A NAGYSÁG CSAK AKKOR ELŐNY, HA HOMOGÉN

Kopátsy Sándor               PG                     2012-10-29

A NAGYSÁG CSAK AKKOR ELŐNY, HA HOMOGÉN

A tudományos és technikai forradalom fordulatot hozott abban a tekintetben is, hogy megfordultak az államok közötti és az azokon belüli társadalmi és gazdasági együttműködés feltételei.

Az ipari forradalom olyan világgazdaságot hozott létre, amiben jellemző volt a fejlettek és az elmaradottak közti munkamegosztás, és ezért előny volt az elmaradt térségek feletti politikai uralom. Ebből fakadt, hogy a világ népességének tizedét sem kitevő fejlett tőkés országok gyarmata, befolyási övezete lett a másik, egyre jobban lemaradó kilenctized. A gyarmati rendszer azért vált világjelenséggé, mert az volt a fejlettek érdeke volt.

Ez, látszólag azért szűnt meg a 20. század közepe után, néhány évtized alatt, mert a gyarmatok kivívták a függetlenségüket. Valójában azonban azért szűnt meg, mert a gyarmattartás, a befolyásövezet előnyei megszűntek.

Ezt egyértelműen le lehet olvasni a világkereskedelemben átalakulásából. A 20. század közepéig a világkereskedelem nagy többsége a fejlettek és a gyarmataik között folyt. A század végére azonban a súlypont áttevődött a fejlettek közti munkamegosztásra. Az ipari és mezőgazdasági nyersanyagok részaránya fél évszázad alatt a negyedre csökkent, a fejlettek közti árucsere pedig túllépte a négyötödöt.

Ennek több oka volt.

- A nyersanyagok részesedése a nemzeti jövedelemben lecsökken, a rájuk rakodó értéke pedig megsokszorozódott.

- A közgazdaságtan kevés figyelmet szentel annak, hogy a bányászatban, és a mezőgazdaságban technikai forradalom történt. Száz éve még mindkét ágazatot az alacsony tőkeigény, és az alacsony technikai színvonal jellemezte. A század végére mindkét ágazat nagyon tőkeigényes lett. A korábbi nagyszámú és képzetlen munkaerőigénye pedig kisszámúvá, és képzettségigényessé vált.

- A 20. század elején még mind a bányászt, mind a mezőgazdaság elmaradt technikával és képzetlen, olcsó munkaerővel dolgozott. Mára, ebben a két ágazatban a munkaerő mennyiségi igénye tizedére csökkent, de igényesebbé vált. A tőkeigény pedig az átlaghoz képest, tízszeres lett.

Száz éve még mindkét ágazatban az elmaradt társadalmak élvezek komparatív előnyt, mára csak a fejletek képesek hatékony termelésre. A geológiai és természeti adottságok szerepe természetesen megmaradt.

Az elmaradt országokban a bányászat a fejlett országok odatelepült tőkés vállalkozásaként működik, és az oda vitt minőségi munkaerő működteti. Ez a legpregnánsabban az olaj és a földgáziparban, vagyis a két legjelentősebb nyersanyag kitermelésében jelentkezik. Az elmaradt ország legfeljebb a bányajáradékot élvezi.

A változás még jelentősebb a mezőgazdaságban. Száz éve még a fejlett országokban is ez volt a legtöbb munkaerőt foglalkoztató ágazat, és az élelmiszerfogyasztás még a jövedelem közel felét jelentette. Mára a fejlett országokban a mezőgazdasági termékek a nemzeti jövedelemnek alig húszadát teszik ki.

Anélkül, hogy a részletekbe merülnénk, megállapítható, hogy fejlett országokban a mezőgazdasági nyersanyagok importjának súlya, száz év alatt, a tizedére csökkent.

A fejlettek és az elmaradtak közti árucsere másodlagossá vált. Ugyanakkor az ipari termelésben és a szolgálatsásokban a fejlettek közti árucsere vált elsődlegessé. Ebből fakadóan a fejlett országok külkereskedelme a gazdasági hatékonyságot az olyan külkereskedelem szolgálja, amiben a fejlettek között minél szabadabb az áruk és szoláltatások cseréje.

A fentieket azért írtam le, hogy bizonyítsam, az lett a jó politikai egység, amiben kultúra és a gazdasági fejlettség homogén, a munkamegosztásnak nincsen akadálya. Az már senkinek nem jutott az eszébe, ha nem hatékony a fejlettek és az elmaradottak közti munkamegosztás, akkor nem egészséges az olyan politikai egység sem, amelyik kulturális, és gazdasági tekintetben nem homogén.

