A Rákosi-rendszer megítélése

Kopátsy Sándor EH 2012-04-02

A RÁKOSI-RENDSZER MEGÍTÉLÉSE

Közel ötven évre volt szükségem, hogy reális ítélet alakult ki bennem a Rákosi uralkodása alatti időről. Akkor is a magyar középosztály azon nagyon szűk rétegéhez tartoztam, akik látták az eredményeket is, de az egyenleget mégis erősen negatívan állítottam fel.

Akkor csak azt láttam, hogy lehetett volna kevesebb áldozattal, sérelemmel megoldani a problémákat. Ma azt is látom, hogy ebben nemcsak a hibák elkövetői felelősek, hanem a magyar társadalom többsége, mindenek előtt az úri középosztály is, ami megtagadta a Jaltában ránk rótt megszállás tudomásulvételét, és ellenzékbe, passzív ellenállásba vonult. Ma már végig gondolom, hogy mit tehettem volna, ha bárki másra hárul a bolsevik megszállás első tíz éve alatt az ország bolsevik parancsok alapján történő vezetése.

Ez a feltételezés ugyan alaptalan, mert Moszkvában tudták, kiben bízhatnak meg. Ráadásul kik lettek volna képesek az elvárásoknak megfelelni. Ki tudott volna olyan embertelen lenni, mint amilyennek lenni kellett. Azt csak most látom, hogy mi volt a Rákosira bízott feladat. Az arisztokrácia és az úri középosztály által irányított, fél-feudális, a még nagyon gyér, főleg zsidó polgárságát lefejezett társadalomban a bolsevik elvárásokhoz igazodni. Fel kellett építeni a sztálinista rendszert, ami eleve nem ránk volt szabva, és amit a társadalom nagy többségével lehetetlen volt elfogadtatni.

Ideje volna legalább mára megérteni, hogy nem volt más lehetőség, ezt kellett végrehajtani. Csak azon lehet vita, hogyan és kivel lehetett volna ennek a követelménynek eleget tenni.

Azt kell megérteni, hogy Jaltában a győztesek Sztálinnak ajándékoztak bennünket. Méghozzá nem rövid, hanem hosszú időre.

Kezdem azzal, hogy én azon kevesek közé tartoztam, akik várták a szovjet csapatokat. A magyar etnikumú polgárságában gyenge, a zsidó polgárság nagy többségét elvesztő, az arisztokráciában, úri középosztályban nagyon erős magyar társadalmat ugyanis nem tartottam elég erősnek arra, hogy önerőből demokrata, azaz modern társadalom legyen. Ebben a meggyőződésemben megerősített nemcsak a bolsevik megszállás közel ötven, de a rendszerváltás utáni húsz év, de még a jelen is. Az élet bebizonyította, hogy nemcsak akkor, de még ma is, gyengék vagyunk arra, hogy önerőből nyugat-európai társadalom lehessünk. Ezt éreztem többször az életem során. Ezért számomra sok minden elfogadható volt abból, amit nem örömmel fogadtam el.

Rákosi esetben érzetem először azt, ami a Kádár uralma alatt egyik történelmi iránytűm lett. Minden nemcsak elfogadható, de értékes is, amire nincs jobb megoldás. Márpedig Sztálin életében alig volt más lehetőség, mint olyan vezetők elfogadása, akik kielégítették Sztálin elvárásait. Ez erkölcsileg aligha elfogadható elv, de a történész számára iránytű. Ezért gondoltam akkor azt, hogy Rákosi helyett jobb volna valaki a hazai kommunisták közül. Ilyen számomra, csak Rajk László és Nagy Imre volt. De ma mára azt is megértem, hogy kezdetben, Sztálin idejében ezek sem voltak elfogadhatók.

Kovács Imrével való kapcsolatomnak köszönhetően nagyon hamar megtudtam, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottságban döntő szava csak a Szovjetuniót képviselő Vorosilovnak van.

