A HORTHY RENDSZER MEGÍTÉLÉSE

Kopátsy Sándor                  PH                  2013-01-07

A HORTHY RENDSZER MEGÍTÉLÉSE

A HVG újságírója Ungváry Krisztiánnal közöl beszélgetést Horthy Miklós változó megítéléséről.

Mivel felnőttként éltem meg Horthy rendszer bukását, átéltem az egész történelmét. Az ítéletem nem változott. A két háború közti magyar társadalom még az utódállamoknál is feudálisabb rendszer volt. Európa keleti felén nem volt nálunk feudálisabb társadalom, annak ellenére, hogy nálunk hátrább indultak. Márpedig a történésznek annak alapján kell megítélni minden államfőt, milyen rendszert vezetett, és megtett-e minden tőle telhetőt, hogy a feudális állapotok fennmaradjanak. Ezt a fennmaradást pedig úgy képzelte el, hogy vissza lehet állítani a háború előtti, vagyis a Kárpát Medence egészét uraló Magyarországot. Ha kell fegyveres erőszakkal is.

A Szegeden összegyűlt ellenzéknek eleve ostoba és irreális célja volt.

A Horthy családja az arisztokraták közelébe emelkedett dzsentri volt. Ezt jól jellemzi, hogy az arisztokrácia számára fenntartott tengerésztiszti akadémiába iratkozott. Tisztté avatása után a császári udvar udvaronca lett. Ott sikerült úgy bevágódni, hogy alig egy évtizednyi szolgálat után, számos rangsorban megelőző arisztokratával szemben, a flotta parancsnoka lett. Tehát az udvarnál úgy ítélték meg, akiben mindenki másnál jobban megbízhatnak.

Személyes befolyásának is köszönhetően, a császári flotta legnagyobb, legmodernebb csatahajóját első királyunkról nevezték el. Ez, a flotta büszkesége, Horthy parancsnoksága alatt, úgy lett elsüllyesztve, hogy egyetlen lövést sem adott le.

Apósom, aki tengerész volt, csak azt tartotta fontosnak, hogy a forrongó tengerészek közé lövetett.

Én meg azt jegyeztem meg róla, hogy társaságban azt mondta, hogy ő a lázadó nyilasok közé örömmel, de fájó szívvel lövetne, a kommunisták közé azonban örömmel.

Ungváry által visszakívánt Bethlen valóban a legokosabb arisztokrata politikus volt. Horthy neki köszönhette kormányzóságát. Ő javasolta a szegediek vezérének, és utazott fel ért Kenderesre. Aligha választhatott volna jobbat, a szegedi gondolatot megvalósítani akarók élére. Az arisztokrata Bethlen számára, az ellenforradalmi tisztek ugyanis forrófejűek voltak. Ezek, élükön Gömbös Gyulával, már akkor a zsidóság visszaszorítását egyik első feladatuknak tekintették. Bethlen szemében, ezek között Horthy mértéktartó úriembernek számított, aki stílusosan akart a magyar zsidóságtól megszabadulni.

Ungváry sem számol azzal, hogy aki teljes revíziót akart, annak antiszemitának kellett lenni. A háborúvesztést csak a zsidósság viselkedésével lehetett maguktól elhárítani.

Közben, Ungváry képtelen a nélkül történészi véleményt mondani, hogy ne bökje meg ellenlábasát, a nála sokkal jobban elfogadott Romsics Ignácot. „De abban Romsics Ignácnak, szerintem nem volt igaza már 1992-ben sem, hogy Horthy személyiségről egy kész, kialakult kép élt volna, hiszen a vele kapcsolatos tények közül sem volt feltárva sok.”

Én még annál is sokkal kevesebb részletet ismerek Horthy életből, mint amennyit 1992-ban ismertek, de egy ország kormányzósáról, aki negyedszázadon keresztül a vezér szerepét játszotta, elég a lényeget látni. Előttem egyértelmű ítélet van nemcsak Horthyról, de Rákosiról, Nagy Imréről és Kádár Jánosról is. Nem tudok elképzelni olyan új adatot, ami okot adhatna arra, hogy a véleményem róluk megváltozzon.

Horthyról Ungváry ugyan sokkal több részeltet ismer, mégis hibás a végkövetkeztetése.

