JOZEFINIZMUS

Kopátsy Sándor                EH                  2012-09-09

JOZEFINIZMUS

Kiegészítés a Romsics íráshoz

Elakadtam azon a megjegyzésen, hogy a II. József által meghirdetett birodalmi koncepció elfogadhatatlan volt a magyarok számára. Az ugyan tény, hogy nemcsak a magyar törvényhozás, de a közvélemény sem értett egyet József sászár koncepciójával, de azt mi tudatosan elhallgatjuk, hogy a Bécsi Udvar vezetői körében az a koncepció tovább élt.

Ezt, többek között, azért is sikerült elhitetni, mert tudatosan elhallgattuk azokat a tényeket, melyek azt igazolták, hogy Bécsben nem végleg, és nem mindenki számára bukott meg a jozefinista koncepció. Ennek a legfényesebb bizonyítékát az Olmützi Alkotmányt már említettem. Pár nappal később azonban tovább gondoltam azt a leírtakat.

Ott is leírtam, hogy nekem Marczali Henrik nyitotta ki a történészi szememet. Ő hívta fel a figyelmemet II. Józsefre.

Azt ő sem hangsúlyozta, legalábbis nem emlékszem rá, hogy a mi II. József magyar királyunk már régen a Német-Római birodalom császára volt, mielőtt anyja halála után az osztrák császári, és a magyar királyi trónt felfoglalta. Ezt megdöbbenve a frankfurti Pál-templomban fedezte fel, amikor láttam, hogy anyja életében már ő volt a birodalmi császár.

Ezt sem tanították, hogy a pragmatica sanctiot azért kellett kimondani, mert a magyar alkotmány szerint nő nem lehetett magyar király. Azt nem tették hozzá, hogy nő továbbra sem lehetett német-római császár.

Ez az elhallgatás sem véletlen, mert akkor a még gyermek József lett volna a trónutód. Könnyű elképzelni, hogy mennyivel másként alakul a Monarchia, benne Magyarország története, hogyha II. József az uralkodó.

A magyar uralkodó rétegnek, az arisztokráciának és a nemességnek Mária Terézia nagyon megfelelt. De arról mélyen hallgatunk, hogy mi lett volna, ha nő nem lehet a császár, és a király. Erre csak abból következtethetünk, hogy anyja halála után a már idős utód minden örökös tartományban azonnal felszabadítja a jobbágyokat, a hivatalos nyelvvé teszi a németet, és erősen korlátozza a katolikus klérus hatalmát. A számos egyéb fontos modernizációs rendeletét nem is említem.

Utólag nehéz megállapítani, hogy mikor fogalmazódtak meg ezek a reformok a trónörökösben, aki mellesleg német-római császár volt. Ez könnyen kiderülne. Elég volna megnézni, hogy a Német-Római Birodalom tartományaiban hol, és mikor valósultak meg a jozefinista reformok. Egyszerű utána nézni, hiszen ezek Bécsben akkori, és most is köztudottak voltak. Márpedig, ha néhány német államban ezek már előbb érvénybe léptek, mint József osztrák császár lett, világosabbá válna, hogy mikor veti fel ezeket, ha nem a konzervatív, bigott katolikus anyja a Monarchia császára.

Csehország története egyértelműen bizonyítja, hogy a mi II. Józsefünk minden reformját megvalósították, és többre mentek vele, mint mi, akik ellenálltunk.

Csehországban hatvan évvel előbb megvalósult a jobbágyok felszabadítása. Annak ellenére, hogy még 150 évig nemcsak a hivatalos, de az egyetemi oktatás nyelve is német volt, nemcsak a cseh nép élt mindig jobban, mint Magyarország lakossága, de előttünk jártak az oktatásban, de még az irodalomban is. Mi pedig azt hirdetjük, hazudjuk, hogy elveszett volna a magyar nyelv, ha a jozefinista reformokat elfogadjuk. Ideje volna tudomásul venni, hogy a közigazgatás és a felsőoktatás nyelve lehet más, mint az életben használt. Elég volna arra gondolni, hogy nálunk sok évszádon keresztül latin volt a közigazgatás, a vallás és a felsőoktatás nyelve, és ennek nem vallotta kárát a nép nyelve.