Szegfő Gyulának a könyve is arról győzött meg, hogy jó időre tudomásul kell vennünk, hogy a Szovjetunió fennhatósága alatt vagyunk. Azt csak jóval később vettem tudomásul, hogy ez nem véletlen, hanem az Egyesült Államoknak is alapvető érdeke, hogy a nyugati demokráciák féljenek az expanzív Szovjetunió erejétől. Jaltában Roosevelt elsődlegesnek tartotta a gyarmatok felszabadulását, és a nyugat-európai fejlett országok és japán Amerika barátságát. Ezt pedig csak a Szovjetunió katonai erejétől való félelem kényszeríthette ki. Ez, az óta mindenben igazolódott. A magyar uralkodó osztály, az arisztokrácia és az úri középosztály ebből semmit nem értett meg, a megszállásunkat rövid életűnek tekintette.

Azt pedig, mint a Nemzeti Parasztpárt megyei titkára éltem meg, hogy nemcsak a magyar szellemi elit, de a választók többsége sem fogadta el a kommunistákkal való együttműködést. Ezért az országot egy kisebbség diktatúrájának kellett irányítani. Nem a magyar társadalom, hanem Moszkva döntött ebben a kérdésben. Elég megnézni a még viszonylag csalásoktól alig, de a politikai nyomástól nem mentes választásokat. Ideje volna legalább utólag tudomásul venni, hogy a titkos választások eredményének alig volt politikai következménye. Bukásra volt ítélve minden olyan politika, amit Moszkvában előzetesen nem hagytak jóvá. Ezért az ellenzéki politikát indoktalan utólag felértékelni. Minden tapasztatom azt mutatja, hogy azok használtak a legtöbbet, akiket Moszkvában elfogadhatónak tartottak.

Ebben az Erdei Ferenc és Kovács Imre közti vetélkedés győzött meg. Hozzám, 1947 nyaráig, az utóbbi volt sokkal közelebb. Ma is úgy érzem, hogy a szuverén Magyarországon neki lett volna igaza, de nem voltunk szuverének. Ezért az ő tehetsége szinte haszontalan maradt, Erdei pedig a Parasztpárt eredeti politikája, a magyar vidéki társadalom érdekében mindenkinél többet tett. Nem volt könnyű ezt elfogadni. Előttem, őt mindig csak utólag igazolták a tények.

Az 1953 előtti évek egyértelmű módon azt igazolták, hogy csak sztálinista, azaz kelet-európai módszerekkel működtetett diktatúra lehetett. Aki ezt nem fogadta el, hatástalan maradt. Ennek tudomásul vétele nélkül nem alkothatunk reális ítéletet a kor eseményeiről. Márpedig ettől még ma is nagyon messze vagyunk.

A Rákosi-rendszer érdemei.

Minél több idő telikel, főleg az elmúlt húsz évben egyre erősebb bennem, hogy a Rákosi-rendszerben történelmi eredmények születtek.

Ma csak arra emlékeznek, hogy mennyi ember életét törte ketté a bolsevik diktatúra. Ezekre nemzeti emléknapon emlékezünk. Ugyanakkor figyelmen kívül hagyjuk, hogy sokkal többen voltak azok, akiket a rendszer felemelt.

Ma már nagyon kevesen élünk azok közül, akik a két háború közti társadalomban felnőttként éltek. Abban a társadalomban a lakosság négyötöd része nem volt egyenrangú állampolgár.

Vegyünk sorra néhány területen a sértettek és felemeltek sorsát.

A munkából való megélés lehetősége.

Mindig bosszant, ha valaki nem ezt tekinti a legfontosabb igénynek.

