Mohács után mi lett volna a magyar érdek

Kopátsy Sándor                 EH                   2013-09-23

Fejezetek a magyar történelemhez

Mohács után mi lett volna a magyar érdek

Mohácson az Oszmán Birodalom seregétől elszenvedett katonai vereséget máig nemzeti tragédiának tekintjük. Ráadásul a királyunk is ott halt meg. Ezt követően az osztrák császárok lettek a királyaink.

A mohácsi csatavesztésnek két objektív okát mindmáig nem tártuk fel.

1. Egyrészt a lőfegyverek korában Magyarország katonai ereje leértékelődött. Mohácson ugyanis bebizonyosodott, hogy a lőporos fegyverekkel szemben a könnyűlovasság leértékelődött. Előtte a lovas katona értékes volt. A nehézlovas páncélosok a csatában, a könnyű lovasság a raja ütésben és felderítésben. Az utóbbiban a mi országunk volt az egyik katonai nagyhatalom. Ennek köszönhettük, hogy a lőfegyverek előtt Magyarország rangos katonai középhatalom lehetett. Ez a rangunk azonban a lőfegyverek elterjedése után semmivé vált. A lőfegyverekkel szemben, a csatatereken a könnyű lovasság nem jelentett katonai erőt.

Amíg a könnyű lovasság fölénye mellett a pásztortársadalmak katonai ereje volt nagyobb, a lőporos fegyverek, mindenek el őt az ágyuk megjelenése után azonban a városi polgárság értékelődött fel a hadviselésben is. Márpedig a magyar társadalom nagyon szegény volt polgárságban. A kevés városi lakos között pedig alig volt magyar.

2. Másrészt az Oszmán Birodalmi ereje nagyságrenddel nagyobb volt, mint Magyarországé. Az Oszmán Birodalom magyarországi terjeszkedését máig úgy állítjuk be, mint a pogány, ázsiai, elmaradott hatalom terjeszkedését az európai keresztény civilizációval szemben.

Ebből azonban semmi sem igaz.

Amit mi töröknek hívunk, azt a nyugati történészek oszmánnak hívják. Ez a kor legnagyobb, legfejlettebb, soknemzetiségű birodalma volt. Akkor nemcsak Magyarország, de még a legtöbb tekintetben a nyugat-európai országok előtt is állt.

 Nyugat-Európa felértékelődött.

Az ország alapításunk óta először történek Európa egésze, benne számunkra is, történelemformáló változások.

1. Megtörtént az óceánok meghódítása. Ennek két fontos következménye volt.

- A kis, túlnépesedő Európa élettere, a két Amerikának és Ausztráliának köszönhetően ötszörösére, illetve a kontinensünk nyugati feléhez viszonyítva tízszeresére nőtt. Ezzel a kultúrák történetében először fordult elő, hogy egy kultúra, a Nyugat, a kinőtt életterét megsokszorozhatta. Ezzel szemben az eredeti magas-kultúrák élettere zárt maradt, nem volt kifelé való terjeszkedésre életterük. Annak ellenére, hogy a viszonylag lakatlan, tízszer nagyobb kontinensek nélkül aligha kerülhetett volna arra sor, hogy a Nyugat a következő ötszáz évben magasan a világ összes többi kultúrája fölé kerülhessen, a történészek ennek szerepét nem kellően hangsúlyozzák.

Az óceánok meghódítása azzal is járt, hogy a Földközi Tenger elvesztette korábbi kulcsszerepét. Az Ázsiával történő szárazföldi kereskedelemi utak elvesztették korábbi világkereskedelmi jelenőségüket. A Távol-Keletről hozott áruk, főleg főszerek és luxuscikkek szállítási költsége még a kor vitorlás hajóival tizedébe sem került, mint korábban Anatólián keresztül. Ez a változás leértékelte a latin, mediterrán országokat, és felértékelte az Atlanti Óceán partjain fekvő térségeket.

2. A reformációval a puritán Északnyugat Európa kialakította a maga puritán kereszténységét. A történészek által terjesztett nézettel ellentétben, nem a protestáns kereszténység tette puritánokká, a germán, az angolszász és a skandináv népek viselkedését, hanem fordítva, ezek a népek eleve puritánok voltak, csak a kereszténységük még nem volt az. Ezzel ezerötszáz év után minden kultúra kereszténysége adaptálódott a térsége kultúrájához. Csak az európai kereszténységet nézve: A latin népek római katolikusok, a nagycsaládos keleti szlávok ortodox keresztények, és a puritán germánok, angolszászok és skandinávok pedig protestáns keresztények elettek. A kulturális és a vallási tagozódás ugyan nem fedi pontosan egymást, de a fedésük mégis jellemző.

Az, hogy a vallás és a kultúra közti összhang milyen fontos, a társadalomtudományok számára is rejtett maradt, annak ellenére, hogy egyértelműen jelentkezik. Erre ugyanis jó száz éve már Max Weber rámutatott, de a tudományos közvélemény nem volt hajlandó tudomásul venni.

Weber a 20. század elején megfogalmazta, hogy a tőkés osztálytársadalmakat a protestáns etikájú népek sokkal hatékonyabban működtetik, mint a Nyugat nem protestáns népei. Azóta kiderült, hogy minél fejlettebb a tudomány és technika, annál inkább jelentkezik a lakosság viselkedési kultúrájának a jelentősége. Jelenleg a Nyugat tíz legfejlettebb társadalmú országát, kivétel nélkül protestáns viselkedésű népek lakják.

