A nagy lassulás

Kopátsy Sándor                    EE               2013-07-29

A nagy lassulás

A The Economist mai száma ezzel a címmel jelent meg. A címlapon egy kép, amelyen a négy BRICs országot mély sárban futó akadályfutóként ábrázolják. A kép a címnél is világosabban fogalmazza meg a mondanivaló találót. A szakmai közvélemény szerint a BRICs ország, Kína, India, Oroszország és Brazília, volt az elmúlt évtized leggyorsabb futója. Most lelassultak. De eddig is nagyon eltérő okokból, nagyon eltérő volt a sebességük. Most pedig nagyon különbözők okokból, nagyon különböző mértékben lelassultak. Kína még mindig háromszor, négyszer gyorsabban, a másik három már csak úgy fut, mint az Egyesült Államok. De még az utóbbiak is lényegesen gyorsabbak, mint az EU, amit a képen, hordágyon szállítanak el a futópályáról a mentők.

Amennyire a közölt két írás mondanivalójának a lényege egyértelmű, annyira alkalmasak számomra arra, hogy mennyi zagyvaság fakad abból, hogy az alkalmazott módszer nemcsak tudománytalan, de ostoba is. Az alábbi írásomat arra szánom, hogy illusztráljam, hova vezet a hibás logikai alapra épített számokkal a bűvészkedés.

Kevés hasonló példával találkoztam, amikor a legnagyobb gazdasági vállalkozások egyikének egyik vezetője, a sajátos szakmai szempontja alapján megfogalmaz valamit, és utána már tizenöt éve azon rágódik a világ.

A közgazdasági és politikai témákban érdeklődők számára közismert fogalom a BRICS, értve alatta négy olyan nagy országot, Kínát, Indiát, Oroszországot és Brazíliát, amit a világbankár felzárkózóknak tartott 1990-ben. A közös nevük ugyan szellemes, de logikátlan. A fontossági rangsoruk nagyon más, mint amit a szellemes BRIC sugall.

Messze a legfontosabb a négy között Kína. A másik három már joggal kimaradhatna.

Kezdem azzal, hogy a nemzetközi bankár számára fontos az, hogy melyik négy országban lát legnagyobb fantáziát arra, hogy ott kiépítse a fiók-hálózatát. Erre az országokban termelt nemzeti jövedelem önmagában is elegendő. A történelmi, a világgazdasági folyamatok elemzése szempontjából azonban veszélyes egy bankár szemüvegét használni.

Ehhez sokszor tanulságosabb adatokat jelentenek a kisebbek, mint a nagyobbak tapasztalati. Az utóbbi ötven, vagy akárcsak tizenöt év legnagyobb változásai Kelet-Ázsiában történtek. Az ott történek, és a várható megértéséhez számomra Szingapúr és Dél-Korea adja a legtöbbet. Ebben a két országban történt a legnagyobb és legsikeresebb változás. Ezekhez képest India, Oroszország és Brazília közelmúltja, és várható jövője tragédia.

Szingapúr nagyon szegény, de nagyon jelentős hadikikötője volt a Brit Világbirodalomnak. Ahogyan magára hagyták, az ott élő kínai diaszpóra vette kézbe a városállam sorsát. Példát mutatott arra, ami máig nem elég köztudott, hogy a világ két leggazdagabb, legiskolázottabb etnikuma, Nyugaton a zsidó, a Távol-Keleten kínai, mire képes. A kínai diaszpóra megmutatta, ha valahol szabad kezet kap csodára képes. Szingapúr és Panama a világ két legalkalmasabb helye a csodára. Mindkettő páratlan adottság arra, hogy a világ leggazdagabb városállama legyen. A másik feltétel azonban, hogy kikre bízzák. Szingapúr az lett, mert a kínaiak vették kezükbe a sorság. Panama azonban viszonylag szinte semmire sem ment, mert latin-amerikaiak irányítják. Szingapúr városállam, ahol az elmúlt ötven évben a leggyorsabban nőtt az egy lakosra jutó jövedelem, az átlagos iskolázottság és a várható életkor.

Ezért tőlük lehetne a legtöbbet tanulni. Ezzel szemben a Nyugat liberálisai állandóan csak azon botránkoznak, hogy mi, hogyan történt ott, hogyan sértették az emberek jogait. Ezzel szemben Kína bolsevik diktátora, Mao, miközben a kulturális forradalmat dirigálta otthon, elküldte egyik kedvencét, Denget Szingapúrba, hogy tanulmányozza az ott alkalmazott módszereket. Csak évtizedek múlva derült ki, hogy volt, mit tanulni ott.

A másik csoda-ország Dél-Korea. Ez az ország a Kínai Birodalom egyik keleti tartománya volt, ahol ma ötször magasabb az életszínvonal, mint Kínában, és tizenhatszor, mint az ötven éve még vele azonos szintű Észak-Koreában. Ez az ország a koreai háború végén nagyon szegény és lerombolt volt. Évekig kemény katonai diktatúra szervezete az újjáépítést. Vagyis valami olyan, mint jelenleg Kínában. Semmi politikai demokrácia, de a gazdaságban piaci szabadság.

A két legnagyobb sikertörténetű két ország jövőjéről nem találtam olyan nyugati politikust, társadalomtudóst, aki felismerte volna, hogy a siker útját járják, de még olyant sem, amelyik utólag elismerte volna az általuk alkalmazott módszer helyességét.

Ebben a két országban ugyan nem volt liberális demokrácia, azonban a legeredményesebb az oktatási rendszer, és a leggyorsabb gazdagodás. Az oktatásban Szingapúr csak azért nem az első, mert az ENSZ rangsorában a városállamok nem szerepelek. Dél-Korea pedig Finnországgal cserélgeti az első helyet az államok között.

De térjünk vissza a címlapon szereplő képre.

Azt, hogy a képen Kína is a sárban, de a másik háromnál kevésbé ragadva fut, azért hamis, mert Kína nemcsak a másik háromnál, de a világ bármelyik országánál gyorsabban fut. Legfeljebb a korábbi sebességénél lassabban, de a Nyugat sebességéhez viszonyítva gyorsabban. A liberális Nyugat irigysége nem a saját fejlődéséhez viszonyítva méri a sebességet. Ez tehát akkor is így van, ha a sebességet nem jól mérik. Kína az egy laksora vetített mutatók növekedése alapján, továbbra is, minden országnál gyorsabban fejlődik, vagyis gyorsabban fut.

Azonban azt nézzük meg, mivel kellene mérni az országok fejlődési sebességét.

Ötven éve tudom, és amikor lehetett prédikáltam, hogy a gazdasági növekedést nem az ország nemzeti jövedelmével, hanem az egy lakosra jutó jövedelemmel kell mérni. Addig már eljutottak, hogy még ez a mérce is csak a vásárlóerő paritáson megfelelő. De még az is torzít, ha nem rakjuk mellé az egy lakosra jutó vagyon alakulását.

A nemzeti vagyont sem elég csupán a fizikai, hanem a szellemi vagyonnal együtt kell mérni. Ettől azonban olyan messze vagyunk, hogy egyelőre megelégszünk azzal, ha az ENSZ által már elfogadott, és használt három mutató, az egy főre jutó nemzeti jövedelem, a várható életkor és az átlagos iskolázottság, erdőjével mérünk.

Ezt a mutatót azért tartom óriási előrelépésnek, mert az élet hosszát, és a szellemi vagyont is figyelembe veszi.

Ha a The Economist szerkesztői ilyen mutatókkal mérnék, egészen más következtetésekhez jutnának.

Van azonban néhány nagyon egyszerű mutató.

Megkérdezni az embereket, hol élnének legszívesebben. Ez a rangsor alig különbözne az ENSZ tagországok társadalmi fejlettségi rangsorától. Annak ugyanis az első tíz helyén puritán lakosságú országok állnak. Köztük a skandinávok.

Ennél is jobb mérce, hova vándorolnak ma a szakmák legjobbjai. Ezek ugyanis a helyezkedés szempontjából a legérzékenyebbek, és ezek élvezik a legnagyobb vonzást is. A tehetség értéke a befogadó környezettel hatványozottan nő. A zsenik szinte csak a legfejlettebb környezetben bontakozhatnak ki. Ez az atomelmélettől a művészeteken keresztül, a hivatásos sportokig, egyre jobban igaz. Arról azonban viszonylag keveset lehet hallani, hogy minél fejlettebb a társadalom, annál több képességet hasznosít. Ma már nehéz elképzelni olyan képességet, ami a legfejlettebb társadalmakban nem érték. Gyermekkorom falujában szinte nem volt olyan képesség, ami a vagyon jelentőségével versenyezhetett volna.

Már többször neki szaladtam annak, hogy a BRICs négy országa négy nagyon különböző állatfajta. Ezeket egy okos bankár összefonta, megtehette, mert egy nagy nemzetközi bank száméra minden ország akkora ügyfél, amekkora nemzeti jövedelme van. Ez pedig elsősorban a lakosságának számától függ, és nemzeti jövedelmének nagyságától függ. Egy bankár számára India nagyobb, mint Szingapúr, akkor is, ha az utóbbi tizenötször gazdagabb, és háromszor gyorsabban gazdagodik, csupán azért, mert az előbbinek kétszázszor több lakosa van. Ez olyan, mint a hentes számára az ökör nagyobb állat, mint a csirke. Eltekint attól, hogy az utóbbi ezerszer szaporább, a fogyasztók számára olcsóbban elérhető.

Már többször kifejtettem, hogy a négy BRICs tag miért nem sorolhatók egy csoportba.

A négy tag közül csak Kína lakosságának olyan a viselkedése, ami alkalmassá teszi arra, hogy méretétől függetlenül versenyképes legyen. A versenyképesség elsődleges feltétele a megfelelő kultúra. Jelenleg ilyen egyelőre csak kettő van. Jelenleg csak a Nyugat puritán és a Távol-Kelet konfuciánus népeivel lehet a legjobbakkal együtt maradni, illetve azokhoz felzárkózni. Amelyik ország lakosságának viselkedését nem a két viselkedési kultúra egyike jellemzi, egyelőre nem lehet versenyképes. Ilyen ország ugyanis sem a fejlettek, sem a felzárkózók között nincsen.

Két példa.

Dél-Ázsiában csak egy sikeres ország van Szingapúr, de azt kínai diaszpóra vitte, és viszi sikerre.

A Közel-Keleten csak egy fejlett ország van, Izrael, de annak a sikerét a Nyugat kultúrájához tartozó zsidóság garantálja.

A latin országok között csak egy, Franciaország, van a világ első harmincában, a többi kedvező történelmi múlja, világgazdasági környezete, természeti adottsága ellenére ennél is hátrább van.

India túlnépesedettsége ellenére elviselhetetlenül gyorsan szaporodik, és a lakosságának viselkedési kultúrája dél-ázsiai. Idő kérdése, hogy elemire esik szét. A legjobb példája annak, hogy egy szegény, túlnépesedett országon semmit sem segít a tény, hogy a politikai rendszere viszonylag demokratikus. A demokrácia általános formája csak a Nyugat puritán népei számára lehet sikeres. Egyetlen más kultúrában, és alacsonyabb színvonalon nem lehet a siker alapja. A liberális demokrácia csak ott lehet sikeres, ahol a lakosság puritán, és már gazdag.

