a legkevésbé volt helytartó, és a leginkább fejdelem, mert Erdély az ő korában volt a leginkább szabad és független.

Sajnos, a magyar politikai és történelmi személet szempontjából a függetlenség egyetlen mércéje a szuverenitás. Én a függetlenség alatt a nagyobb érdekérvényesülést értem. Ennek alapján Erdély éppen Bethlen Gábor korában volt a legfüggetlenebb, legszabadabb, tehát az összes erdélyi fejedelem között ő volt a legkevésbé helytartó, a leginkább erdélyi fejedelem.

Végül azt teszem hozzá, Romsics záró soraihoz, hogy most állítanak Kolozsvárott szobrot a nagy Bethlen Gábornak, és Budapesten a sokkal kisebb Bethlen Istvánnak.

Nem fog a két Bethlen közti értékítélet ilyen deformált maradni.

Kádár János, a főtitkár.

Az igazi bomba az lenne, ha Romsics tudományos alapon Kádár János történelmi szerepét is értékelné. Számomra egyértelmű, hogy Kádár János lesz egyszer a két említett mellett a harmadik legnagyobb magyar politikus. Annak ellenére, hogy a jelenlegi politikai és történészi felfogás szerint még a helytartók között sincs érdeme.

Ma éppen az 56-os forradalom ünnepe van. Annak hőse Nagy Imre, akinek köszönhetjük, hogy kirobbant a forradalom. Ő azonban nem tudta felmérni korának világpolitikai korlátit, és a forradalom szépségétől megittasulva, irreális útra tért. Ezt a tévedését utólag sem látta be, és mártírként halt meg.

A magyar társadalom példátlan többsége ma sem érti meg, hogy November elsején már neki kellett volna belátnia, hogy a szocialista táborból való kiválás és a magyar társadalom demokráciává való átalakulása világpolitikai lehetetlenség. Ezt nem tűri el a szocialista tábor őt támogató része sem, nemhogy a Szovjetunió. De az Egyesült Államoknak sem állt akkor még az érdekében, nemcsak a hidegháborúnak melegháborúvá váltása, de még a megszűnése sem. Az is igaz, hogy a több párt rendszer megtagadása nemcsak a terror során kárvallottak követelésével, hanem a nép kilenctizedének elvárásával élesen szemben állt.

Ma már talán a legutolsó tanúja vagyok annak, hogy ő soha nem gondolt polgári társadalomra, több pártrendszerre, csak emberarcú szocialista kommunista rendszert akart. Hitt abban, hogy a kommunisták hatalma képes megnyerni a többség támogatását, és arra támaszkodva elkerülheti a politikai terror, erőszak eszközeinek használatát.

Csak a pártját, és ezzel az országot meg akarta szabadítani a sztálinista erőktől. Ő és társai október 23 előtt csak a pártjukon belüli puccsban gondolkodtak. Képtelenek voltak megérteni, hogy még ez is mekkora robbanással járhat.

Én ugyan Nagy Imrével 1954 ősze óta, vagyis leváltása után többet nem találkoztam, de két fontos szövetségesével, Vas Zoltánnal, és Donáth Ferenccel, amikor szabad lábon voltak, folyamatos kapcsolatot tartottam.

Nagy Imrével ellentétben, ők utólag belátták, hogy elszakadtak a realitástól. Az életben maradásuk bizonyítja, hogy Nagy Imre számára is az önkritika és a lemondása lett volna az egyedüli megoldás. Nemcsak az élete megmentése, de az ország könnyebb talpára állása érdekében is.

Büszke vagyok rá, hogy mind a forradalom célját, mind az egyetlen világpolitikai realitást is valami olyanban láttam, amit Kádár János a hetvenes évekre már megvalósított, amit a világ találóan a legvidámabb barakknak nevezett. A mai ünnepségek is azt bizonyítják, hogy ettől nemcsak a hatalom, de a magyar közvélemény többsége még nagyon messze van.

Azt azonban be kell vallanom, hogy azt, hogy nem lettem volna képes, hogy Kádár helyében a szovjet csapatok behívását vállaljam. Arra soha nem lettem volna képes. Ezért Kádárt néhány évig árulónak tartottam. Ma már azonban ezért tartom a történelmünk három legnagyobbja egykének, mert olyan feladatot is elvállalt, amit én az eszem parancsára sem tettem volna meg. A Szovjetunió katonai beavatkozását már november elsején száz százalékosnak tekintettem, de a behívást, amink nem sok köze volt a tényhez, nem vállaltam volna. Ehhez kicsi voltam, és nagyon nagynak tartom Kádárt, aki vállalta.

