Kopátsy
Sándor PP 2013-09-04
Neumann János nem lehetett magyar
akadémikus
Diákkoromban
fogalmazódott meg bennem, hogy a Magyar Tudományos Akadémia szégyellheti magát,
hogy Ady Endre és Neumann János nem volt tagja. Számomra ugyanis Ady volt nekünk
a legnagyobb magyar, és Neumann János a világ tudománya számára a legnagyobb
magyar.
Ady műveihez
hozzáférhettem, az újságcikkeit két könyvemben értékeltem. Őt nem tudták
kitagadni a magyarságból, legfeljebb ami nem tetszett a rendszernek,
elhallgatták.
Neumannt
középiskolás diákként csak olyan példaképnek láttam, aki egymásután három éven
át, nyerte meg a matematikai versenyt, és Amerikában a magyar Nobel-díjas
zsidók kollektívájának ragos tagja volt. A Műegyetemen azonban már sokan
tudták, hogy mekkora zseni volt. Közelebb a számítógépek megjelenése, majd a
Magyar Marslakók címen megjelent könyvem írása során kerültem hozzá.
Többször
leírtam, hogy a Magyar Tudományos Akadémia örök szégyene, hogy nem volt a
tagja. Azt már tudtam, hogy az Egyesült Államokba, 1937-ben ahogyan megkapta az
amerikai állampolgárságot, már abban az évben akadémikus is lett.
Tegnap abban a
szerencsében részesültem, hogy egyik barátom elküldte Hargittai István
akadémikus készülő könyvének IV. fejezetét, ebben Hetven éves fehér folt címen
ismerteti a műszaki tudományok zsidó áldozatait. Ebből derült ki, hogy
Neumann Jánost nyolc tekintélyes fizikus, mérnök és matematikus akadémikus
jelölte akadémiai tagságra.
Közülük kettőt
ismertem.
Fejér Lipótot
még csak lelkes hallgatóként. A Műegyetemről jártunk át néhányan a Gólyavárba
az előadásaira. Talán az utolsókat hallgathattam. Ha értékelnék az egyetemek
matematika tanárait, a világbajnok minden bizonnyal ő lenne.
Pogány Béla
professzor úrral a Műegyetem kitelepüléséig, szinte minden héten egy reggel
teniszeztem.
Neumann akkor
sem lett magyar akadémikus, amikor a háború végén az egész világ tudományos
közvéleménye már Marslakóként, a század egyik legzseniálisabb elméleti
matematikusaként tisztelte. Ettől ugyan Neumann nem lett volna nagyobb, de
örült volna neki. Ezt azért érzem így, mert az akadémiai tagságának
elutasítását is a jelölőkkel szemben kitüntetésnek érezte. Az akadémikusi cím
adományozása sem az akkori kormány, sem az Akadémia vezetőinek nem jutott az
eszébe, pedig a zsidóság elleni sérelmek orvoslása akkor Szentgyörgyi Albert
vezette bizottságra volt bízva, amiben Bibó István is tag volt.
Nem olvastam
Hargittai könyvét, de ezt a fejezetét a középfokú oktatásban kötelező
olvasmánnyá tenném. A magyar társadalommal ugyanis meg kell értetni, hogy ezer
éves történelmükben semmivel sem tettünk nagyobb kárt, mint a zsidóüldözéssel,
és a svábok kitelepítésével. Többször leírtam, hogy ez nemcsak
megbocsáthatatlan erkölcsi bűn volt, hanem a megmaradt magyarság jövőjének
példátlan károsítása is. Ma Magyarországon néhányszor tíz százalékkal
alacsonyabb az egy lakosra jutó jövedelem, mint akkor lenne, ha megmarad a
háború előtti zsidó és német etnikumunk. Ezt a lemaradást száz év múlva sem
fogjuk behozni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése