Református – katolikus hitvita

Kopátsy Sándor                 EV                   2012-09-22

Református – katolikus hitvita

A Magyarországi Református Zsinat a Heidelbergi Káté megjelenésének 450 évfordulója alkalmából új fordítást készítetett. Eddig a magyar bibliaordítások kihagyták a 80. tételt, amelyik a római katolikus egyházat bizonyos tekintetben pogánynak minősíti.

Azt a Magyar Püspöki Kar, sértésnek minősíti, és fellobban országunkban a vita a nyugati kereszténység két egyháza között. Szomorú, mert ez is a vallási, ideológiai türelem hiányát mutatja. Sokkal okosabb lett volna csendben maradni. A vita dogmatikus.

Önmagában a reformáció vezetőinak az állítása, hogy a korabeli kereszténység indoktalanul sok pogány elemet ápol. Ez ugyan vallási vita volt, de szerzők nem minősítették ezzel a katolikus vallás pogánynak. Az, hogy az Alpoktól északra élő, puritán népeknek életszemléletéhez viszonyítva, sok pogány elem volt a kor egyistenhívő kereszténységében. Ebben ugyan vitathatatlanul igazuk volt, és még ma is igazuk van, de ez nem ok arra, hogy minden keresztény vallást egymás testvérének kell tekinteni. Ennek érdekében egymással szemben tapintatra, megértésre van szükség. Nem okos viselkedés a vallási dogmák minősítése között nemcsak a keresztény egyházak, de a világvallások között sem vitatkozni.

Katolikus vagyok, de elismerem, hogy a reformáció olyan tekintetben előrelépést hozott a keményen egyistenhívő zsidó gyökerű kereszténységgel szemben, hogy kiiktatták a vallásukból a pogány elemeket.

Hogy látom társadalomtudósként ezt a kérdést?

A zsidó vallás kemény, és egyértelmű volt a sokistenhívéssel szemben. A zsidó vallás forradalmat jelentett a vallásfejlődésben. Ha voltak is más, egy istenhívő vallási kíséreltek, nyomtalanul eltűntek. Az egyistenhitet az emberiség a zsidóságnak köszönheti. Abból sarjad ki két nagy világvallás a keresztény és a mohamedán.

A kereszténység annak köszönhetően terjed el előbb a mediterrán világban, aztán az egész Európában, hogy Szent Pál jelentős engedményeket tett a több istenhívés irányában. A zsidó valláshoz képest sokat, de nem annyit, hogy az egy istenhite kétségbe vonható legyen, de mégis annyit, ami megkönnyítette a görög-római sokistenű vallásúak áttérését az egyistenhitre. Ezért tartom Szent Pált az európai történelem egyik óriásának.

Hiba volna Pál reformjai okán a kereszténységet nem egyistenhívő vallásnak minősíteni. Viszont Pál azzal tett történelmi szolgálatot a Nyugatnak, hogy Krisztus tanítása alapján olyan egy istenhitű vallást hirdetett, ami könnyebben győzött a mediterrán Római Birodalomban.

Ugyanakkor Szent Pál túl messze ment ahhoz, hogy a kereszténység tartósan a sémita népek világvallása maradhasson. Ami megfelelt a Földközi Tenger térségében, sok volt a Közel-Keleten és Észak-Afrikában élőknek.

Ideje volna bevallani, hogy Mohamed lényegében azt tette a sémita népek térségében, amit a reformáció ezer évvel később Európa északnyugati, puritán népeknek. Mohamed azt ismerte fel, hogy a kereszténység nem elég egyértelmű egyistenhívő vallás, a Közel-Kelet és Észak-Afrika népei ennél következetesebb egyistenhitet igényelnek. Annak ellenére, hogy sokkal következetesebb egyistenhitet jelent a mohamedán vallás, nem tekinti a kereszténységet pogány vallásnak.

A Szent Pál által meghirdetett kereszténység lényegében a 10. század végére egész Európa vallása lett. A pogánysággal szemben vallási modernizációt jelentett.

Nem sok ételme van azon vitatkozni, hogyha Szent Pál következtesebben ragaszkodik az egyistenhithez, nem lehet ilyen sikeres a kereszténység elfogadása a Római Birodalomban. Azt mégis látni kell, hogy Mohamed sokkal keményebb egyistenhitű vallása még hatszáz évvel később sem terjed el Európa indogermán népei között.

Az első évezred végén azonban Európa északnyugati felén győzött az agrártechnikai forradalom, az ott élő germán, angolszász és skandináv népek kiépítették a maguk más gazdasági és technikai alapokon álló magas-kultúráját. A Kelet Római Birodalom pedig elvesztette a keresztény lakosságának nem európai többségét a mohamedán vallással szemben. A kelet-európai kereszténység súlypontja a mediterrán térségből a kelet-európai sztyeppére tevődött át. A sztyeppén élő népek kultúrájának a világi hatalom elsődlegességének elfogadása felelt meg. A sztyeppe kultúrában a klérusnak nem lehet önálló hatalma a világi, mindenek előtt a katonai hatalommal szemben. Ott a legfőbb vallási vezető is a politikai és katonai uralkodó lehet.