„Én a kettétépést csak úgy értettem, hogy 1944. Május 19-ig Horthy szerepe alapvetően pozitív, még akkor is, ha a mai kor normáival nem egyeztethető össze az, ahogyan ő politikusként viselkedett. Nem kérdés, hogy antiszemita volt, de bárcsak olyan antiszemitákból állt volna a magyar vezetés, mint ő: akkor nem lettek volna deportálások. Csak nem olyanokból állt, hanem nála sokkal rosszabbakból.”

Az idézetből, csak az utolsó rövid mondat, amivel egyetértek. Ungváry nagy szolgálatot tesz a magyar történelemírásnak azzal, hogy kimondja, a tényleges vezetőknél is rosszabb volt a többség. Horthy antiszemitizmusát mégsem lehet azzal menteni, hogyha rajta múlik, a vidéken élő magyar zsidóságot nem deportálják a nácik gázkamráiba. Ez nem jelenti azt, hogy nem felelős azért, hogy kényszerhelyzetbe navigálta nemcsak saját magát, de az országot is.

Ha, valaki, én az ország egészének bűnét nem csökkentem azzal, hogy hitvány vezetői voltak. A vezetők között pedig nem mentem fel azokat, akik ugyan hitványul viselkedtek, de voltak náluk is hitványabbak.

Ungváry nem látja be, hogy a magyar politikai elit kártékonysága Szegeden kezdődött. Ott kötött az úri középosztály élcsapata, a katonatiszti kar és az Erdélyből menekült, vagyonától megfosztott arisztokrácia szövetséget. A szövetségük alapja a teljes revízió volt. Felismerték, vagy csak ösztönösen megérezték, hogy ezzel maguk mögé állíthatják a magyar közvéleményt. Valljuk be, ez tökéletesen sikerült.

Ungváry felismerése jelentős. A magyar politikai közvélemény az antiszemitizmusban nemcsak Bethlentől, de Horthytól is jobbra állt. Azt azonban nem teszi hozzá, hogy ez nemcsak az antiszemitizmusban volt így, hanem a teljes revizionizmusban még sokkal inkább.

A Szegeden összegyűlt katonatisztek és erdélyi arisztokraták azt is felismerték, hogy a közvélemény többségének megnyeréséhez arra van szükség, hogy a háborúvesztésért elhárítsák magukról a felelősséget. Azt a magyar zsidóságra kell hárítani. Jó politikai ösztönükre vall, hogy a magyar nép antiszemitizmusára lehetett építeni. Szinte általános volt az a tévhit, hogy azért nem sikeresek, mert a zsidóság ellopta előlük a jó alkalmakat. A földbirtokos arisztokráciától az úri középosztályon keresztül a falusi szegényekig jellemző volt a hiedelem, hogy azért nem boldogulnak, mert a zsidók éltek az alkalommal, és kihasználták a lehetőségeket. Pedig e három réteg egyike sem volt alkalmas a vállalkozásra, és csak annak örülhettek volna, hogy a zsidóság legalább kihasználta, és az ország egészének érekében hasznosította a polgárosodás lehetőségét.

Példaként azt hozom fel gyakran, hogy a háborúvesztést a zsidóságra kenték, holott a magyar hadsereg erejét leginkább a zsidó iparosításnak, és kereskedelemnek köszönhette. A hadsereg felszereltsége mögött a zsidó polgárság állt.

A magyar történészek felelősek azért, hogy a háborúvesztésért való felelősséget máig nem tisztázták. Nem mondták meg, hogy a soknemzetiségű Magyar Királyság éppen olyan anakronizmus volt, mint az Osztrák-Magyar Monarchia. Elég volna arra gondolni, hogy a magyar hadsereg legénységének fele nem érezhette magát a magyar államért elkötelezettnek. A technikai felszerelését nagyészt azok a cseh gyártották, akiket éppen mi tagadtunk ki a Monarchiából. A nemzetiségi jogok, autonómiák nélkül nemcsak 1914-ben, de már 1848-ban is politikai anakronizmus volt Magyarország.