A második tízben azonban a század második felében már megjelentek a távol-keleti konfuciánus országok is. Kiderült, hogy a konfuciánus népek életvitele még a protestánsokénál is puritánabbak.

A mediterrán kultúrájú, azaz latin népek országai közül a legfejlettebb Franciaország is csak a 23. a rangsorban. Csak azért, mert a legkevésbé mediterrán, a többinél polgárosultabb, és a franciákat is megérintette a reformáció, teret hódítottak a hugenották, a katolicizmusuk a legkevésbé politizál.

A 16. századi Magyarország helyzetét Európában a fenti két változás jelentősen módosította.

Az államalapítás idején még erős katonai hatalom lehettünk, és az Atlanti Óceán partvidéke nem jelentett gazdasági előnyt a mediterrán térséggel szemen. A nyugati kereszténység pedig egyértelműen Róma irányítása alatt állt.

A 16. századra azonban bekövetkezett a fent leírt fordulat, a germán, angolszász viselkedési fölény egyértelművé vált. Kibontakozott a reformáció.

A politikai felépítmény azonban még a múltat jellemezte. A legnagyobb európai nagyhatalom, politikai és katonai erejét tekintve első, a Spanyol- Osztrák Habsburg Császárság volt. Ennek csak egyetlen térségbeli egyenrangú ellenfele volt, az anatóliai centrumú Oszmán Birodalom.

A történészek máig nem tárták fel, hogy a reformáció gyors sikere Északnyugat Európában e két nagyhatalom érdekellentétének volt köszönhető.

Az Oszmán Birodalom jelentőségét a reformátorok tudták. Ezt bizonyítja, amit Luther a Régenszgburgi Birodalmi Gyűlésen Werbőczynek mondott. „A mi sikerünk nagyrészt annak köszönhető, hogy a türelmetlen katolikus Habsburg császár a Szultántól joggal félti birodalmának az érdekeit. Ezért nincs kellő elegendő ereje velünk szemben.”

Ezt a tényt a korabeli magyar urak is tudhatták, ezért is voltak bizonytalanok abban ki mellé álljanak. Erdély számára ez a döntés egyértelmű volt, nemcsak azért, mert többségük protestáns vallású volt, hanem azért is, mert közelebb voltak Isztanbulhoz, különösen pedig az oszmánok által már megszállt területekhez. Közelről látták, hogy a szultán nem akar berendezkedni Európában, tehát nemhogy térítene, de a keresztény egyházak számkára garantálja a vallásszabadságot.

Akkor nyilván nem volt elvárható, hogy mindezt lássák a kor urai, de mégis többet láttak, mint az utókor magyar történészei.

A gyorsan terjedő reformáció hívei érdekében állt az oszmán siker, mert vallásszabadságot csak az jelentett. Ők, minden bizonnyal örömmel fogadták volna Bécs elestét. A magyar történészek azonban még ma sem mérik fel, hogy mennyivel másként alakulhatott volna a magyar történelem is, ha Bécset elfoglalják az oszmán hadak. Ezzel ugyanis összeomlott volna Közép-Európában az ellenreformáció, a római pápaság hatalma a térségünkben.

Ugyan nagyon veszélyes, ha a történészek, a mi történhetett volna, ha néhány esemény másként alakul. Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy Bécs esetleges elfoglalása számunkra nagyon jelentős következményekkel járhatott volna. Az azonban nehezen érthető, hogy a magyarországi protestáns egyházak mennyire kerülik ezt a témát. Jellemző módon, a fent hivatkozott Werbőczy napló a magyar református egyház könyvárában nyugszik, de a református egyház vezetői sem tudnak a létéről, vagy nem karnak tudni.

Az pedig nem vitatható, hogy a magyar társadalom számára óriási előnyt jelentett volna a reformációhoz való csatlakozásunk. Elég lenne megnézni, hogyan alakult Európa katolikus és protestáns népeinek történelme a reformáció óta. Ha nem a vallási hovatartozást nézzük, hanem a kulturálist, akkor egyértelmű, hogy a puritánok szinte elmentek a nem puritánok mellett. Ma az EU 28 országa között a viselkedési kultúrák alapján megdöbbentőek a különbségek. A puritánok kétszer-háromszor gazdagabbak, iskolázottabbak, mint a katolikus latinok. Az ortodox keresztény pravoszlávok pedig még sokkal jobban le vannak maradva.

A középé-európai és a balti népek pedig a két pólus között vannak.

Ezért amikor kezdjük belátni, hogy az EU országok között legalább három kulturális és gazdasági szint van, azt kellene felismerni, hogy a Kárpát Medence népei szám történelmi lehetőség lett volna a protestáns kereszténységhez való csatlakozás. Márpedig, ha ezt belátjuk, akkor az oszmán Hódoltság közel kétszáz évét is ebből a szempontból kellene néznünk. Ez azonban csak akkor válik lehetővé, ha a nem a római katolikus klérus, hanem a magyar társadalom érdekéhez igazítjuk a történelmi értékelésünket.

A 16. és a 18. század közti magyar történelem értékelését tehát annak alapján kell nézni, országunk népe hogyan igazodott a reformációhoz, ami nem kevésbé fontos döntés volt, mint az államalapításkor a nyugati kereszténységhez való csatlakozásunk.

Erre akkor éreztem rá igazán, amikor Móricz Zsigmond Erdély regényét olvastam. Az Erdélyi Fejedelemség története ugyanis világosan megmutatja, hogy ott ezt a magyar politikai elit milyen világosan látta.