A rendszerváltás mérlegen

Kopátsy Sándor                EG                   2012-10-15

A RENDSZERVÁLTÁS MÉRLEGEN

Ideje volna elkészíteni a rendszerváltás mérlegét, nemcsak a politikait, hanem a gazdaságit is, ami a lényegesebb.

Mindenek előtt azt kell tisztázni, hogy mi a fontosabb, a minél nagyobb politikai szabadság, a minél demokratikusabb, vagy a minél gazdagabb társadalom. Ha ezt nem tisztázzuk, nem lehetünk képesek a második világháborút követő időszak reális értékelésre. Ugyanis mind a bolsevik, mind a rendszerválást követő időszakot az jellemezte, hogy fontosabbnak tartotta, és tarja ma is, hogy a társadalom felépítménye neki tetsző legyen, mint szellemi és fizikai értelemben gazdagabb.

Marxnak abban nagyon igaza volt, hogy a társadalom tudati, politikai felépítménye, az alépítménye által determinált. Más az, hogy ezt a tudományos logikát, minden ideológiánál jobban, a marxisták állították a feje tetejére. Erőszakkal változtatták meg a felépítményt, azzal, hogy az majd létre fogja hozni a szerintük ideális alépítményét.

Ugyanez a logika jellemzi a marxisták ellentáborát is, a nyugati polgárok politikai liberalizmusát. Az alépítménytől, vagyis kultúrától, gazdaságtól függetlenül minden társadalomban a demokratikus politika elsődlegességét hangsúlyozza.

Ez az ellentmondás fogalmazódott meg bennem a bolsevik rendszeren, amikor azt írtam: Előbb légy gazdag, mert csak aztán lehetsz szocialista. De akkor meg már minek.

Akkor meg nem értettem meg Max Weber tanítását, hogy a társadalom alépítménye nemcsak a gazdaság, de a megfelelő kultúra is. Ő ugyanis már a 20. század küszöbén felismerte, hogy az alépítmény nemcsak a gazdaság, de a kultúra is. Ezt azzal fogalmazta meg, hogy „a tőkés társadalom csak ott lehet hatékony, ahol a lakosság viselkedését a protestáns etika jellemzi.” 1905-ben még nem tehette hozzá, hogy ez minden társadalomra, a szocialistára, sőt az össznépire is vonatkozik. Ilyenek ugyanis csak később jelentek meg. Ma Weber felismerését már így kell megfogalmazni: Fejlett társadalmat csak a nyugati puritán és a távol-keleti konfuciánus viselkedésű népekkel lehet hatékonyan működtetni.

Azt, hogy Kelet-Európában a szocialista társadalom felépítésének előfeltétele a tanultabb és gazdagabb alépítmény. Ezt fogalmazta meg Lenin a jelszavával: Tanulni, tanulni, tanulni. Ma már ezt úgy kell megfogalmazni, hogy a fejlettebb társadalom előfeltétele a társadalom tudásvagyonban való gazdagsága.

Lenin azonban a másik alépítményi feltételről, a fejlett gazdaságról sem feledkezett meg. Az ellenforradalom leverése után azonnal meghirdette az új gazdasági rendszert, a politikai diktatúra mellett a gazdaság fokozatos piacosítását.

A tanulás lenini programja ugyan nem volt teljesen sikertelen, de sikeres sem. Azt ugyanis Lenin sem ismerte fel, hogy a tudás és a viselkedési erkölcs között nagy a különbség. Kelet-Európa ugyanis sok-sok zsenit adott a világnak, akinek a tudása, tehetsége óriási volt, de a szemléletmódjuk pravoszláv maradt. Százszor inkább igaz ez a keleti szláv népekre, azok iskolázottságuktól független pravoszláv módon élnek és gondolkodnak. Lenin sem fogta fel, mint értett Weber protestáns erkölcs alatt. Elsősorban takarékosságot, fegyelmet, törvénytiszteletet, tanulás- és munkaszeretetet, tisztaságigényt. Ez pedig az iskolákban nem lehet megtanulni, ehhez nemzedékek tapasztalati kellenek.

