A magyar társadalom polgárosodása

Kopátsy Sándor                   PH                 2013-05-27

A magyar társadalom polgárosodása

Az ezer éves történelmünket arra lehetne leegyszerűsíteni, hogy politikai és kulturális tekintetben komp ország voltunk, és vagyunk. Mindit a Nyugathoz akartunk tartozni, de úgy, hogy attól függetlenek, eléggé keleti társadalom maradhassunk. Ezt úgy akarjuk megoldani, hogy polgárságunk saját, politikailag és gazdaságilag erős polgárságunk azért ne legyen. Nem voltunk hajlandók tudomásul venni, hogy polgárság nélkül, nem lehetünk nyugati társadalom.

Ez most annak okán vetődött fel bennem, hogy a magyarnak született zsidó John Lukács, a világhírű amerikai történész, közel a kilencvenhez, eljött búcsúzni Budapestre. Minden művéből tanultam. Ennek ellenére, ő is a politikától várja a beteljesülését annak, hogy végre a Nyugat részévé váljunk. Ezzel nagyon nem értek egyet, mert ez nem a politikán múlik.

Ezt ugyan a politikai vezetés többször akarja, mint nem, de ezek is csak úgy, hogy nem akarták tudomásul venni ennek az előfeltételét. A Nyugathoz tartozás feltétele az erős polgárság. Ez pedig a nem polgári hatalom elhatározáson múlik, hanem azon, hogy politikai és gazdasági tekintetben erős polgárság legyen. Nekünk pedig ilyen soha nem volt.

Lukacs is felveti, hogy ez már az első királyunk célja volt.

Ideje volna, hogy első királyunk nyugtosodását végre helyére tegyük. Elméleti jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy pásztorkodás helyett a földművelést, a pogányság helyett a nyugati kereszténységet választotta. Ebben a kérdésben sem annyira a király döntött, hanem a népe.

Mi szerencsés időpontban érkeztünk a Kárpát Medencébe.

Mire mi ideértünk keletről, nyugatról ideért agrárforradalom, leegyszerűsítve, hódított a pásztorkodásnál lényegesen hatékonyabb földművelés. Ehhez a hunok sokkal, az avarok kicsivel korábban jöttek. Ezért nem lettek sem keresztének, sem földművelők.

A honfoglalás kori magyar történelmet csak akkor lehet megérteni, ha azzal kezdjük, hogy előttünk a pásztor jobban élt, mind a földműves. Amikor mi megérkeztünk, már fordult a helyzet, a földművesek jobban éltek, mint a pásztorok. A 10. században a Kárpát Medence lakosai ott éltek jobban, ahol földművelőkké, és kereszténekké váltak. Nem az Alföldön, hanem annak peremvidékén és a Dunántúlon. Ezek térségében mind az itt maradt avarok, mind a szlávok már átálltak a földművelésre, és ezzel párhuzamosan megindult a kereszténységre való áttérésük is.

Ez a folyamat nemcsak a Kárpát Medencében, de a volt Római Birodalom északi határainak két oldalán is megtörtént. Tőlünk nyugatra szarvasmarhát tartó erdei pásztorkodó népek sora lett pásztor helyett földműves.

Velük egy időben lettek földművesek és keresztények a dánok, a frízek, a szászok, a csehek, a lengyelek. A mi esetünk csak abban különbözött a nyugati népekétől, hogy ők már letelepedett, marhatartó, a magyarok pedig nomád, lovas marhatartók voltak. Mi voltunk az első olyan lovas-nomád nép Európában, aki akkor érkezett, amikor ennek az életmódnak a kora lejárt.

A magyar történészek kevés figyelmet szentelnek annak a ténynek, hogy patkolatlan lóval a magyar Alföldnél nyugatabbra nem lehetett menni. A Kárpát Medence homokos, kontinentális alföldje volt az utolsó olyan térség, ahol még elboldogultak a patkolatlan lovak.

Ezért aztán a Honfoglalás után még hatszáz évig itt álltak meg a patkolatlan lovas népek, a tatárok, az oszmánok, nem mentek, mert nem mehettek nyugatabbra.