A háború előtt a falusiak egyharmadnak nem volt földje, vagy munkája. Koldus volt. Joggal neveztük hazánkat a hárommillió koldus országának. A Rákosi-rendszerben, 1949-re mindenkinek volt munkája, vagy földje. Elég volna a népi írók könyveit olvasni, vagy gondolnia arra, hogy milyen népszerű volt a náci rendszer, mert mindenkinek volt munkája. A munkából való megélés lehetőségét a politikusok és a történészek máig sem értik meg. Gyerekfejjel emlékszem, hogy a faluban még a módos parasztok is irigyelték a vasutast, a postást, a rendőrt, mert biztos havi fizetése volt, és nyugdíjra is számíthatott. A falvakban élt az ország lakosságának kétharmada, ezek tizede szenvedett, mint kulák, de a falusi lakosság szegényebb fele életében először volt a falujában egyenrangú lakos.

Még mi népéi értelmiségiek sem értettük meg, hogy a falvakban ötször annyian akarnak a mezőgazdaságból megélni, mint amennyi ebből megélhet. Ezért a legfontosabb agrárreform a falusi lakosság négyötödének a városban, vagy helyben mezőgazdaságon kívüli munkát találni. Ezt ugyan a Rákosi rendszer sem ismerte fel, sőt ideológiai alapon hisztérikusan parasztellenes volt, de megoldotta azzal, hogy erőszakosan iparosított, ezzel kétmillió falusi ipari munkát talált. Vagy otthonról jár, ingázott, vagy a városba költözött. Az első hároméves tervben kétmillió új munkahely létesült, szinte kizárólag a szakképzettséggel nem rendelkező falusi lakosok számára.

Bármennyire egyértelmű, a munkások rangja, függetlensége elsősorban attól függ, mekkora a munkaerőhiány. A munkásoknak nem alkotmányos jogokra, nem erős szakszervezetekre van szükségük, hanem munkaerőhiányra. Ahol hiány van munkaerőre, ott a munkás az úr. Ahol több a munkát kereső, mint a munkaalkalom, ott a munkaadó az úr. Ehhez viszonyítva a munkások számára másodlagos, hogy mit mond a munkaügyi törvény, mi a kormány véleménye.

Azt Marx sem ismerte fel, hogy amiből hiány van, annak az ára az értéke felett van, amiből meg felesleg van, ki van szolgáltatva. A munkás, társadalmi, politikai rendszertől függetlenül kizsákmányolt, ha nincs elég munkaalkalom, de úr, ha nincs elég munkás.

Elég volna tanulni a tényekből. A Rákosi-rendszerben a csepeli munkás független volt a pártitkártól és az igazgatótól, pedig azok tejhatalommal rendelkeztek, de nem találtak helyette másikat.

A mezőgazdaságból élők, a parasztok sorsa is elsősorban attól függött, mekkora a városi lakosság kereslete, mennyi az élelemre szánt pénze. A diktatúra bevezetheti a begyűjtést, de ha az elkobzott árú nem elégíti ki a városi lakosok keresletét, a falvakban megmaradt kevés is nagyon felértékelődik. A háború alatt és után nagyon kemény begyűjtés folyt, de a megmaradt ára nagyon felemelkedett. Egy kosár tojásért is nagyon sokat lehetett kapni.

A legmeggyőzőbb példa a szovjet mezőgazdaság története. Az ideológia hisztérikusan parasztellenes volt, mert Marx tévesen azt állította, hogy a paraszti életforma szüli a kapitalizmust. A parasztellenesség oda vezetett, hogy állandósult az élelmiszerhiány. A hiány felverte az élelmiszerek árát. A városiak minden megadtak a kevés élelmiszerért. Ez egyre jobban felértékelte a mezőgazdaságot. Sztálin után a paraszti Hruscsov számára a mezőgazdaság lett a kiemelt ágazat. Az állami gazdaság és a kolhoz nagyobb szabadságot élvezett, mint az állami vállalt, vagy hivatal.

Sokszor leírtam, hogy a 80-as években a falusi lakosság jobban élhetett, mint a városiak. Erre az óta sem találtam, békeidőben, másik példát a történelemben. Igaz, hogy többet dolgoztak, de nagyobb volt a mozgásszabadságuk is. Nem azért, mert Kádár így akarta, sőt tiltakozott ellene, hanem azért mert több volt a vásárlóerő, mint az élelmiszer. Nem élelmiszerhiány volt, hanem pénzfelesleg.