Először ezzel a problémával a hatvanas években, Olaszországban találkoztam. Néhány hónap után arra a meggyőződésre jutottam, hogy az olasz nép előbbre jutott volna, ha nem egyesülnek, és az ország északi és déli fele független államként élne egymás mellett. Mindkét országrész drágán fizet azért, hogy közös országban élnek, ahol mindkettőnek a közös gazdasági mechanizmushoz kell igazodni. Az ország két felének kultúrája és a gazdasága annyira eltérő, hogy ami közös, végső soron egyiknek sem jó.

Azt is gyorsan felismertem, hogy a Szovjetunió gyengébb lett annak következtében, hogy hozzá képest nagyon más kultúrájú, és gazdasági fejlettségű népeket is be kellett kényszeríteni a centralizált birodalmi rendszerébe. A kelet-németek, a csehek, az észtek, a lengyelek és a magyarok idegenek voltak a kelet-európai diktatúrában.

A másik oldalon pedig a közép-ázsiai, mohamedán kultúra jelentett számukra idegen térséget. Ezt felismerve már a hatvanas évek elején láttam, hogy a Szovjetunió szét fog esni.

Csehszlovákia kettéválása azonban engem is meglepett. Ha van két nép Európában, amelyek közel állnak egymáshoz, akkor az a cseh és a szlovák. Ennek az együttélésnek a nagyobb haszonélvezői a kevésbé nyugatosodott szlovákok voltak. Ennek ellenére nemcsak Hitler, de Gorbacsov alatt is ők voltak a szétválás kezdeményezői.

Ha, valami, akkor a cseh-szlovák elválás a legmeggyőzőbb példája annak, hogy Trianon, vagyis a történelmi Magyarország szétesése elkerülhetetlen volt. Az Osztrák-Magyar Monarchia volt az elmúlt ötszáz évben, Európa nyugat felén a legheterogénebb állam. Ezt csak a lényegében kelet-európai Szovjetunió közelítette meg. Még abban is egyértelmű volt a keleti szlávok számbeli túlsúlya.

A 20. század végére aztán elemeire esett szét a legtermészetellenesebb tákolmány, Jugoszlávia is.

Ezzel a szétesési folyamat végét érezhettük. Két évized múltán, azonban kiderült, hogy az észak-olaszok is kezdik felismerni, hogy jobb lenne egyesül. A mesterséges közös államiság egyértelművé vált az euró övezetben. Az észak-olaszok még valahogy beleférnének, a dél-olaszok azonban semmiképpen.

Az euró övezeti tagság Spanyolországban is kiélezte, hogy a katalánok jobban járnának önállóan.

Az pedig számomra is meglepetés, hogy a skótok is önállósulni akarnak. Ez a tény figyelmeztet arra, hogy Nagy Britannia lakói zavartalanul élnek a volt két angol gyarmaton, de nem férnek össze őshazájukban.

Ez hívta fel a figyelmemet arra, amit Ausztráliában láthattam, hogy ott a volt Jugoszlávia népei testvérekként élnek, történelmi hazájukban pedig ölik egymást.

Erre érzett rá jó száz éve Max Weber, amikor felismerte az Amerika-hatást. Az új környezetben még a lengyel parasztok is gyorsan beilleszkednek, nemcsak a németekkel és az oroszokkal, de még a zsidókkal is megférnek. Bezzeg otthon.

Az elmúlt száz év minden ténye azt bizonyítja, hogy Európában a népek még nagyon különbözök, csak az óceánon túl érzik, hogy rokonok, hiszen európaiak. Ebből következően, az Európai Unió megálmodóinak nem a saját kontinensükön, délre és keletre kell a tagtársakat keresni, hanem az óceánokon túl, de ott is csak azokkal, ahol a puritán társaik rendezkedtek be.

A Távol-Kelettel egyenrangú agglomeráció csak a Nyugat puritán népeinek közössége lehet. Csak ez lehet olyan erős, ami idővel magához emelheti a mediterrán és a közép-európai népeket.

A kor parancsa, hogy csak a rokon kultúrájú, és hasonló fejlettségű népeknek lehet közösségük, birodalmuk. Ráadásul a közös birodalomnak közös nyelvre van szüksége. A heterogén birodalmak kora lejárt.

Az Európai Unió azonban minden tekintetben heterogén. Ezért fog szétesni.

Ezt azonban az EU két hangadója, Németország és Franciaország nem lesz képes tudomásul venni. De minél nagyobbra fújják fel a közösség tagjainak számát, minél több ma még oda nem való állam lesz tag, annál több szövetségest fognak találni abban, hogy a tagországok nyelve legyen hivatalos, az államuk maradjon szuverén, és nekünk, európaiaknak kell összefogni.

Ezért aztán Európa jövőjéért tenni még sokáig semmit nem lehet.

Addig is imádkozzunk érte.