Tanítani kellene, hogy az Alpoktól északra, és a magyar Alföldtől nyugatra a patkolatlan ló, haszontalan állat. A patkolt ló azonban óriási kincs lett. A patkolt ló nemcsak a szarvasmarhánál lényegesen gyorsabb igavonó, hanem a háborúban egyszerűen csodafegyver. A lovagi kor azért lett Nyugat-Európában általános, mert a patkolt lovas katona páratlan harcerőt jelentett. Ez azonban csak a puskapor megjelenéséig tartott. Amíg a lovas által hordható páncélzat a kézifegyverek ellen védelmet jelentett, a lőfegyverek megjelenése után haszontalanná vált.

A magyar történelem megértésének egyik kulcsa, hogy a lőfegyver előtt Magyarország jelentős katonai közép-hatalom volt, azok megjelenése után a katonai ereje jelentéktelenné vált. A könnyű a lovas helyett a tüzér, és a puskás gyalogos lett a fontos, és hatékony. Ez azt jelenti, hogy Mohács azért volt történelmi határvonal, mert ott vált világossá, hogy a haditechnika dönti el a háborúkat, abban pedig az urbanizált országokkal nem lehet eredményes. Mohácson, az oszmán hadsereg volt az első, amelyikkel a lőfegyverek, mindenek előtt a tüzérség fölényével találkoztunk.

De utánunk az ukrajnai sztyeppéről érkező besenyők, kunok is lovasként érkeztek, hogy földművelők legyenek.

Tanítani kellene, hogy a honfoglalás után még évszázadokig a határőrvidékeken tiltani kellett a földművelést. Márpedig tiltani csak azt kell, ami vonzó.

A honfoglalás után, egészen a vasúthálózat kiépítéséig a magyar uralkodó réteg alapvetően marhakereskedő volt. A honfoglalás előtt Konstantinápoly volt az egyedüli piacuk. Más nem is lehetett. A Kárpát Medencéből azonban ez a piac elveszett, ugyanakkor egy sokkal nagyobb piac indult növekedésnek. A sötét középkor után az észak-itáliai városok újra növekedni kezdnek. A dél-német városok pedig sorra születtek.

Az Alpokról északra, az agrártechnikai forradalom hatására, felgyorsult a népszaporulat, és megindult a gyors urbanizáció.

Amit a magyar történészek kalandozásoknak titulálnak, az a szarvasmarha exportja volt. Az ehhez szükséges infrastruktúrája, a keletről érkező élőállat csordáknak vonulási útja nem volt még kialakítva a német városok felé. A magyarok számára sem alakult ki ennek bonyolítási módja. A sokkal sűrűbben lakott, földművelő térségben nem volt olyan egyszerű, és súrlódásmentes a csordák áthajtása. Ez csak a következő évszázadok során, főleg az oszmán megszállás alatt, nyerte el szervezett formáját. Akkor alakult ki, hogy a magyar marhakereskedők Székesfehérváron, illetve Nagyszombaton adták át az olasz, illetve a német nagykereskedőknek a csodákat úgy, hogy a hajcsárok végig maradtak, csak az állatok tulajdonosa változott.

A honfoglalás után, még generációkon keresztül, a vezérek voltak az eladók egészen a városok piacaiig. A bajok már akkor jelentkeztek, amikor a térség tulajdonosaival nem egyeztetve, kártérítést nem fizetve, idegen fegyveres hadként hajtották a piac felé a csordát. Odafelé a károkozást még marhákkal ki lehetett fizetni. De mivel a csordák tulajdonosainak fegyverük volt, nyelvtudásuk, tárgyalásra alkalmas személyzetük nem, főleg az erőszak döntött. A nagy botrányok azonban hazafelé keletkeztek. Ezt más az uralkodók sem nézhették tétlenül. A nehéz fegyverzetű lovagi seregekkel szemben a hajcsárok nem jelentettek ellenerőt. Erről a magyar történelem. Mint kalandozásokról regél. Pedig ez az ország egyetlen jelentős exportja, az urak számára fontos jövedelemforrás volt.

Ekkor vált világossá, hogy a kor „tankjai” ellen a húszárok kardjai semmit sem érnek.

A csehekkel való összevetés.

A magyar történelem megértésének egyik jó kulcsa lenne a csehekkel való összevetés. Az ő nyugatosodásuk ugyanis mindig lényegesen előttünk járt. Ezzel szemben mi azt tanítjuk, hogy mennyivel okosabbak voltunk, mint a csehek.

