Oszmán-magyar kapcsolatok dokumentumok tükrében

Kopátsy Sándor                  PH                  2013-09-18

Oszmán-magyar kapcsolatok dokumentumok tükrében

Kevés hírnek örültem mostanában jobban, mint annak, hogy a fenti címen kiállítás nyílik.

Már az is öröm, hogy nem török, hanem oszmán kapcsolatokat említenek. Mi magyarok mindig törököt mondunk, a nyugati történészek ellenben mindig az Oszmán Birodalomról, kultúráról beszélnek.

Az már közép-iskolás koromban zavart, hogy a török elé mindig odatették a pogány jelzőt. Azt akarták elhitetni, hogy aki nem keresztény, az mind pogány. Életem során egyre jobban megtanultam, hogy a kereszténységben az indokoltnál sokkal több pogány, bálványimádó elem maradt, mint amennyire már a reformáció idején a Nyugatnak szüksége volt. Katolikus vallásom nem tartom elég puritánnak, a reformációját valódi megreformálásának tartom.

Azt csak jóval később, történészként értettem meg, hogy Szent Pál görög-római, a több istenhitnek tett engedményeket tevő kereszténység nagyon megfelelt a mediterrán Európának, de sok engedményt jelentett a közel-keleti kultúrának. Mohamed azét tudta nagyon gyorsan megtéríteni a közel-keleti, szemita népeket, mert nekik jobban megfelelt a következetesebb egy istent hívő vallás.

Történészként pozitív vallástörténelmi eseménynek tartom az ortodox kereszténységtől való elválást. 1060-ban megtörtént, hogy a kiscsaládos és a nagycsaládos jobbágytársadalom eltérő karakterének megfelelően eltérő vallássá vált.

A 16. századra még inkább megértett volt a protestáns egyházak kiszakadása. Az eleve puritán észak-nyugati puritán népeknek már nem felelt meg a latin népek kereszténysége. Itt kell hangsúlyoznom, hogy nem a reformáció hatására lettek puritánok a protestáns vallású népek, hanem az eleve puritán népek választottak magunknak megfelelőbb vallást.

Abban Marxnak igaza van, hogy a vallás is a társadalom felépítménye. A kultúra alakítja a vallást, és nem fordítva, a vallás alakítja a kultúrát. Ahogyan a jelenlegi pénzügyi válságnak az okát is abban látom, hogy az eltérő kultúráknak nem lehet közös vallásuk, közös pénzük sem lehet. A protestánsoknak más pénzre van szükségük, mint a latin vagy görög szertartású keresztényeknek.

Tízen évesen már nem láttam a kor magyar társadalma számára sürgősebb feladatot a következetes földreformnál. Ezért fogadtam viszonylag megértéssel a kollektivizálást. Rájöttem, hogy az oszmán uralom alatt nem volt jobbágyság. Az oszmán társadalomban gyakorlatilag mindenki, a főtisztviselők is a szulán rabszolgái voltak, a jogtalanságban az egyenlőséget a kisebbik rossznak találtam, mint a feudális alárendeltséget.

A Hódoltságban is adózott a szultán tulajdonában lévő telkét földműves, az aligha tisztázható, hol volt nagyobb az adó, és a szolgáltatásuk, de szabadon költözhettek, kereskedhettek. Erről mindennél többet mond a tény, hogy a királyi területről jobbágyok teleültek át a Hódoltságba, ahol vallásszabadság volt.

Tudatos félrevezetés, hogy a Hódoltságban kihalt a lakosság, főleg a magyarság. Ott maradt meg sokkal inkább. A megszűnése után lényegében csak ott voltak magyar lakosú városok, és ami nem kevésbé fontos, ott alakulhatott ki a magyar parasztpolgár réteg. Debrecen, Szeged, Szabadka, Kecskemét, és sorolhatnánk a lakossága szabad polgárokból állt, akik az oszmán társadalomban lettek polgárok. A jobbágyfelszabadításig, magyar etnikumú polgár csak az volt, akik a Hódoltságban lett az.

Bármennyire nehezen érthetőnek hangzik, azt, hogy a magyar parasztokból és munkásokból polgár, értelmiségi lehetett, az oszmán és a bolsevik megszállóknak köszönhetjük.

Amióta Győrffy György történész azzal jellemezte a középkori magyar társadalmat, hogy hatszor annyi nemese, és hatod annyi polgára volt, mint a franciának, minden történelemoktatást az ő adataival kezdenék. Aránytalanul sok nemesünk, és aránytalanul kevés polgárunk volt. Tegyük még hozzá, hogy a kevés polgár között is legfeljebb elvétve akadt magyar.