A magyar társadalom nemcsak a 18. század végén, de az óta sem voltképes befogadni a jozefinista reformokat. Azt szerettem volna megérni, hogy a magyar történészek a 21. században be fogják látni, hogy sokkal jobban járunk, ha már akkor elfogadjuk a császári reformokat.

Az Olmützi Alkotmány lett volna a következő alkalom arra, hogy a Monarchia megvalósítja a jozefinisták hatvan éve megfogalmazott elveit. Ezért tartom a magyar történetírás súlyos hibájának, hogy fel sem veti, hogy miért született meg Debrecenben a trónfosztás. Az lényegében az Olmützi Alkotmány látványos elutasítása volt. Amennyire megértem, hogy a magyar közvélemény többsége a trónfosztást támogatta, annyira hiba, hogy még ma sem valljuk be, hogy a sokkal kisebb rossz Trianonnal szemben a lett volna.

Nyomát sem találtam, hogy kerestük volna annak az okát, amiért fordult meg a Bécsi Udvar véleménye félév alatt, és Bécsbe visszatérve, a történelmi Magyarország tovább élése mellett döntött. Ennek csak sejtem az okát, érezte, hogy az észak-olasz tartományok megtartása fontosabb, mint a magyar uralkodó osztállyal, amelyet a magyar etnikum egésze is támogat, az összetűzés.

Ezt pedig azért nem értettük meg, mert ahogyan nem magyaráztuk meg a trónfosztást, úgy rettenetes megtorlásként festettük le a szabadságharc bukása utáni bosszút. Elég lett volna elmondani, milyen bosszút állt a Habsburg uralkodó a cseheken a Fehérhegyi csatavesztés után. Itt jegyzem meg, hogy történelemtudományuk egyik gyenge pontja annak feltárása, hogy az uralkodók döntéseire mikor, miért, és hogyan hatott a nemzetközi helyzet.

Ez fontos szerepet játszott a kiegyezésben is. De azt máig nem mondjuk el, hogyan hatott a nagyobb császári engedékenység a magyar uralkodó osztályra. Még jobban megnőtt az eleve túlzott önbizalma, és az egész ország elmagyarosítási ábrándjába ringatta magát. Bármennyire egyértelművé vált, hogy ez az illúzió felgyorsította a Trianonhoz vezető folyamatokat, nem hangsúlyozzuk, hogy ez mennyire irreális, és önpusztító volt.

Meggyőződésem szerint, Magyarország jövője akkor tért rossz vágányra, amikor a jozefinista reformokat elutasítottuk.

A következő elszalasztott alkalom az Olmützi Alkotmány elutasítása volt. Ideje volna elmondani a magyar közvéleménynek, hogyha 1849 tavaszán letesszük a fegyvert, az ország nagyobb fele Magyarország marad. Jelentős határunkon kívüli magyar etnikum csak az önálló Erdélyben marad. Erdély pedig olyan lehetett volna, amilyenről Trianon óta csak álmodhatunk, a magyarok, románok és németek közös, független állama.

A magyar történetírás súlyos bűne, hogy mélyen hallgat arról, hogy az Olmützi Alkotmány ismeretében, a kor három legnagyobb magyarja, Széchenyi, Deák és Eötvös felkereste Windischgaetzet, a császári csaptok fővezérét, és békeajánlatot tettek. Ezzel szemben azt már az elemi iskolában tanítjuk, hogy Arany János Világos után, megírja a Velszi bárdok balladáját, aminek csattanója, hogy nem akadt egyetlen magyar bárt, aki éljenezte volna a királyt. Ennek a pikantériája, hogy Arany János ekkor már annak az Eötvös Józsefnek az előszobájában volt a titkár, aki a szabadságharc elleni hadsereg parancsnokánál járt a másik két nagy magyarral, a császárral kötendő béke érekében.

Annyit legalább érdemes volna elmondani, hogy a trónfosztás idején a három legnagyobb magyar a császári hadak vezetőjénél járt a béke érdekében. Ők ugyanis tájékozottabbak voltak, mint Kossuth, tudták, hogy a császár bajban van, annak is érdeke lenne a béke.

Itt is van két súlyos megjegyzésem.