A siker kulcsát kezdettől fogva az jelentette, milyen erős politikai és gazdasági szálak kötöttek a Nyugathoz. Tehát nekünk is olyan pályára kellett volna lépni, mint a cseheknek, akik ugyan nyelvi alapon szlávok maradtak, de a kultúrájuk, viselkedésük germán, azaz nyugat-európai lett.

Ezen túl is még van bőven tanulnivaló a cseh és magyar történelmi párhuzamból. Csak kettőt említek.

II. József reformjai.

Végre akadt egy haladó császár, aki az egész Monarchiát meg akarta reformálni. Az összes örökös tartományban, és Csehországban felszabadította a jobbágyokat, megnyirbálta a katolikus klérus politikai hatalmát, és bevezette a közös német nyelvet. Ezek a reformok csak a Magyar Királyságban nem valósultak meg. Erre mi büszkék vagyunk, pedig szégyellni kellene. 1792 után Magyarország lett a Monarchia feudális lába.

A jobbágyok felszabadás elszabotálása további hatvan évre, nemcsak erkölcsi szégyen, de társadalmi tragédia volt, amit máig nem tudtunk kiheverni. Ez bármennyire vitathatatlan tény, még a marxista történészek sem merték leírni.

A hivatalos német nyelv elutasítása is fontos lépés lett volna a nyugatosodás útjában. Azt, hogy ez nem fenyegette a nyelvünk jövőjét, ahogyan állítjuk, bizonyítja, hogy a csehek nyelve, irodalma, kultúrája nem veszett el, sőt előttünk maradt.

Máig nem akadt olyan történészünk, aki leírta volna, hogy a II. József reformjaival szembeni sikeres ellenállás nem dicsőség volt, hanem máig hordozott nemzeti tragédiánk.

A Fehérhegyi Csata és Világos.

A magyar történészek azon sopánkodnak, hogy micsoda megtorlást szenvedtünk a Szabadságharc bukása után. Pedig az újkori magyar történelem megértésének kulcsa a Szabadságharc enyhe megtorlása lenne.

Fél évvel korábban a császár és a kancellária Olmützbe menekülve olyan alkotmányt fogalmazott meg, amely nem a tábornokok kivégzését, hanem a Magyar Királyság felosztását tartalmazta. Az azonban még ebben sem merült fel, hogy a csehek ellen a Fehérhegyi Csata elvesztését követő megtorlást alkalmazzanak. Abban a megtorlásban lényegében felszámolták a cseh arisztokráciát, ezzel utat teremtve a polgárosodásnak. Ezzel szemben a Szabadságharc leverése után nemcsak érintetlenül hagyták a magyar arisztokráciát, hanem az Olmützi Alkotmányról, az ország felosztásáról is megfeledkeztek. Természetesen nem feledékenységről volt szó, hanem a Monarchia sorsában beállt alapvető változásról. Az észak-olaszországi tartományok elszakadási törekvései hatása alatt felismerték, hogy a feudális magyar társadalomra szükségletük lett. Ettől kezdve a magyar uralkodó osztályt nélkülözhetetlen szövetségnek tekintették.

Az észak-olasz tartományok elveszése után gyorsan a feudális Magyarországgal kötöttek perszonáluniót.

A vasúthálózat történelmi szerepe.

A magyar történelem nem tekinti társadalmi történelműnk kiemelkedő jelentőségű eseményének a vasúthálózat kiépülését követő zsidó polgárosodást. Pedig azzal, hogy a zsidóság száma elérte a lakosság hat, a magyar etnikum tizenkét százalékát, tettük meg a nyugatosodás felé tett legnagyobb lépést ezer éves történelmünk során.

A 19. század második felében a zsidóság markáns megjelenése jelentette először, hogy olyan már polgárosult, vagy legalábbis arra hajlamos etnikum települt be, amelyik gyorsan magyar nyelvűvé is vált, sőt magyarként akart beépülni a magyar társadalomba. Ennek jelentőségét csak akkor tudnánk felmérni, ha volnának olyan adataink, hogy mikor, hány százaléka volt a lakosságnak polgárt, és ebből mennyien tudtak magyarul. Ebből nyilvánvalóvá vált volna, hogy az ország lakosságában a polgárok, és a polgárosulók aránya mindig nagyon alacsony volt, és különösen alacsony az államalkotó magyarságon belül.