Azt nem tudhatjuk, hogy Istvánnak, a királynak mennyire esett a terhére a német zsoldos lovagok élén a népe élén harcoló Koppány ellen hadba szállni, de örök dicsősége, hogy megtette.

Azt sem tudom Bethlennek milyen könnyű volt a szultán udvarában az ügyeskedés.

Azt megértem, hogy Kádár Jánosnak örök terhe volt, hogy a tények szépítése, és a hazai rendcsinálás, valamint a Szovjetunióval való jó viszony érdekében vállalta, hogy ő hívta be a szovjet csapatokat, amik már bent voltak, kivégeztette Nagy Imrét, akiről Moszkvában már kimondták a sorsát. Ez a sors várt a pártjának néhány kiváló reformerére is. Kivégezték. Bebörtönözték a forradalomban helytállók sorát. Mindenért vállalta a felelősséget. Azt még nemcsak elhiszem, de tudom, hogy bőven voltak a pártjában, akik a megtorlást jogosnak, indokoltnak tartották, hiszen többségüknek megvolt az okuk rá, hogy féljenek a forradalom győzelmétől. Mert bizony a forradalmárok között is voltak zsidógyűlölők, kegyetlen bosszúra vágyók. Kádárnak ezekkel közös pártban kellett a legvidámabb barakkot felépíteni.

Nyomon követhettem, hogyan kellett neki a páron belül a türelmetlen reformerek, és a dogmatikus bolsevikok között egyensúlyozni. Azt sem mondom, hogy mindig a szívére hallgatott, amikor az egyik vagy a másik szárnyat vágta vissza, vagy segítette. A történész számára azonban nem fontos az, hogy mikor, kinek mi járt az eszében, hanem az, hogy mi lett a végeredmény.

A Kádár-rendszerben megvalósultat, és a Nagy Imre terveit elég jól ismerhettem ahhoz, hogy állíthatom: Nagy Imre a forradalom előtt soha nem képzelt el többet annál, hogy mi legyünk a szocialista tábor legvidámabb barakkja, vagyis annál, amit Kádár elért. A történelem egyik nagy tragédiája, hogy a vidám barakk megálmodójának, Nagy Imrének a tervét, csak azt valósíthatta meg, aki vállalta a kivégeztetését.

Aligha lehet azonban azt feltételezni, hogy Kádár a forradalom leverése után, megakadályozhatta volna Nagy Imre kivégzését. Akkor neki a saját pártjában sem volt még kellő támogatása, nem beszélve arról, hogyan fogadták volna ezt Moszkvában. Kádár ugyanis a forradalom után jó tíz évig sokkal inkább helytartó volt, mint főtitkár. Szerintem, végig inkább helytartó volt, csak egyre kevésbé szolga. A forradalom után évekig a belső támogatottsága nem érte el a tíz százalékot, a végén pedig már az ország nagyobb fele mögötte állt. Ma pedig a közvélemény jelenős része rá szavazna, hogy az elmúlt század legjelentősebb államférfiját kellene megnevezni.

Ez sem akkora érdem, mert Ferenc Józseffel, Horthy Miklóssal és Rákosi Mátyással kell összemérni. Én egyre inkább ezen is túlmegyek, mert nemcsak a múlt század, de az ezer évben is a három legnagyobb egyikének tartom.

A jelenlegi magyar társadalom struktúrája csak a bolsevik évtizedek során, sőt csak annak köszönhetően vált modernizálhatóvá.

- Megszabadultunk a visszahúzó társadalmi erőktől.

- Az értelmiségünk nagy többsége a nép fiaiból és leányiból emelkedett fel, többsége mögött nincs vérségi, feudális osztálytudat.

Ez sem lesz ugyan elég ahhoz, hogy a Nyugathoz felzárkózzunk, de legalább a folyamatos lemaradásunk nincs bekódolva, ahogyan az volt ezer éven keresztül.

Az István, a király érdeme, hogy európai fél-perifériás társadalom lehettünk.

Az Bethlen Gábor, a fejedelem érdeme, hogy Erdély példát adott arra, hogy az ország erdélyi harmada nyugat-európai szintre képes emelkedni.

Kádár János, a főtitkár érdeme, hogy ma már olyan társadalom vagyunk, amelyik felzárkózhatunk a Nyugathoz, ha nyugati módra viselkedünk.