Egyenjogúság.

A Rákosi-rendszert átkozzák a kuláküldözése miatt. A tényleges kulákoknál is többet tekintettek annak. De a Horthy-rendszerhez képest ez forradalmi előrelépés volt. Abban még a kulákok sem szavazhattak titkosan, az alsó harmad pedig még nyíltan sem. A szavazati joggal nem rendelkező felnőttek száma tízszeresnél is nagyobb volt, mint a kék cédulás csalások mennyisége.

A falusi lakosság nagy felszabadulását nem is annyira a széleskörű és titkos szavazás jelentette, hanem a falvakat jellemző társadalmi korlátok lebontása. A vagyoni, felekezeti és etnikai különbségek tagolták magas falakkal a falusi társadalmakat. A legkínzóbbnak a nők leértékeltségét tartottam. Ezek a falusi lakosok számára százszor terhesebbek voltak, mint a választójog, vagy a sajtószabadság.

A társadalomtudományok máig mellőzik a nők társadalmi és gyakorlati elnyomását. Pedig ők voltak a társadalom fele. Márpedig a nők egyenjogúságában a Rákosi-rendszerben volt áttörés azzal, hogy a nők is keresőkké váltak.

Bármilyen rendszerben fejlődött volna a társadalom, de ezek az eredmények nem jöttek volna. A két háború közti társadalmat belső erővel nem tudtuk volna ilyen mértékben összetörni, annak visszahúzó hatása sokkal erősebb lett volna.

A finn út.

Azt a tényt, hogy nem volt más út, nehéz bizonyítani. Finnországon kívül minden csatlós ország, különösen a közép-európai népek sorsának alakulása azt bizonyítja, hogy nem volt más útra lehetőség. Ennek ellenére megkísérlem felvázolni, mi lett volna eredményesebb. Erre a merész feladatra a finnek példája bátorított.

Finnország esetében a tőkések konzervatív-liberálisok pártja küldte el Sztálinhoz a szovjet-finn háborúban sikeres tábornokukat, mint államelnököt, hogy tisztázza Sztálinnal, mik a békés szomszédság feltételei. Sztálin ünnepélyesen fogadta, és közölte az elfogadható, a többi csatlós ország sorsánál sokkal kedvezőbb feltételeket. Nem csatlakozhatnak szovjet ellenes szövetséghez, engedélyezni és kormányba kell engedni a kommunista pártot. Finnország a kiszabott feltételeket elfogadta, a polgári demokrácia útját járhatta, és a szovjet-finn külkereskedelmen gyorsan gazdagodott.

A finnek sikere nem azt jelenti, hogy az ilyen megállapodásra minden csatlós országnak lehetősége volt, csak azt, hogy a csatlós országok nem baloldali pártjainak is keresni kellett volna Moszkva előzetes jóváhagyását.

Az elsődleges ok, hogy a finnek skandináv kultúrájú népek, akik minden rendszerben sikeresek. Az egyik legszegényebb orosz tartományból alig száz év alatt a világ tíz legfejlettebb társadalmába kerültek, az oktatási rendszerükkel pedig az első kettő között vannak. Ez is azt bizonyítja, amit Max Weber száz éve azzal jelzett, hogy a puritánok a jelenkorban minden más viselkedési kultúrával szemben fölényben vannak.

Nagyobb baj volt, hogy az ilyen politikát egyetlen ország a többi csatlós környezetében nem tehette meg. A kelet-németek és a legyelek stratégiai jelentősége a hidegháborúban, ezt már nem engedte meg. Finnország kívül esett a frontvonalon. Ennek ellenére jelei voltak annak, hogy az ilyen politikát Moszkvában jelentős hatalmi erők elfogadták, sőt támogatták volna.