Ezt, 1849 tavaszán a Császári Udvar, amelyik a Bécsi Forradalomtól megrémülve a cseh Olmützben felismerte. Ott, 1849 tavaszán fogalmazták meg az Olmützi Alkotmányt, amely az egész Monarchiában, mindenek előtt a Kárpát Medencében, bevezették az etnikumok autonómiáját. Ennek az alkotmánynak az ismerete azért volna elsődleges, mert lényegében hetven évvel megelőzte Trianont. Márpedig aki ismerte ezt az előzményt, annak agyrém a teljes revízió, még akkor is, ha 1920-ban már nem a Habsburg Monarchia belső reformja volt, hanem a háborúvesztés után beállt nemzetközi erőviszonyok kényszeríttették ki.

Ahhoz, hogy a két háború közti politikai stratégiát minősíteni lehessen, szükség volna arra is, hogy Kossuth 1848-49-es szabadságharcát kalandorságnak minősítsük. De még azt is be kellene vallani, hogy Kossuth is csak politikai kalandor volt, aki azt tette, amivel a magyarságot maga mögé lehetett állítani. Tehát Kossuth mentségére is el lehetne mondani, amivel Ungvári menti Horthyt. A magyarság óriási többsége még Kossuthnál is többet akart.

Deák Ferenc által levezényelt kiegyezésről is meg kellene állapítani, hogy azt is elhibáztuk. A Csehország egyenrangúságának elismerése, és a kisebbségek autonómiája nélküli kiegyezés csupán meghosszabbította a Magyar Királyság archaikus állapotát, és felerősítette a Monarchia leginkább polgárosult Csehország elszakadási törekvését.

A Monarchia szétesése tehát az Olmützi Alkotmány félre tételével, és az osztrák-magyar kiegyezéssel elkerülhetetlenné vált. A háború elvesztése csak a pecsét volt a hibás politikai eseményekből fakadó szükségszerűségre.

A szegedi gondolat, a realitáshoz képest, agyrém volt. Márpedig ezt az agyrémet Bethlen is elfogadta, vele együtt az antiszemitizmust is. Annak ellenére, hogy ő nem volt antiszemita, mint ahogyan Horthy egyértelműen az volt, de felismerte, hogy az antiszemitizmussal nyíltan szembeszállni nem lehet annak, aki miniszterelnök akar lenni. Még keményebben fogalmazva: A magyar arisztokrácia csak azon az áron lehetett az úri középosztály szövetségese, ha nem áll ki a zsidóság védelmében.

Bethlen bölcsességére vall, hogy Horthyt javasolta vezérüknek. Szegeden csak Horthynál is sokkal rosszabbak jöhettek volna szóba.

Ungváry úgy említi, hogy Gömbös leváltását ő is csak azért nem sürgette, mert már halálos beteg volt. De ehhez hozzá kell tenni, hogy Bethlen vitte a kormányába hadügyminiszternek Göböst. Vagyis a revizionisták élcsapatának számító katonatisztek vezetőjének. Gömbös pályáját tehát ő alapozta meg. Azt már nem tudom, hogyan lett Bethlen lemondása után Gömbös a miniszterelnök, de nem kételkedem, hogy Horthy ebben is kikérte a véleményét. Annak ellenére, hogy politikai tekintetben Horthy sokkal közelebb állt Gömböshöz, és sokkal nagyobbra értékelte a hadügyminiszteri posztot, mint Bethlen, az utóbbi felelőssége is fennáll.

Annyit még hozzá kellene tenni, hogy Gömbös ugyan hamarosan meghalt, de nagy szerepe volt abban, hogy a magyar honvédség tisztikara már Horthyval szemben is bizalmatlan lett, amikor véget akart vetni a háborúnak. Nem sok részanyag ismerete kell ahhoz, hogy Horthy sokkal komolyabban vette, hogy a hadsereg fővezére, minthogy az ország kormányzója. Ennek ellenére a hadsereg vezetése mégis cserbenhagyta.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Bethlen és Gömbös között a feszültség abból fakadt, hogy Gömbös felismerte, hogy bizonyos földosztás nélkül nem lehet erős a nemzeti jobboldal. Ha nem is radikális, de ő is földreformot akart. Vagyis Gömbös nemcsak a nácikhoz, de a nyilasokhoz is közeledett.