Lenin abban is tévedett, hogy a piac egy nem puritán erkölcsű társadalomban is hatékonyan működhet. Az eltelt kilencven esztendő ugyanis bebizonyította, hogy a nem puritán, illetve nem konfuciánus kultúrában a piac anarchikusan működik, nagyon differenciálja a jövedelmeket, magára hagyja a gyengéket, elszabadítja a korrupciót.

Kelet-Európában nemcsak 1920-ban, de 1990 után sem lehet a piacot hatékonyan működtetni.

Személyes asztalaim során felismerhettem, hogy a Szovjetunió vezetése előtt újra felmerült a lenini piacosítás gondolata. Méghozzá elsősorban a Berija vezette KGB-ben. Főleg a jugoszláv tapasztalatok hatottak rájuk. Ott ugyanis a politikai diktatúra mellett működött a gazdaságban a ékezett piac. Még az is látták, hogy a reformokat nem szabad otthon kezdeni. A kísérletre Magyarországot találták a legmegfelelőbbnek.

- Ennek az országnak nem volt olyan fontos szerepe a katonai stratégiában.

- A reformokban a hangsúlyt, Lenin alapján, a mezőgazdaságra kívánták helyezni. Ebben az is szerepet játszott, hogy akkor már Hruscsov volt az első titkár.

- A kiszemelt Rákosi utód, Nagy Imre a KGB kádere volt.

- A reformkísérletet Mao és Tito támogatta.

A következményekre azonban senki nem számíthatott.

- A mezőgazdaság piacosítása mögül kihátrált a moszkvai vezetés többsége.

- A kísérlet fő szervezőjét Beriját likvidálják.

- Az 56-os magyar események pár nap alatt a mechanizmus reformból, a politikai diktatúrát is felszámoló forradalom lesz.

- A több pártrendszer kimondása után, Mao és Tito azonnal kihátrált, sőt a forradalom fegyveres leverésében Moszkva előtt járt.

- Moszkvában a gazdasági reform ellenzői kerültek hatalomra. Ekkor más a Szovjetunió nem a társadalmi forradalmak hirdetője, hanem imperialista szuperhatalomnak érezte magát.

Az 56-os forradalom elszaladása után, Moszkvában és Pekingben meghaltak a reformtörekvések. A cseh és lengyel próbálkozásokat, annak ellenére, hogy azok nem mentek olyan messze, mint a magyar forradalom, katonai erőkkel fojtották el. Számomra a cseh forradalom leverése azért volt még a magyarnál is keservesebb, mert a cseh társadalmat sokkal érettebbnek tartottam az össznépi társdalomra, mint a magyart. A csehek viselkedési kultúrája sokkal inkább germán, mint szláv, ők puritánok, és erős a polgári múltuk.

Ennél is sokkal nagyobb jelentősége volt annak, hogy a reformer Mao az ellenzéki erők megsemmisítésébe, a kulturális forradalmat szabadította el. Ennek mérete és barbársága mögött ma sem látják a célját, a gazdasági reform előtt ki kell irtani minden messzebb menni akaró társadalmi erőt. Még a kulturális forradalom kegyetlensége sem volt elég ahhoz, hogy ne kelljenek tankok a politikai reformkövetelők elhallgatatásához. Ma már megértem, ami akkor érthetetlen volt, a kulturális forradalom nélkül aligha lehetett volna a kínai csodát végrehajtani, pedig ott a kor követelményeinek megfelelő a kínai kultúra.

Számomra a második világháborút követő egyik nagy tanulság volt az alépítmény elsődlegessége. Azt már az ötvenes években Jánosi Ferenc könyvéből megtanultam, hogy a háborúk kimenetele legfeljebb rövid idejű előnyt, vagy hátrányt jelent a felépítmény alakulásában. Ő mutatta ki először, hogyan kell érteni a marxista történelmi materializmust. Marx mondta ki először, amint Jánosi könyvben kimutatott. „Ha a forradalom ott győz, ahol még éretlenek voltak arra az alépítményi feltételek, akkor rövidesen visszaáll a régi szemét.” Ezt ő mondta ki először, és mégis ő tartotta ehhez magát ehhez a legkevésbé.

Abban ők sem mentek tovább, hogy az alépítmény megfelel a kor követelményeinek, ott az eltérő felépítmények is megfelelhetnek. Vagyis, ahol az egyik felépítmény megfelel, ott lehet egy másik felépítmény is, ami megfelelhet. Ebből fakadt az után, hogy a puritán, vagy a konfuciánus viselkedés mellett más felépítményre van szükség, attól függően, hogy milyen fejlett a gazdasága.

Ez bizonyosodott be a Távol-Keleten, ahol először Japánban valósult meg a kor gazdasági csodája, mert csak ez az ország volt elég fejlett ahhoz, hogy a tőkés, polgári társadalomból össznépivé alakulhasson át. Aztán erre z átalakulásra gyorsan alkalmassá vált a két kereskedő városállam, Szingapúr és Hong Kong. Dél-Koreának és Tajvannak még néhány évtizedes politikai diktatúrára volt szüksége, hogy a politikai felépítménye is demokratikus legyen.

Ebben a két országban bebizonyosodott, hogy a lenini út a demokrácia felé is igaz. Ahol nem fejlett még a gazdaság, és nincs erős polgárság, ott először csak a gazdaság piacosítása valósítható meg, a politikának még osztálydiktatúrának kell maradni. Ennek az igazolását Finnország és Írország esetében a másik oldalon is láttam. Mind a puritánságuk, mind a polgárságuk elég erős volt ahhoz, hogy lényegben egyszerre lehettek demokráciák és piaci gazdaságok. A puritán finnek sokkal kedvezőtlenebb külső körülményeik ellenére, és sokkal polgárosultabb társadalmuknak köszönhetően gyorsabban és eredményesebben alakultak át.

A végső magyarázatot akkor találtam meg, amikor a közelmúltban megvizsgáltam, hogy a második világháború főszereplőinek relatív gazdasági fejlettsége hogyan alakult 1930 és 2000 között. Megdöbbentő eredményre jutottam.

1. Japán javított a legtöbbet e hetven év alatt a többi államhoz viszonyított helyzetén. Ennek a magyarázata, hogy a távol-keleti viselkedés még a protestáns etikánál is megfelelőbb. Ezt akkor még nem is láttam be, mint a jelenlegi vállság során. Ezért Weber megállapítását azzal módosítanám, hogy a tudományos és technikai forradalom utáni alépítménynek a legjobban a konfuciánus magatartás felel meg.

2. Kína áll a második helyen. 1930-ban még nagyon szegény, elmaradott ország volt. A második világháborúban még nem számított nagyhatalomnak. A főszereplők egyikének. Harminc éve a világ leggyorsabban növekvő társadalma, és kétségtelenül a jövő másik szuperhatalma.

3. Németország a második legsikeresebb. Az elmúlt hetven év során, Európa nyugati felén belül a legsikeresebb ország lett, mert a németek viselkedése keményebben puritán. De ez sem lett első, mivel a nála is puritánabb, kisebb országok. Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia, előtte járnak.

4. Az Egyesült Államok a harmadik sikeres, mivel ez idő során a világgazdasági vállság mélyéről vitathatatlan szuperhatalom lett. Az mégsem vált tudottá, hogy a másik három volt angol gyarmat, Kanada, Új-Zéland és Ausztrália elébe kerültek. Ennek a magyarázata, hogy a szuperhatalmi szerep, főleg a katonai, sokba került.

5. A Szovjetunió, illetve az utódállamok a negyedikek azok között, akik nem esetek vissza. Az a tény, hogy a Szovjetunió szétesett, és az utódállamok sem lettek demokráciák, elhomályosítja, hogy 1930-as helyzetükhöz képest mégis keveset, de javultak.

6. Franciaország és Anglia, különösen az utóbbi, sokat esett vissza. Ezzel szemben Angliát, személy szerint Churchillt, tanítja a történelem a háborús győzelem első számú politikusának. Holott a sok háborús céljának mindegyike elveszett. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió nélkül nem lehetett volna a tengelyhatalmak ellenfele. A visszaesésük elsősorban abból fakadt, hogy 1930-ban a gyarmatoknak köszönhetően, a saját teljesítményükhöz képest nagyon előkelő helyen állhattak.

Az elmúlt hetven év tanulsága, hogy a társadalmi fejlődés tempója elsősorban a lakosság viselkedési kultúrájától függ. Minél jobban megfelel a lakosság viselkedése, annál gyorsabb a fejlődés. Ebben a sorrendben csak két viselkedés felel meg a kor követelményének. A távol-keleti konfuciánus, és a nyugati puritán, Weber szóhasználatával protestáns. Egyre inkább egyértelművé válik, hogy egyelőre a távol-keletiek jobban. Ez bármennyire egyértelműen mutatkozik, a közgazdaságtan nem vesz róla tudomást. Ebből ugyanis az következne, hogy a gazdaságpolitikai elsőleges, azaz legfontosabb célja a puritán tudat fejlesztése. Ennek azonban még a jele sem mutatkozik.

Még ennél is kevesebb figyelmet fordít a társadalom arra a tényre, hogy a puritanizmus csak az egyik előfeltétel. A másik, hogy a felső népszaporulat néhány ezreléknél ne növekedjen gyorsabban.

Annak ellenére, hogy nincs olyan sikeres ország, amelyikben néhány ezreléknél gyorsabb volna a belső népszaporulat. Sikeresnek csak azokat az országokat szabad tekinteni, amelyikben az egy főre jutó, bányajáradék nélküli jövedelme az átlagosnál gyorsabban nőtt. A politikusok és a közgazdászok előtt ismeretlen maradt, hogy a gyors népesség növekedés kizárja az egy laksora jutó jövedelem és vagyon átlag feletti növekedését.

Ennek a felismerésnek a teljes hiánya azért okoz vakságot a világgazdaság fejlődésének megítélésében, mert az emberiség fele az elviselhetőnél sokkal gyorsabban szaporodik.

AZ ALÉPÍTMÉNY KÉT ELENGEDHETETLEN ELEME

A fentiekből következően, az átlagosnál gyorsabb fejlődésnek két alépítményi feltétele van. A lakosság viselkedése legyen puritán, illetve konfuciánus, és a népesség belső szaporodása ne legyen néhány ezreléknél gyorsabb.

Márpedig, ha ez a társadalom felépítményének ez a két elengedhetetlen eleme, a társadalomtudománynak, mindenek előtt a gazdaságpolitikát irányító közgazdászoknak az lenne az elsődleges célja, hogy a társadalmat ebbe az irányba tereljék. Ennek azonban a nyomát sem találni.

Mivel lehet a társadalom viselkedését puritán, illetve konfuciánus irányban terelni?

Kezdem az egyszerűbbel.

Lefékezni a túlnépesedést.

A gyermekvállalás spontán lecsökken az újratermelést jelentő szintre, ha bizonyos feltételek létrejöttek.

- Az életszínvonal és az iskolázottság elért bizonyos szintet. Ennek az elérése hosszú időt és sok pénzt igényel. Ezen az úton a viszonylag szegény országok nem járhatnak.

- A fogamzásgátlás legyen megoldva. Ez a legkönnyebben megoldható előfeltétel. Ezt még a szegény országokban is meg lehet oldani.

- Az állam olyan családtámogatást alkalmaz, ami kevesebb, de iskolázottabb gyermekvállalásra ösztönöz. Ennek az ellenkezője történik. A családtámogatás a gyermekek száma alapján történik. Ez két okból a társadalom érdekével ellentétes. A társadalomnak nem több, hanem sikeresebb gyermeknevelés az érdeke. A gyermekszám után fizetett támogatás a kisjövedelmű, az eredményes gyermeknevelés feltételiben kedvezőtlen adottságú családokat ösztönzi a minél több gyermekvállalásra. Ugyanakkor a jó adottságú, magas képzettségű, és jövedelmű családok, akik az állami támogatás sokszorosát költik gyermekük sikeres nevelésére, egyre kevesebb gyermeket vállalnak.