A március 15-i Tíz Pont végzetes hibája az Unió kimondása volt. Ennek megvalósításával Erdély sorsa megpecsételődött. A jozefinizmusból azt kellene bevallani, hogy Magyarország megmaradása akkor jár a legkisebb veszteséggel, ha lemondunk Nemcsak Horvátországról, és Erélyről, de még a Temesvári Vajdaságról is.

Erdély pedig csak a három nép, a magyar, a germán és a román közös állama lehetett volna. Aki ezt nem fogadja el, az nemcsak Erdély önállóságát, de az erdélyi, de a partiumi, azaz a mai határ közeli magyarság jövőjét kockáztatja. Azt ugyan nem állítom, hogy az önálló, a románokat is államalkotónak elismerő Erdély garanciát jelentett volna Románia igényével szemben, de kétségtelen, hogy csak ez maradhatott volna az önálló Erdély reális jövőjének.

Trianonig néhány adódó alkalmunk volt rátérni arra az útra, amit a jozefinisták kezdtek annak érdekében, hogy a Monarchiát a soknemzetiségű, közös hivatali nyelvű, de politikailag autonómiák birodalmára alakítsák át.

Sokszor találkozok annak hiányával, hogy mellőzzük a Határőr Övezet történetét. Ez a térség ugyanis a jozefinizmus szellemében működött az Osztrák Hadügyminisztérium irányítása alatt. Ez volt a történelmi Magyarország egyetlen része, ahol a jozefinizmus megvalósult. Nem volt jobbágyság, német volt a hivatalos nyelv és nem volt etnikai megkülönböztetés. Ennek eredményeként az Unió megvalósulásakor, de még az első világháború előtt is, ez volt a Kárpát Medence egyik legfejlettebb, leggazdagabb, legiskolázottabb területe, ahol az etnikumok között nem volt politikai, gazdasági és iskolázottsági különbség.

Temesvár volt az egyik legfejlettebb magyar város, onnan indult el jóval Széchenyi előtt a Ferenc Csatorna építésével a Tisza szabályozása, Budapest előtt a világszinten is modern malomipar, ott volt először közvilágítás.

A Bánáton lehetett lemérni, hova juthatott volna el az ország, ha a jozefinista utat választja.

Az én lelkesedésem nem jelenti azt, hogy Erdélyt, a Bánátot meg elehetett volna menteni attól, hogy a Kárpát Medence legtöbbet vesztett térsége legyen. Magyarország két tája, a Bánát és Erdély, maradt le a legjobban attól, ahol Mária Terézia halála, vagy az első világháború előtt volt.

Szeretnék egyszer olyan térképet látni, amiből kiderül, hogy a Hódoltság megszűnése óta a közös államból szétesett térségeknek hogyan javult, illetve romlott a helyzete. Nagy vonalakban nincsenek kétségeim. A legtöbbet Burgenland emelkedett, annak ellenére, hogy akkor is az élcsoporthoz tartozott. Budapest térsége javított a helyzetén. A Kisalföld, függetlenül attól, mikor hova tarozott az ékvonalban maradt. A legtöbbet a Bácska és a Bánát vesztett, az élvonalból hátra került. Erdélynek, mindenek előtt a szászoknak és a partiumiaknak sokat romlott a helyzetük. Az észak-keleti térség akkor is sereghajtó volt, még inkább az maradt. Az alföldiek, előbb a tiszántúliak, aztán a Duna-Tisza köziek és a szabolcsiak valamit javítottak.

Ha a történelmi etnikumokat nézem, a kezdetben élenjáró szászok és svábok szinte eltűntek. A zsidók lentről az élre emelkedtek, aztán alig maradtak.

Ha a városokat nézem. Általában, a falvakhoz képest inkább visszacsúsztak. Jobban fogalmazva: a falvak népe közeledett a városokéhoz. A legjobban az Alföldön. A szász városok akkor magasan vezettek, mára alig lehet rájuk ismerni. Azt, hogy mit jelentett volna a nyugatosodás, Sopron példáján látom. Ha Ausztriához kerül, ma háromszor gazdagabb. Ezt azonban kimondani is bűn azok előtt, akik a népjólétet a nemzethez tartozás alapján mérik.

A botránkoztatásból azonban ennyi is sok volt.