Nagyon egyetértek Ungváry véleményével, hogy a jelenlegi Horthy kultusznak mi a lényege. „Ebből a képből minden kritika kimarad, ez egy viktimológiai Horthy-kép, ami a magyar választó számára azt akarja bemutatni, hogy az ország történelme áldozathozatalok sorozata: míg mi szenvedünk, mások támadnak minket.” Diákkorom óta a legégetőbb történészi feladatnak tartom, a magyar közvélemény meggyőzését arról, hogy ne érezze mindig áldozatnak magát. Ez nemcsak a jelenlegi kormány divatja, hanem a magyar közvéleményhez való igazodás. A politikusnak még megbocsátható, ha azt hirdeti, ami népszerűvé teszi, a történésznek azonban nem. A közvéleménynek tálalt magyar történelem azért vált kártékonnyá, mert nem ismerte fel az önkritika hiányát. Mint minden nép történelme, a magyarságé is, tele van vezetési és magatartási hibákkal, de mi erről említést sem teszünk. Ungváry ezt, legalább Horthy kultuszával kapcsolatban, megfogalmazza. Az egész interjúja azonban a két háború közti politikai elit mentegetése. Legalábbis a náci megszállásig. Azt pedig az alkotmányunk is kihagyja a történelmi naptárunkból.

Amivel ugyancsak nem értek egyet. Ez is 1944. május 19. előtti időszakra vonatkozik. „Volt egy politikai elitje, ami ma is nagy segítségre lehetne ennek az országnak, én például sokat adnék érte, ja gróf  Bethlen István újra megjelenne a magyar politikában, és hozzá hasonló emberek határoznák mg azt, hogy mi a „polgári” és „jobboldali”. Bethlennek, Kállai Miklósnak, de akár Horthynak is komoly érdemei vannak 1944. május 19.-ig.”

Ungvárynak hasonló a véleménye, mint Antall Józsefnek volt. Szerencséjére, meghalt, mielőtt nem csak a magyar, de a demokráciák legsúlyosabb választási vereségét szenvedte el a politikai koncepciója, ami az arisztokráciával szövetkező úri középosztályt akarta feltámasztani. Aztán, húsz évvel később mégis akad egy történész, aki azt a világot szeretné visszahozni. Bethlen képességét nem becsülöm le, de jó kétszáz évet késett, akkor még az önálló Erélyben elment volna érdemesként. De Erdély kétszáz éve is kétszáz évvel a kora mögött stagnált.

Azt pedig megérteni is nehéz, hogy ezeket a középkorba illő arisztokratákat valaki ma is kívánatosaknak tartja. Már említettem, hogy számomra Horthy is megmutatta magát azzal, hogy tengerésztisztnek készült egy tenger nélküli országban. Bethlen sem volt a korának gyermeke, hiszen huszártisztnek ment el az ipari forradalom után kétszáz éve. Őt személyesen egyszer láttam, amikor egy időben, egy helyen mentünk át a fronton. A falu jegyzője büszkén mutatta, hogy az a huszár ezredes egyenruhás úr, aki hintót kapott a továbbutazáshoz, gróf Bethlen István, volt miniszterelnök.

Számomra a két háború közti hadsereg felső vezetésnek ostobaságát semmi sem jellemezte jobban, mint a Szovjetunió elleni hadüzenet, ahova a hadügyminiszter azzal küldte a II. hadsereget, hogy őszre hazatérnek. Ennek a hadseregnek a büszke vezére volt Horthy Miklós a tengerész admirális. A II. hadseregben pedig ott voltak a huszárok és a kerékpáros alakulatok, akiket a szovjet tankok ellen küldtek. Az egész hadsereget nyári felszerelésben.

Ennyi baromsággal a kabaréban lehet nevetést aratni.