Ideje volna felismerni a vitathatatlan tényt, hogy a gyermekek felnevelésének hatékonysága első sorban, és egyre inkább a családi háttéren múlik. Minden társadalomban az tapasztalható, hogy a következő generáció a családi hátérnek megfelelően termelődik újra. Ezzel szemben a társadalom érdeke egyre inkább az, hogy a képességek alapján történjen.

Ezt csak akkor lehet orvosolni, ha a családtámogatás és az öregkori ellátás alapvetően a szülői feladatok ellátásához igazodik. Ennek elérése csak akkor lehet reális, ha mind a családi pótlék, mind az öregkori ellátás a gyermekük képzési eredményéhez igazodik.

A gyermeknevelési támogatás nagysága elsősorban a felnevelés minőségéhez igazodjon. Nagyon leegyszerűsítve, érdemesebb legyen akár egyetlen gyermeket nagyon sikeresen felnevelni, mint sokat alacsonyan iskoláztatni. Egy diplomás gyermek után magasabb támogatás járjon, mint öt után, akik az általánosat sem végezték el, vagy három után, akik nem szereztek középfokú végzettséget.

Az öregkori ellátást is a gyermeknevelés eredményéhez kell szabni. A fejlett társadalmak öregkori ellátása még mindig a tőkés osztálytársadalom igényére szabott maradt. Az éljen öreg korában jól, aki több jövedelmet takarított meg, vagyis több tőkét engedett át a tőkések piacára, felverve ezzel a tőkések vagyonának, az értékpapíroknak a keresletét, ezzel az árát. Nem veszi tudomásul, hogy a modern társadalomnak elsősorban a minél jobb minőségű munkaerőre, a minél nagyobb szellemi vagyonra van szüksége. A tőke ugyanis oda megy, ahol jobb a munkaerő, még akkor is, ha drágább.

Mivel a következő generáció minősége, szellemi vagyona elsősorban attól függ, milyen a szülők hozzáállása a gyermekneveléshez, a társadalom elsődleges feladata, hogy a szülőket a minél eredményesebb gyermeknevelésben tegye érdekeltté. Még mindig ennek az ellenkezője történik.

Ez annál inkább meglepő, mivel a munkaerő piaca egyre inkább a jó minőségű munkaerőt keresi, a gyenge minőségű foglalkoztatását pedig meg sem képes oldani. A piac egyre jobban megfizeti a jót, és nem alkalmazza a gyengét. A gyerekek jövőbeli érdeke tehát a képességének minél jobb kibontakoztatása, de a szülők öregkori biztonsága jelenleg akkor nagyobb, ha nem a gyermekük nevelésére, hanem a minél nagyobb jövedelemre koncentrálnak. Elég volna megnézni, hogy kiknek nagyobb a nyugdíja, kiderülne, hogy azoknak a szülőknek, akik a jövedelmük maximalizálásra, és nem a gyerekeik nevelésére összpontosítottak.

FOGLALKOZTATÁS

A tények tanúsága szerint, puritán, illetve a konfuciánus viselkedés csak ott jellemző, ahol a társadalom munkaképes lakosságának a munkavégző képessége magasan van kihasználva. Ez a tény nemcsak úgy értelmezendő, hogy ahol puritánok az emberek, ott magas a foglalkoztatás. Áll ennek az összefüggésnek a fordítottja is. Puritánság csak magas foglalkoztatás mellett lehet tartós.

Ha valamit, ezt nekünk, magyaroknak kellene a legjobban tudni. A rendszerváltás előtt nálunk mesterségesen létrehozott túlfoglalkoztatás volt. Ennek következtében romlott a foglalkoztatottak munkahelyi fegyelme, motivációja. Ezt, akkor mi közgazdászok jól láttuk. Azt azonban nem vettük tudomásul, hogy mivel a foglalkoztatottak nem voltak megelégedve a munkaviszonyból származó, biztos jövedelemmel, kapva kaptak minden alkalmon, hogy a szabadidejükben dolgozhassanak, kiegészítő jövedelemhez jussanak.