Oroszország lakossága ugyan nem szaporodik, térsége eltartó képességéhez képest alul népesedett, de a kelet-európai és balkáni, ortodox keresztény népek között egy sem képes a felzárkózásra.

Brazília lakossága gyorsan növekszik, a viselkedése portugál, azaz mediterrán. Tehát eleve képtelen a sikerre annak ellenére, hogy területéhez képest alulnépesedett, és természeti erőforrásokban gazdag.

Tehát a BRICs országok között, a sikeres felzárkózásra csak Kína lehet képes. A másik három sorsa reménytelen.

Azt is szakmai hibának tartom, hogy az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemnél nem vesszük figyelembe, ha annak jelentős hányada bányajáradékból fakad. Ezt levonva, Szaúd-Arábia legfeljebb Jemen színvonalán van. Oroszország teljesítménye pedig még Fehér-Oroszországét sem éri el.

De a négy BRICs ország a lakosságuk alapján ugyan nagy, de mégsem egy súlycsoportba tartoznak. Mindegyik ugyan nagy az átalaghoz, de nem Kínához és Indiához képest. A két nagy mindegyikének lakossága többel haladja meg az 1 milliárdot, mint amennyi lakosa a másik kettőnek van. A szédítő sebességű Kína nélkül, egészen más képet mutatnak.

A tisztánlátást az könnyítené meg, ha a világgazdasági folyamatok elemzését nem országokra, hanem kultúrákra vetítve vizsgálnánk.

Az elmúlt száz, de még sokkal inkább az elmúlt ötven évben a világgazdasági folyamatok alakulása ugyanis államokra vetítve zavaros képet ad.

A 20. és a 21. század világgazdaságának a történelmét a puritán erkölcsi népek fölénye határozta, illetve határozza meg. Az, amire a század küszöbén Max Weber hívta fel a figyelmet. A világgazdaság élcsapatát jelentő Nyugaton a puritánok egyre nagyobb fölénybe kerülnek nemcsak a Nyugat, de a világ minden más kultúrájával szemben. Azt látta, hogy a protestáns etikájú Nyugat fölénye nő. Ez az óta fényesen bebizonyosodott. A világ tíz legfejlettebb társadalma protestáns, helyesebben puritán, ráadásul az első kilenc viszonylag kicsi.

Amit akkor Weber még nem vehetett észre, hogy a távol-keleti konfuciánus népek viselkedése talán még a nyugati protestánsok átlagánál is puritánabb. Pedig akkor már a konfuciánus Japán felemelkedése láthatóvá vált azzal, hogy szégyenletes tengeri vereséget mért az európai nagyhatalomnak számító cári Oroszország flottájára. A történészek ma sem veszik tudomásul, hogy a Távol-Kelet felébredése már akkor elkezdődött Japánban.

Az igazi japán csoda akkor vált egyértelművé, amikor kiderült, hogy a nyugat-európai gyarmattartók a Csendes Óceán térségében, Japánnal szemben, gyöngének bizonyultak. Az imperialista Japán megfékezéséhez az Egyesült Államok erejére volt szükség. A megsemmisítő háborús vesztés után alig húsz évvel, a világ már a japán gazdasági csodán ámulhatott.

A történészek máig nem vonták le a 20. századi japán sikerek tanulságát. A konfuciánus népek erkölcsi, viselkedési fölénye még a hibás, irreálos célok szolgálatában is egyértelmű módon jelentkezik.

Ugyanez derült ki a puritán németek 20. századi történelméből is. Németország már az első világháborút sem azért veszette el, mert katonáinak teljesítménye, azok technikai felszerelése gyengébbek volt, hanem azért, mert irreális háborús célokért, gyenge szövetségeseket választva harcolt.

A német fasizmus sem azért bukott el, mert gyengének bizonyult, hanem azért mert irreális imperialista célok érdekében fecsérelte el az erejét, és gyenge szövetségeseket választott. A történészek máig nem vallják be, hogy Németország egyedül erősebb volt, mind Olaszországgal, és néhány más erőtlennel szövetkezve.