Ezt bizonyítja, hogy a Nagy Imrével való demokratizálási kísérletet Moszkvában találták ki, és Beria volt a kezdeményezője. Még mindig nem vált ismertté, hogy Moszkvában a vezetés jelentős hányada Sztálin halála után felismerte, hogy a sztálinista merevségen puhítani kell, és a csatlós országok kezdeményezéseit nem szabad a Jugoszlávia esetében alkalmazott durva elutasítással kezelni. Sőt maga Beria vállalta a kezdeményezést, hogy Magyarországon, kísérletként, Rákosi népszerűtlen rendszerét a számára megbízható Nagy Imrével, és a fiatal, népi kollégiumokban nevelődöttekkel váltja fel.

Soha nem fogjuk megérteni az 56-os magyar forradalmat, ha nem vesszük tudomásul, hogy a sztálini merevség oldását a Szovjetunióban találták ki, és bátorították a magyar kommunistákat arra, hogy Nagy Imrét kövessék. Ha Moszkvában nem is volt egységes a vezetés Nagy Imre támogatásában, de a többség mégis mellette döntött. Tegyük hozzá, hogy Mao és Tito is Nagy Imrét, és a reformjait támogatta.

Azt nem volt alkalmam megtudni, hogy Nagy Imre és társai mennyire voltak tisztában, meddig mehetnek el a közvélemény nyomásának elfogadásában. A tények azt mutatják, hogy a forradalom kitörése után naivan viselkedtek. Messze túl mentek azon a határon, amit a moszkvai támogatói, valamint Mao és Tito elfogadhatónak tartott.

Az, hogy a szovjet vezetés eleve nem volt egységes a reformok támogatásában, hamar kiderült. A többség megijedt a reformoktól, és tudomásul vette, hogy Nagy Imrét Rákosi és társai leváltják. Ezt mégsem engedték meg, hogy leszámoljanak vele, tehát talonban tartották. Aztán alig egy évvel később már megindultak a Nagy Imrét támogatók mind Moszkvában, mind itthon a párton belül. Ez jelentkezett abban is, hogy mind Maoval, mind Titoval kibékültek.

Az időhúzás, a bizonytalanság azonban mozgásba hozta a magyar tömegeket, és az október 23.-ára elfogyott a türelem. Kirobbant a forradalom. Annak ellenére, hogy Nagy Imre csapatában meggyőződéses, tapasztalt kommunisták voltak, elvesztették a realitásérzéküket, nem vették figyelembe, hogy mennyit engednek meg nekik a kommunista támogatóik, mindenek előtt a hidegháborúban egyre imperialistábbá vált hadsereg.

A történelem még mindig nem tart ott, hogy feltárja a Szovjetunió vezetésében kialakult erők harcát. E reformot elsősorban a belbiztonsági és a külpolitikai erők támogatták, a szuperhatalmi ambíciókat, a reformok elfojtását pedig a hadsereg.

A magyar pártban szinte senki sem volt tisztán azzal, hol húzódnak a mozgáshatáraink, meddig mehetünk el. Rákosi és követőinek leváltását célzók támogatási ereje ugyan a párton belül is többséget élvezett, de a közvélemény óriási többsége ennél sokkal többet akart. Nagy Imre és társai ugyan csak a párton belüli hatalomváltást akarták, de a forradalom lendületek teljesen kihúzta a lábuk alól a talajt.

Előzetes ismereteim szerint Nagy Imre környezetében nem volt senki, aki a forradalom előtt többre gondolt, mint Rákosi, Gerő, Révai és szűkebb körük kiszorítására.

Nagy Imre szűkebb köréből csak Donáth Ferencet, vas Zoltánt és Fehér Lajost, valamint az őket támogató Erdei Ferencet ismertem közelről. Egyiküknél sem érzetem még jelét sem annak, hogy több párt szabad versengéséről gondoltak volna.