Ma megfeledkezünk arról, hogy a hetvenes években nemcsak a foglalkoztatásunk volt magas. A munkaviszonyban és a szabadidőben ledolgozott munkaidő nálunk volt a legmagasabb nemcsak a szocialista táborban, hanem az egész Nyugaton.

A magyar foglalkoztatás egyedi jelenség volt. Nemcsak a szocialista, de a tőkésállamok között is.

A lakosság széles hányadának keletkezett jelenős munkaviszonyon kívüli munkajövedelme. A hosszú munkanapok következtében történelmünk során először valósult meg, hogy nemcsak mindenkinek volt munkája, hanem az is, hogy a kisemberek milliói teljesítményükkel arányos jövedelemhez juthattak.

A rendszerváltás után aztán átestünk a másik végletbe. Jelenleg az EU legalacsonyabb foglalkoztatási rátája nálunk van, és a nem foglalkoztatottakon belül katasztrofális a tartós munkanélküliség. Ennek szükségszerű következménye lett a kisemberek vagyonvédelmének összeomlása. Ami elsősorban a kiskertek művelését számolta fel.

Vitathatatlan tény, hogy a rendszerváltás olyan munkanélküliséget teremtett, ami mind a pénzügyi, mind az erkölcsi válságot okozott.

Máig nem valljuk be, hogy a rendszerváltás elhibázott vágányra vitte a magyar társadalmat.

Amíg a háború után nem rajtunk múlt, hogy milyen társadalmi, politikai úton járunk, a rendszerváltás után szabad kezet kaptunk. Azon kevesek közé tartozom, aki a ránk kényszerült rendszernek a jó oldalait is látom, a szuverenitásunk birtokában választottat pedig elhibázottnak.

Meggyőződésem szerint a háború utáni magyar társadalom demokratikus választásokon nem hozott volna létre olyan hatalmat, ami végrehajtja a korábbi társadalom következetes összetörését, a hárommillió koldus számára a munkahelyteremtést, az úri középosztály uralmának felszámolását. Aki ebben kételkedett, meggyőzhette volna előbb 1956, majd 1990. Még ezek alkalmával is olyan erők kerültek hatalomra, melyek sokban hasonlítottak a két háború közti magyar viszonyokra.

A részletek vitatása helyett csak a foglalkoztatást tárgyalom.

A rendszerváltás visszahozta a hárommillió koldus országát. Természetesen, azzal a különbséggel, hogy most a hárommillió kap alamizsnát és nincs annyira megalázva, semmibe véve. Ez ugyan nagy különbség, de mégsem elég nagy ahhoz, hogy ne legyen jogos a párhuzamba állítás.

A két háború között a hárommillió embert nem kezelte tagjaként a társadalom. Nem kapott alamizsnát. A nyomorból fakadó bűnözést elfojtotta a csendőrség. Nem kerültek pénzbe, mert sorsukra hagyták. Nem okoztak politikai zavart, mert nem volt választójoguk, akiknek volt, az sem volt titkos.

A jelen társadalmában a hárommillió munkátlan rendelkezik az állampolgári jogokkal, és alamizsnán tartja el őket az állam. A közvélemény ugyan kitagadja őket, de az állam védi a jogaikat, fegyelmezni őket azonban képtelen.

Kiderül, hogy az olyan társadalom, amelyik jogrendszere demokratikus, nem lehet versenyképes, ha a munkaképesek 45 százalékának nem ad munkát. Vagy politikai demokrácia, és magas foglalkoztatás, vagy alacsony foglalkoztatás és lemaradás.

Ez soha nem volt annyira igaz, mint a jelenkorban, amikor a világgazdaság munkamegosztásában már részt vesznek a távol-keleti még hozzánk képest is szegény országok. Ezekkel ugyanis a tömegtermékek esetében nem lehet versenyezni. Ezekben ugyanis több százmillió olyan munkaerő van, illetve vár munkára, amivel a gazdagabb országok munkaerejének jelentős hányada nem versenyezhet. Nemcsak sokkal olcsóbbak, de sokkal jobbak is. Erre a kihívásra nem készültek fel még a nálunk sokkal fejlettebb, gazdagabb nyugati társadalmak sem.