A háborúban ugyan megsemmisítőnek látszó vereséget szenvedett, az országukat felosztották, mégis néhány évtized alatt létrehozták a német csodát. Ma már Európa nyugati kétharmadának egyértelmű legnagyobb hatalma Németország. Ez a múltban soha nem volt ilyen egyértelmű, mint ma.

A 20. századi japán és német történelem tanulása, hogy a politikai felépítmény minden hibája másodlagos szerepet játszik a lakosság viselkedésének megfeleléséhez viszonyítva.

Ez nemcsak erre a két népre igaz, hanem világ egészére is.

Még inkább egyértelmű ez Amerikában. Ott a két protestáns állam nagyságrendi fölénybe került a latin kultúrájú államokkal szemben.

Ha a világgazdaság elmúlt húsz évét akarjuk elemezni, akkor a kultúrák fejődési ütemét vessük össze. Ebből kiderülne, hogy csak a protestáns Nyugat és a konfuciánus Távol-Kelet javított a helyzetén.

Ideje volna tudomásul venni, hogy jelenleg nem fejlettek és a néhány nagy felzárkózó viszonyának alakulását, még nem is az Egyesült Államok és Kína közt az elsősségért folyó harc állását, hanem a puritán Nyugat és a konfuciánus Távol-Kelet erőviszonyának alakulását kell elemezni. Ebben az elsőbbségért folyó folyamatban minden más kultúra csak mellékszereplő lehet. Tegyük hozzá, hogy e két főszereplő súlya ugyan változik, de közben egymást emelik egyre magasabbra minden más kultúrával szemben. Azaz közös érdek a versengésük. Mindkettő a másik sikeréből is nyer. Azaz egymást emelik.

A The Economist sokkal hasznosabb elemzést készített volna, ha hasonló mélységben állítja szembe a puritán Nyugat és a konfuciánus Távol-Kelet erőviszonyának alakulását. Kiderült volna, hogy nem fontos az, hogyan alakul az Egyesült Államok és Kína egymáshoz viszonyított fejlődése, hanem a jövő sorának alakulása szempontjából sokkal fontosabb, közt hogyan alakul a puritán Nyugat, ami alatt az Alpoktól északra és az ortodox Kelet-Európától nyugatra lévő Európa és a négy volt angol gyarmat, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland súlya a távol-keleti államokhoz viszonyítva.

Ebből egyértelművé válik, hogy ugyan néhány éve mindkét tábor fejlődése lassult, de a sebességkülönbség nem csökkent, viszonylag inkább nőtt. Az tény, hogy a két tábor két főszereplője, Kína és az Egyesült Államok növekedése között valamit csökkent a különbség, de a két tábor között inkább növekedett. Európában a puritán államok fölénye soha nem volt nagyobb, mint most a vállság idején, de lényegesen lassult a távol-keleti országokhoz képest.

Japán és a kis tigrisek növekedése közel ötven éve nemcsak az EU tagországihoz, de még azon belül a fejlettebb puritánokhoz képes is, gyorsabb volt. Ez a sebességkülönbség nem csökkent. A Távol-Kelet egészének felzárkózási sebessége ez azonban csak azóta vált fergetegessé, hogy Kínában piacosították a gazdaságot, és megállították a népszaporulatot.

A The Economist szellemes címe a lassulás tehát félrevezető, mert maga a lassulás ugyan tény, de ennek a kicsengése hamis, mert a puritán Nyugat növekedéséhez viszonyítva nem történt lassulás.

Kína elképesztő sebessége ugyan csökkent, mégis messze a leggyorsabb maradt. A Távol-Kelet országait pedig lényegesen kevésbé érintette a pénzügyi vállság, mint Nyugat-Európát. A Távol-Kelet felzárkózásában tehát nyoma sincs a lassulásnak.