A 20. század elejére a magyar társadalomban a polgárok aránya elérhette a 10-15 százalékot, aminek harmada nem tudott magyarul. Ráadásul ennek egyik harmada a zsidóság, és harmada az alföldi városok magyar polgársága volt. Az utóbbi harmad pedig csak a falujában volt polgár. A 20. század elején nyugat-európai érelemben vett polgárságot csak a szászok, néhány kerekedő nép, és a zsidóság jelentettek. A társadalom magyarul beszélő gazdasági, tudományos polgári elitjét szinte csak a zsidók jelentették.

Trianont ugyan nemzeti tragédiaként éltük meg, de a megmaradt ország területen élő társadalom inkább nyugat-európai lett, mint előtte az ország egésze volt.

Eddig csak az ország társadalmi összetételét vizsgáltuk, az etnikait nem. Magyarország lakosságának nagyobb fele soha nem volt a magyar etnikumú. Az oszmán megszállás végén az etnikumok között, egészen a kiegyezésig csak a germánok jelentettek olyan jelentős etnikumot, melyik a magyarságnál inkább nyugat-európai volt. Az oszmánhódítás előtt szinte csak a szászok számítottak ilyennek. Aztán, a sváb telepítések után ilyennek lettek a svábok. Majd a kiegyezés után a zsidóság.

A szászok izolált polgárok módján éltek, a településekre még a magyarokat sem engedték beköltözni, de ők sem hagyták el a sajátjukat.

A svábok viszont a paraszti életformát folytatták, és kevesen hagyták ott. A parasztságon belül azonban ők jelentették a puritán élcsapatot.

A zsidóság csak a vasúthálózat kiépülésével kezdett gyarapodni, és polgárosodni, de példátlan gyorsasággal váltak magyar polgárokká. Azzal sem szívesen foglalkozunk, sem mi, sem a magyar zsidóság, hogy a zsidóság magyarországi sikerük példátlan volt, annak ellenére, hogy a zsidó etnikum egész Európában példátlan sikert ért el a 19. század közepe, és a 20. század első harmada között.

Máig nincs feltárva annak a titka, hogy minek volt köszönhető, hogy az európai zsidóság a vasút rövid századában példátlan fejlődést ért el. A 20. század elején a zsidóság már a világ legfejlettebb etnikuma lett. De csak itt, még Amerikában sem. Ez a siker nem a zsidóság egészre, hanem csak az európaiakra terjedt ki. A közel-keleti és észak-afrikai zsidók ezer éven keresztül stagnáltak, és nem léptek túl saját mohamedán kulturális környezetükön. Ezzel szemben, az európai zsidóság, amelyik a középkori Európában, csupán Andalúziában tartott lépést az akkor fejlett mohamedán világgal, szinte aludt egészen a vasút századáig. Ha volt is néhány kiemelkedő zsidó család, a zsidósság sehol nem jelentett társadalmi élcsapatot.

Ezzel szemben a vasúthálózat kiépülésével párhuzamosan mindenütt a zsidóság jelentette a társadalmi fejlődés élcsapatát. A vasút rövid százada alatt számban is, de súlyukban még inkább robbantak. A 20. század elején a világ legfejlettebb, leggazdagabb, és legjobban iskolázott etnikuma lettek.

Ebben a népek történetében ismeretlen sikerben is sok tekintetben a magyarországi zsidóság járt az élen.

A magyarországi zsidóság a 20. század elejére az országunkban minden más ország zsidóságánál nagyobb gazdasági és kulturális részesedést ért el.

Az antiszemitizmus.

Az európai antiszemitizmusokat a zsidóság siker által kiváltott ösztöni irigységet szülte. Ami végül az európai zsidóság kilenctizedének elpusztításához, és kitelepüléséhez vezetett.

Ezzel az európai zsidóság korábbi európai hatalma örökre összetört. Kevesen maradtak, és felnőtt hozzájuk a környezet.

A második világháború utáni magyarországi zsidókérdés megértéséhez tarozik, hogy megértsük, az egyik oldalon a zsidóság létszáma a tört részére zsugorodott, másik oldalon a lakosság iskolázottság nagyon kiszélesedett.