Nem hittem a fülemnek, amikor a több pártrendszer elfogadását hallottam. A több párt rendszer ugyanis azt jelentette, hogy nemcsak Nagy Imrére, de köréhez tartozók között sem ismertem senkit, akire nem várt volna kötél, golyó, jó esetben súlyos börtön, ha a forradalom több pártos demokráciára térhet át.

Fogalmuk sem volt a több pártrendszert elfogadó kommunistáknak, hogy a szabad választáson Mindszenti hívei győznek, és kis ellenzéki pártként legfeljebb Kétli Annak Szociáldemokrata pártja maradhat talpon. A kommunisták be sem kerültek volna. A vezetőket, nemcsak Rákosi híveit, hanem az ellenzékét is bíróság elé állítják, többségüket kivégzik, ha ezt még a lincselések után megérhetik.

A Rákosi rendszere annyi olyan embert megsértett, akik nem tudnak megbocsátani, hogy könyörületükre nem is lehetett számítani. A többség, akiken segített a bolsevik rendszer, azok eleinte lapítottak volna. Legfeljebb a bosszú néhány éve után jött volna a nép kijózanodása.

Ahogyan ez megtörtént a rendszerváltás után, amikor Antall Józsefre szavazott a többség, de megismerve az úri világ restaurációs kísérletét visszahozták az MSZP-t. Közben ugyan 35 év telt el, a régi világ képviselői nagyrészt kihaltak, az ország visszanyerte szuverenitását, és nem Rákosi, hanem Kádár sokkal türelmesebb évtizedeit élhettük meg.

A nép fiainak felső képzettséghez juttatása.

A népi kollégiumi mozgalom jelentőségét máig nem ismerik fel, pedig a jelenlegi kétharmados kormány uralma lényegében annak az eredménye, hogy a bolsevik évtizedek alatt a munkások és parasztok fiai egyetemre kerülhettek.

A magyar történelem kevés figyelmet szentel annak, hogy a társadalmunk iskolázottsága, a reformáció óta, a társadalmunk politikai és gazdasági szintje előtt jár. Ez három eseménynek köszönhető.

1. A reformációnak köszönhetjük, hogy egyházi feladattá vált a népoktatás. Száz éve egyre inkább a társadalmi fejlődés tempója az oktatás színvonalától függ. Ezt pedig a reformációnak köszönhetjük. Annak hatására még az ellenreformáció is több figyelmet fordított az oktatásra.

Diákkori élményem volt a vallások és az oktatás közti párhuzam felfedezése. Akkor még nyilván tartották a vallási hovatartozást. Máig emlékszem a sorrendre. A zsidók magasan kiemelkedtek. A lutheránusok voltak a másodikak. A kálvinisták is megelőzték a katolikusokat. Azok mögött csak az ortodox keresztények maradtak le.

Európában a protestáns népek jelentősen megelőzik a katolikusokat. Azok viszont jobbak, mint az ortodoxok. A zsidók minden nyugati országban az első helyen vannak. Ez a sorrend lényegében megfelel az egy laksora jutó nemzeti jövedelem nagyságéval.

2. Trianon után általában a nagyobb műveltségre, ezen belül a népoktatásra Klébelsberg Kunó helyezett különleges hangsúlyt. Neki köszönhetjük, hogy megszűnt a tanyavilágon és a pusztákon az analfabétizmus.

3. A bolsevik rendszerben pedig Rajk László volt a népi kollégiumok fő támogatója. Vele kapcsolatban erre kevesebben emlékeznek, mint arra, hogy a választási csalás idején ő volt a kék cédulás családokért elsősorban felelős belügyminiszter. Pedig a népi kollégiumi rendszer történelmi jelentőségű maradt, a választási csalásnak pedig nem volt jelentős következménye.

ÖSSZEFOGLALÓ

Nem tudom, mennyi időnek kell eltelni ahhoz, de eljön az idő, amikor a két háború közti magyar társadalom durva összezúzását a történelmünk legnagyobb diadalának fogják tekinteni.