Amivel azonban messze egyetértek. „Ha a magyar parlamenten múlt volna, akkor már 1941-ben megszavazzák a zsidók deportálását.” Ezért az egy mondatért is érdemes volt elolvasni Ungváry nyilatkozatát. Jó lett volna, ha ezt azok is tudják, akik a jelenlegi alkotmányt megfogalmazták. Rájöttek volna, hogy 1944 májusa előtt sem nagyon más volt az ország, mint utána. Legfeljebb a korábbi bűnöket nem lehetett a náci megszállókra hárítani. De a saját véleménye alapján Ungváry sem írhatja le, amit leírt. „… 1944. május 19.-ig Horthy szerepe alapvetően pozitív,…”

Aki tudja, hogy a magyar társadalom nem többsége antiszemita volt, az nem mondhatja, hogy a zsidók deportálásáért nem a magyarság felelős, azt a megszállók parancsára tettük.

Nagyon fontos Ungváry másik megállapítása. „Bethlen akkor azt mondta: ahhoz, hogy egy országban általános és titkos választásokat lehessen tartani, a következő dolgok kellenek: egy kormányzattól független, viszonylag népes és anyagilag nem kiszolgáltatott középosztály, és az, hogy az ország legszegényebb egyharmada se mélyen a létminimum alatt éljen. Ezek a tényezők kísérteties módon ma is fenn állnak, és a magyar választási rendszer anomáliái ugyanúgy igazolják vissza Bethlen szavait. Vagyis ebből a logikából kiindulva ez az ország nem lenne alkalmas az általános és titkos választásokra – hacsak nem gondoljuk azt, hogy a fékek és egyensúlyok rendszere ma jól működik.”

Ungváry álláspontja nagyon egyezik az enyémmel. Azzal a különbséggel, hogy a fékek és egyensúlyok erejében nem bízok. Ezeket a liberálisok találták ki. Demokrácia csak akkor működésképes, ha ebben a választói akaratot nem akadályozzák a fékek.

„Abban a pillanatban, mikor a rendszer nyitottabbá akarta tenni saját magát, katasztrofális következmények jelentkeztek, mert a nyilasok, ahol elindultak, megkapták a szavazatok 40 százalékát.” Nem teszi hozzá, hogy a két háború között csak a nyilasok követeltek földreformot. A kétszáz éve archaikus nagybirtokrendszer fenntartása mellett azért sem lehetett demokrácia, mert a vidéki lakosság, a választók kétharmada földreformot akart. Erről azonban a nagybirtokos arisztokrácia hallani sem akart.

Ungváry és Bethlen logikájával egyetértek, ezért azt mondom, hogy demokrácia csak ott lehet, ahol a társadalmi akarat megfelel a társadalmi érdeknek. Ahol a lakosság harmada iskolázatlan, nyomorban és munkátlanságban él, ott a demokrácia sem működőképes. Ezt azonban nemcsak a liberálisoknak, de az ENSZ-nek is meg kellene érteni. Ők a szegény és elmaradott társadalmaktól is elvárják, hogy mindenki számára érvényesüljenek az emberi jogok, legyen általános és titkos választás, ahol több párt szabadon versenyezhet.

A bolsevik rendszer alatt felrótták Bethlennek, hogy a szociáldemokrata Payerrel paktumot kötött, ami alapján csak a városokban, de bevezették a titkos választást. Bethlen ezzel gesztust tett a baloldal és a zsidó polgárság felé. Neki elég volt, ha ott nincs titkos választás, ahol az arisztokrácia szerzi a mandátumokat. Tehát okos arisztokrata volt, de nem visszavágyott politikus.

Ungváry nagyon bölcsen ítéli meg a szélső-jobb helyzetét. „Nem reális, hogy a Jobbik hatalomra kerüljön, erre most egyszerűen nincs lehetősége a mai helyzetben. Más kérdés, hogy nem várhatom el attól, akinek a nagypapáját a Duna partra vitték, hogy olyan higgadt tárgyilagossággal kezelje ezt, ahogyan én teszem.” Zsidóként, én sem tudnák tárgyilagos lenni. Meg kell érteni őket.

„Azt a szimbólumrendszert, amit ma a Fidesz használ, a Horthy rendszerben részben börtönnel büntették volna, mivel az a rendszer elkötelezett volt a nyugat-európai kultúra felé.” Engem is irritál a Fidesz-KDNP szimbólumrendszere, de ettől még ezerszer inkább nyugat-európai, mint a Horthy rendszer volt. Egy történész nem lehet ennyire elfogult, még akkor sem, ha őt, személyesen nem hívják meg egy tudományos összejövetelre.