Ezét aztán minden nyugati államban jellemző a munkaerő alsó negyedének, ötödének magas munkanélkülisége. A Nyugaton jellemző munkaerőpiac a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatására eleve alkalmatlan.

Miért?

Mert a munkaadónak nemcsak bért kell fizetni, hanem bérarányosan kell a jóléti ellátás, egészségbiztosítás, nyugdíj fedezetét is, bérarányosan megfizetni. Az államok vezetése nem ismerte fel, hogy a munkaadó számára jelentkező foglalkoztatással járó költség mellett a munkaerő jelentős hányada nem foglalkoztatható. A jelenlegi foglakoztatási költségek mellett a jó munkaerőben kínálati hiány, a gyenge minőségűben pedig túlkínálat, felesleg jön létre.

A társadalom érdekében olyan foglalkoztatás az éreke, amelyik nemcsak magas, de szinte minden minőségű munkaerő esetben azonos szintű is. Ezt a követelményt nehéz megérteni annak, aki csak a foglalkoztatás vállalti szintű hatékonyságát nézi. Az ilyen foglalkoztatás vállalati szinten valóban nem hatékony, de már az összes vállat szintjén is az.

Az jogos, hogy a munkaadók annyi bérjárulékot fizessenek, amennyi fedezi az egészségügyi ellátását, a nyugdíjakat, a munkanélküli segélyeket. Ezért végső soron, a vállalatok béren felüli elvonása jelentős mértékben függ attól is, mennyi embernek nincs munkája. Ugyanakkor elmúlt az a világ, hogy a bérek színvonala a munkaerő kínálatának és keresletének arányától függ.

A társadalom érdek egyértelműen a magas foglalkoztatás. Nemcsak a munkanélküliek segélyezése terheli, hanem ennél sokkal több közvetett kárt okoz a tartós munkanélküliség. Mániákusan hirdetem, hogy a fél évnél rövidebb és az annál hosszabb munkanélküliek számát nem szabad összeadni. Az első pozitív, a második negatív társadalmi jelenség.

A magyar privatizációt levezető politikusok és közgazdászok csak azt látták, hogy a veszteséges állami vállalatoktól meg kell szabadulni, de nem érték fel, hogy azok felszámolása mekkora pénzügyi, politikai és erkölcsi veszteséggel jár. A privatizációból kiárusítás lett. De nem is ebből lett a nemzeti tragédia abból származott, amire nem volt vevő. Azt egyszerűen felszámolták.

Magam is az Állami Vagyonügynökségben dolgoztam, de hozzánk az került, amire volt vevő. Akkor még csak azt adtuk el, amit indokoltnak láttunk, hogy kikerül az állami tulajdonból. A bevételi célból történő értékesítés már nem az Antall kormány alatt történt. Akkor is, ma is az sért, hogy az állami vagyon értékesítéséből a munkások alig részesültek úgy, mint a szövetkezeti tagság. A dolgozói privatizációban, amiben akkor még hittem, aránytalanul kevesen részesültek. Ma már látom, hogy éretlenek voltunk rá, ahogyan a kárpótlásra is.

A rendszerváltás során nem is az volt a hiba, amit az első kormányzati ciklusban külföldieknek eladtunk, legfeljebb az, amit a politikai apparátus tagjai hasítottak ki maguknak. A felesleges, sőt kártékony privatizáció utánunk történt. A klasszikus példának az elosztóhálózatokat tartom. A megbocsáthatatlan bűn a veszteséges vállaltok leállítása volt. A létrehozott munkanélküliség kilenctizedét azzal okozták.

Akkor is azt mondtam, hogy nincs olyan veszteséges vállalt, amit akkor is le kell állítani, ha a munkaerejét nem tudjuk foglalkoztatni. Máig nem is találtam ilyenre példát, ha olyan mérleget készítettem, ami megmutatta, mi kerül többe, a felszámolás, vagy a veszteséges működtetés folytatása.

Csak olyan vállalatot kellett volna felszámolni, ami ennek okán javított volna a költségvetésen. Akkor még azt én sem láttam, hogy milyen erkölcsi kárt okoz majd a tartós munkanélküliség. Ma már tudom, hogy az okozta a nagyobbat.