Talán még nagyobb különbség fakadt abból, hogy Európa nyugati felén a kiscsalád, a keletin a nagycsalád volt az általános társadalmik sejt.

A 11. században aztán az európai kereszténység kettéválik. A megosztás azzal jellemezhető, hogy a kontinens nyugati felén a kiscsaládok, a keletin pedig a nagycsaládok kereszténysége ettől kezdve más úton halad. A nyugat-európai kereszténység még közel félezer évig megőrzi mediterrán karakterét, sőt abban az istenábrázolás, a szentek száma és tisztelete, azoknak az életünk alakításában játszott szerepük erősödik, bizonyos tárgyak előtt való vallási szertartások ünnepekké válnak. Röviden fogalmazva, a római katolikus vallási élet egyre több pogány elemmel egészült ki.

Az óceánok meghódítása, azokra épülő világkereskedelem és gyarmatosítás a Nyugat súlypontját a Földközi Tenger medencéjéből az Atlanti Óceán partjaira helyezi át. Ennek megfelelően, a puritán népek súlya a mediterránoké fölé emelkedik. Ehhez a rangsorváltozáshoz igazodik a nyugat-európai kereszténység is. A puritán népeknek puritánabb kereszténysége lett szükségük. A puritán népeknek a saját nyelvén beszélő, kevésbé centralizált struktúrájú, takarékosabb, a politikai hatalomtól jobban elhatárolódó vallásra volt szükségük. Ezért, az új vallások kiszűrik a túlburjánzó pogány elemeket is.

E cél érdekében a reformáció vallásalapítói nem új, hanem korszerűbb vallást akartak. E vallási mozgalmat tehát joggal nevezzük reformációnak. A reformátorok, akik katolikus szerzetesek voltak, vissza akartak menni az ószövetség szelleméhez, a következetesebb egyistenhithez.

A pápaság ugyan elsősorban nem teológiai, hanem hatalmi érdekből, ragaszkodott a mediterrán térség kultúrájának jobban megfelelő teológiához, és gyakorlathoz. Azt, hogy a latin népeknek jobban megfelel a Szent Pál szellemében működő Krisztusi tanítás, az élet bizonyítja. A latin népek, nemcsak Európában, de Amerikában és a Fülöp Szigeteken is, katolikusok maradtak. Nekik a sok szent és kegytárgy babonás tisztelete ma is jobban megfelel. Ezzel szemben a puritán angolok négy gyarmatán ma is a reformáció vallásai jelentik a többséget.

Az ugyan aligha vitatható, hogy a pápák jobban tették volna, ha keresik a kompromisszumot, de az nem képzelhető el, hogy a latin népek ettől puritánok lettek volna.

Minden kultúrának más vallásra van szüksége. Az, hogy a kereszténység ilyen szélesen elfogadott világvallás lett, a rugalmasságának köszönhető. Ennek köszönhető, hogy a kereszténység valamilyen egyháza nemcsak a három nagyon eltérő európai kultúra, és annak gyarmatain elterjedt és fennmaradt, hanem Egyiptomban és Kelet-Afrikában is gyökeret vert.

Ez a rugalmassága hiányzott a reformáció első századában. De mint látjuk, hiányzik ma is. Különösen a magyar katolikus egyházban.

A Heidelbergi Káté olyan ereklyéje a reformációnak, amit úgy kell megőrizni, ahogyan született. Abban a légkörben természetesen élesebben fogalmaztak, élesek voltak az indulatok. De a szöveg lényegében igaz. A katolikus vallás sok pogány elemet őriz, felhasznál, de ettől nem lesz pogány, több istenhívő. Ezt a reformáció egyetlen egyháza sem vonta kétségbe. Most sem ezen van a vita.

Nekünk, magyar katolikusoknak nem volna okunk a pogány elemek 450 év előtti emlegetése miatt megsértődni.

Mi, a magyarok a történelemoktatásban a muzulmán megszállókat pogányoknak hívjuk még ma is. Pedig csak másvallásúak, de nálunk keményebben egy istenhívők.

A Magyar Püspöki Kanak nincs erkölcsi alapja arra, hogy egy 450 éve megfogalmazott egyházi írat fogalmazása okán, megsértődjön, mert a magyar katolikus és a magyar református egyház közötti vitában ők nyúltak százszor durvább eszközökhöz, mint egy 450 éves egyházi dokumentumban, egy teológiai kérdésben foglalt, az övékétől eltérő, elvi álláspont. A két egyház közti sok évszázados vitában a katolikus fél élt sokkal inkább vissza a mögötte álló sokkal nagyobb politikai erővel.

A reformáció egyházait az ellenreformáció során keményebb kritikával, de nem csak kritikával, hanem politikai üldözéssel, börtönnel, gályarabsággal, polgári jogkorlátozással sújtották. Jó, hogy ez a múlté, fel ne újítsuk.