Végül, amire én allergiás vagyok.

„Ma neves történészek dolgoznak azon, hogy Auschwitz és a Gulág igenis együtt legyen az európai emlékezet része, és én ezzel teljesen egyetértek, hiszen ez nem alapulhat csak egy diktatúra emlékezetében. Ez a két rendszer ugyanis egymástól elválaszthatatlanul gyilkolt.”

A történésznek tudni kell, hogy a múltban minden rendszer gyilkolt. Vagy nemzeti, vagy vallási, de soha nem faji alapon. Márpedig ami a múltban jellemző volt, annak fel kell tárni az okát.

Ami a vallások híveinek üldözését illeti.

Az indoklásba nem megyek bele, mert messzire vezetne. Elég talán annyi, hogy a krisztusi kereszténység volt a világtörténelem legtöbb embert üldöző, gyilkoló vallása. Ennek ellenére a Nyugat sokat köszönhet neki.

Ami a nemzeti hovatartozást illeti.

A történészeknek ez az egyik túlhangsúlyozott témája, amiben azonban a tudományos tárgyilagosság teljesen hiányzik. Különösen hiányzik a magyar történelem oktatásában, és még inkább a politikában. Az ellenfélnek soha nincs igaza.

A 20. század első felében a zsidóüldözés, közte a miénk is azonban példátlan. Nem tekinthető vallásüldözésnek, amivel elég volt egy nagyszülő faji zsidósága a megsemmisítésre. A zsidóság sok üldözést átélt, de azok lehetővé tették a kikeresztelkedést, a kivándorlást. Azt is hozzá kell tenni, hogy ezek nem fejlett, gazdag és iskolázott társadalmakban voltak.

Egy középkori történelmi jelenséget nem lehet azonos nevezőre hozni egy jelenkorival, egy fejlett, gazdag és iskolázott népét a koldus és elmaradottéval, a németet az orosszal, az ideológiai alapút a faji alapúval. Különösen nem szabad a darabszám alapján ítélni.

Sztálin bolsevik rémuralma egy kelet-európai kultúra ideológiai türelmetlenségén alapult. Nem faji, hanem ideológiai, azaz vallási alapú volt. A hívei között is szedte az áldozatait. Akárcsak az inkvizíció. Elég volna, ha Ungváry arra gondolna, hogyan ítéli meg az orosz nép a bolsevik, és hogyan a német nép a náci múltját.

Még nagyobb történészi hiba, ha csak az embergyilkolások, sőt a lágerekben szenvedők száma alapján mond ítéletet. Mind a náci, mind a szovjetrendszer a példátlan mértékben adott munkát, ezért népszerű lett. Igaz, hogy nem lehetett másik pártra szavazni, de mindkét rendszer példátlanul népszerű volt, a többség olyan mértékben támogatta, amire a demokráciák történelmében nem volt példa. A második világháborúban hősiesen védték a rendszert. Igaz, hogy csak egyetlen pártra lehetett szavazni, de üres lappal mégis kevesen szavaztak.

Ungváry ugyan megemlíti, hogy a két háború között a lakosság harmada nem kapott lehetőséget arra, hogy munkából tartsa el magát. A társadalomtól pedig nem kapott semmit. Ezt, mint szükségszerűt veszi tudomásul. Az összemosott két diktatúra esetében azonban meg sem említi, hogy azokban nem volt munkanélküliség.

Ő is olyan történész, aki csak a politikai szabadságjogokkal foglalkoznak. Azt, hogy az emberek miből és eddig élnek figyelmen kívül hagyja.

Számomra a társadalom minőségének legjobb mércéje a testmagasság alakulása. E tekintetben a magyar bolsevik rendszer messze jobb volt, mint a két háború közti.

Ezer éves történelmünkben a bolsevik diktatúra volt az egyetlen időszak, amiben mindenkinek volt munkája, a leggyorsabban nőtt a testmagasság, a várható életkor, az iskolázottság.

Ezek a mutatók sem jelentik azt, hogy jó rendszer volt, sőt lehetett volna sokkal jobb. Történelmünk más rendszereivel összevetve azonban a legkevésbé rossz volt. Legalábbis az általam legfontosabbnak tartott mutatók alapján.