Nekünk az óta nagyságrenddel nagyobb pénzügyi, és még ennél is nagyobb kárt okozott a veszteséges vállaltok felszámolása, mint amennyi volt a veszteségük. Tehát még akkor is bűn volt a veszteséges vállatok felszámolása, ha az óta sem tudtuk volna csökkenteni az akkori veszteségüket. Én ennél optimistább volta, és vagyok.

Ez az írás azért készült, mert a kínai rendszerválás példáján akarom illusztrálni, hogyan kellett volna nálunk is végrehajtani.

Előjáróban leszögezem, hogy nálunk nem kellett volna, nem is lehetett megelégedni azzal, hogy marad az egy párti politikai diktatúra, megelégszünk a gazdaság magánosításával. Arra sem térek ki, hogy megelégedtem volna, ha az utódpárttal szemben egyetlen ellenzéki párt indulhat a választáson, vagyis az Egyesült Államok két párt rendszerével indulunk. De itt és most nem ez a mondanivalóm.

A kínai gazdasági reformot akarom magyarázni.

Ők máig megtartották az állami szektorban mind a stratégiai okból fontosakat, mind a veszteséges vállalatokat.

Az átállás stratégiai vezetői abból indultak ki, hogy az akkor még gyorsa népszaporulatból, és az elkerülhetetlen urbanizációból évente minimálisan 30 millió új munkahelyet kell teremteni. Ennél többre nem lehet számítani. Tehát úgy kell ki- és befelé privatizálni, hogy közben biztosítják az állami szektor továbbélését.

Nincsenek adataim, de körülbelül 250 millió munkahelyet, mintegy ötödével nagyobb nemzeti jövedelmet biztosítottak ezzel. Szó sem lehetett volna a kínai csodáról, ha ott is liberális politikusok és közgazdászok bonyolítják a reformokat. A veszteséges, nem versenyképes állami vállalatok leállítása húsz év alatt mintegy négy éves nemzeti jövedelem nagyságú vesztességet jelentett volna. Ennek fedezésére a példátlanul nagy megtakarítási rátájuk sem biztosított volna fedezet.

Fordítva, ha a magyar rendszerváltás kínai módon megy, ötödével gazdagabb lett volna az ország, és nincs kifelé államadóssága.

Ennél is nagyobb veszteség ért bennünket azzal, hogy nem közeledetünk a puritanizmushoz, hanem az erkölcsünk balkánibb lett.

A kétmillió munkahely elveszését azon mérhetnénk le, hogy egy új munkahely létrehozása mintegy 30 ezer euróba kerül, tehát 60 milliárd euró felhalmozás kellene ahhoz, hogy pótoljuk az elveszett vagyont. Azt ugyan mondhatják az elkövetők, hogy az nem ért semmit, de azt nem, hogy akkora értékű munkahelyet veszettünk el, ami nagyon fog hiányozni mindaddig, amíg úja létre nem hozzuk. Az elmúlt húsz év alatt nem pótoltunk semmit. Most is csak azt tudjuk ígérni, hogy tíz év alatt teremtünk egymilliót. Az okozott erkölcsi kár ennél is sokkal nagyobb. Ha ez valahogy sikerülne, akkor is csak ott lenne az ország, ahol negyven éve a bolsevik rendszer hagyta, de még ott sem, mert ha lenne is a kétmilliónak munkája, azok munkaértéke közben leértékelődött, ennyi ember úgy nőtt fel, hogy nem látta a szüleit dolgozni.

A magyar mezőgazdaságról már sokszor elmondtam, a rendszerváltás során úgy szétvertük, hogy most húsz évvel messzebb vagyunk a korszerű farmerek mezőgazdaságától, mint húsz éve voltunk. Nem sokkal más a véleményem az iparunkról.

Ez a veszteség száz év múlva sokkal nagyobbnak fog minősülni, mint a háborúvesztés.

Azt, hogy mekkora kárt okoztunk, még nagyon messze van attól, hogy felmérjük, nemhogy korrigáljuk.