Ezen a társadalmi deformációnkon csak két esetben javítottak a megszállók.

Magyarországon először 1847-bben készült olyan statisztikai felmérés, ami betekintést adhat arra, hogy hol, és mennyi magyar etnikumi polgár élt. Ebből derült ki, hogy az ilyen polgárok jó kilencen százaléka még a 19. század közepén is a volt hódoltsági területen, illetve a Szultán felügyelete alatt lévő Erdély területén volt. De még ekkor is olyan város, amelyik lakosságának legalább fele magyar volt, csak ugyanabban a két térségben volt található. Azt, hogy a jobbágyfelszabadítás idején már volt jelentős paraszt polgárság, az oszmán megszállásnak köszönhetjük.

De nemcsak ezt, azt is, hogy a magyar társadalom belekóstolhatott a kereszténység modernizációjába, a reformációba. Engem is büszkén tanította arra, hogy milyen példamutató vallásszabadság volt Erdélyben. De nem tették hozzá, hogy nemcsak ott, de a Hódoltság területén is. Erdélyben is csak azért, mert ott a szultán hatalma érvényesült.

Még jobban lapítunk arról, hogy a jelenlegi magyar értelmiség nagy többségének nagyszülei munkások és parasztok voltak, akik a gyermekeik iskoláztatását a bolsevik rendszernek köszönhették.

A Horthy-rendszert dicsőítőknek fogalmuk sincs arról, kik tanulhattak nemcsak az egyetemeken, de még a középiskolákban is az első világháború előtt és a két háború között. A kiegyezés előtt csak a nemesek utódai, és kevés zsidó. A lakosság négyötödét kitevő munkások és parasztok alig jelentettek 1 százalékot, azok többsége is papnak, tanítónak tanult.

A kiegyezést követő fellendülés hatására tanulni kezdett a gyorsan növekvő és gazdagodó zsidó etnikum is. Az első világháború előtt a lakosság 6 százalékát kitevő zsidóság gyerekei tették ki a szabad pályás diplomások negyedét. Ezen háborodott fel a magyar uralkodó osztály, és született meg az első zsidótörvény, a numerus clausus, ami az egyetemeken és főiskolákon a zsidó diákok számát 6 százalékon maximalizálta. De azt nem vették figyelembe, hogy a lakosság négyötödét kitevő munkások és parasztok gyermekei nem érték el az 1 százalékot. Az arisztokraták és az úri középosztály a lakosság tizedével a felsőoktatásban részesülők 90 százalékát foglalta el. Amikor aztán a bolsevik rendszer bürokratikus eszközökkel korrigálta a korábbi aránytalanságot, sértve érezték magukat. Ma is szörnyűségként emlegetik annak ellenére, hogy az ő gyermekeik száma is közel háromszorosára nőtt a megsokszorozódott létszámnak köszönhetően.

Azzal pedig csak véletlenül találkoztam, hogy a nyugati export öthatodát kitevő élő marha kivitele Buda megszállása után egy generáció alatt ötszörösére nőtt. Ez annak volt köszönhető, hogy a Hódoltságon megszűnt a jobbágyrendszer, szabaddá vált számukra a marhakereskedelem. Ennek hasznát a császári udvarban is felismerték, és hatékony kapcsolat alakult ki a bécsi udvar és a budai pasa között.

Magyar oldalon arról sem esik szó, hogy a Hódoltsági Területen gyakorlatilag csak az adószedés került a megszállók kezébe. A közigazgatás, a bíráskodás az önkormányzatok kezében maradt. A vallásszabadságot nem korlátozták. Igaz, hogy a papságnak nem lehetett birtoka, a főpapok, akárcsak a földesurak elmenekültek, hiszen minden föld a szultáné volt. Oszmán katonaság és mohamedán papság alig élt a térségükben.

Ehhez még az tartozik hozzá, hogy az Oszmán Birodalom terjeszkedése nélkül a gyors reformáció sikere sem történhetett volna meg. Ezt maga Luther közölte Werbőczyvel a Regensburgban, a Birodalmi Gyűlésen. Ezt még a magyar református egyházak sem merik tanítani, pedig ők átélték a különbséget az Szultán és a Habsburg császár fennhatósága között.

Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy miért örülök annak, hogy a magyar történelem hamisítása ebben is lassan tisztázódik. Ahogy Alföldi tiszta képet akar festeni István, a királyról, most megnyílik egy rendezvény az oszmán kultúra magyarországi hatásról. Ez is azt bizonyítja, hogy érdemes volt sokáig élnem