A tört részére zsugorodott zsidóság vidéken szinte eltűnt. Korábban szinte ők volt a vidéken az egyetlen gazdagodó, iskolázott, azaz polgári réteg. Ezért a vidéki lakosságot is heccelni lehetett a zsidóság ellen. Ugyanakkor a vidéki nép még a feudális urak és úri középosztály befolyása alatt állt. Ez a két réteg mára eltűnt, vele az úrtisztelet is. Ezzel a megmaradt zsidóság iskolázottsági fölénye csökkent, a közelbe nőtt fel a magyar társadalom.

Az antiszemitizmus ellen, a második világháború óta, a legnagyobb biztosítékot az európai környezet megváltozása jelenti. Akkor a nácikkal való szövetkezés, vele az antiszemitizmus, előnyt jelentett a revizionista törekvések szempontjából. Ez a jelenkori Európájában ez óriási hátránnyá változott át. Az antiszemitizmus olyan hátrány a nyugatosodás folyamatával szemben, amit még a közép-jobb pártok sem engedhetnek meg maguknak.

Minden kűl- és belpolitikai tényező biztosítékot jelent arra, hogy nem kell félni attól, hogy a ténylegesen meglévő, néhány százalékos antiszemitizmus ne legyen jelentős súlyú politikai erő.

A bolsevik megszállás.

A nyugati társadalmakéhoz közel arányos polgárságunk soha nem volt. Ez is a második világháborút követő bolsevik rendszer megjelenéséig alig tizedére zsugorodott. A háború után a maradék polgárságot az ötödére csökkent zsidóság jelentette. Ezek többsége a diktatúra viszonyai között nem is lehetett polgár, ezért a polgárpusztító diktatúrát kiszolgáló értelmiségi elitté vált.

A polgárüldöző bolsevik rendszer összeomlása után a magyar zsidóság gyorsan visszaváltott, és a liberalizmus élcsapatává vált.

A rendszerváltás utáni első húsz évben a kapcsolati tőkével rendelkező zsidóság a választási eredményektől függetlenül, uralta mind a politikát, mind a gazdaságot. Hiába győzött az első választáson a népi-nemzeti közép-jobb, vagy a másodikon a baloldal, mindkettő politikáját a zsidó értelmiség uralta. A lényegen az sem változtatott, hogy a harmadik választást az akkor már közép-jobb Fidesz nyerte. Utánuk két ciklust ismét a szoclib koalíció uralta, amiben továbbra is a társadalmi támogatottságánál sokkal nagyobb szerepet játszott a liberális zsidó polgárság.

Húsz év kellett ahhoz olyan választási eredmény szülessen, amire a demokráciák történetében még nem volt példa. A 217 választási körzet 99 százalékban a közép-jobb Fidesz jelöltje nyert.

A bolsevik diktatúra érdemei.

A bolsevik diktatúra évtizedeinek két történelmi érdeme volt.

- Széles munkás-paraszt gyökerű értelmiséget nevelt fel. Már a két háború alatt az értelmiség folyamatosan erősödött a paraszti társadalom anyagi és társadalmi elitjéből szelektált értelmiséggel. Ezek nagy többsége azonban nem a polgárságot, hanem az úri középosztályt gyarapította. Még a dzsentrik utódainál is konzervatívabb lettek.

- A falvak paraszt lakosságának a kétharmadát városlakó munkássá tette. A második világháború után a földből megélni akaró vidéki munkaerő többszöröse volt annak, amennyire akár a modern nagyüzemnek, akár a korszerű farmergazdaságnak szüksége volt. Nagyon tévedtünk mi parasztpártiak is azzal, hogy nem ismertük fel, a falusi lakosság foglalkoztatását a mezőgazdaságon belül akartuk megvalósítani. Ezt azonban akkor lehetett elérni, ha a falusi lakosság négyötödének a mezőgazdaságon kívül biztosítanak munkát. Ráadásul ezeknek mintegy felét ennek során a városokba kellett vinni, a másik felét pedig bejáró munkavállalkozóvá kellett tenni. Ezt a feladatot, ugyan erőltetett tempóban, de megoldotta az erőltetett iparosítás.

Azt, hogy milyen jelentős pozitív hatása is volt az erőltetett iparosításnak, bebizonyosodott a privatizáció során, amikor néhány év alatt mintegy másfél millió vidéken élő dolgozó vesztette el a munkát. Kiderült, hogy a vidéki munkanélküliség sokkal több kárt okozott, mint az erőltetett iparosítás.