2012. január 18., szerda

A MAGYAR TÁRSADALOM VÁLTOZÁSA

Kopátsy Sándor EH 2012-01-11

A MAGYAR TÁRSADALOM VÁLTOZÁSA

A jelenlegi társadalmi viszonyok megértéséhez szükséges, hogy menjünk vissza a 16. századba. Előtte a magyar társadalom speciális szerkezete nem okozott sem az ország, sem a környezete számára problémát. Történt ez annak ellenére, hogy Magyarország társadalom szerkezete nagyon más volt, mint a nyugati országoké. Ötször, nyolcszor több volt a nemes, különösen akkor, ha a magyar etnikumon belüli arányukat nézzük. Márpedig ebből az egyetlen tényből az következik, hogy a nem adózó, gyakorlatilag állampolgári jogokkal, földtulajdonnal rendelkező réteg aránytalanul széles volt, az átlagos jövedelme pedig tört része a nyugat-európai nemesekének. A magyar nemesség számában aránytalanul erős, anyagiakban azonban szegény volt. Ehhez hasonló társadalom csak a lengyel volt. Talán ez a lengyel-magyar barátság alapja. Tudtommal, ezt a tényt Sztálin említette Tito helyettesének. A magyar történelemben azonban nem tagadják, de nem is említik. Nem tulajdonítanak jelentőséget ennek. A tényt először Győrffy György könyvében olvastam. De nem találkoztam az ebből fakadó következmények elemzésével.
A 16. századig annyira izoláltak voltak az államok, hogy azok társadalmi különbségei nem okoztak belső problémákat.
Az óceánok meghódítása azonban átrajzolta az európai erőviszonyokat Nyugat-Európa javára. Ezt jelezte a reformáció megjelenése. A magyar történelemtudomány azonban a római kereszténységgel szoros összefonódottság miatt a reformáció jelentőségét elnyomja.
A 16. század utáni magyar történelem megértésének azonban épen a reformáció és az oszmán terjeszkedés a kulcsa.
AZ OSZMÁN HÓDOLTSÁG MAGYARORSZÁGON
Középiskolás korom óta gyanakodva fogadtam a török hódoltság nemzetpusztító hatásáról tanítottakat.
A gyanakvásomat a történelmi atlaszunk indította el bennem. Ma is látom, hogy abban az ország etnikai térképe is szerepelt. Piros volt a magyar többség által lakott terület. Abból kiderült, hogy a Trianon után megmaradt országunk területének nagy többsége a Hódoltság területén fekszik. Ez ellentmond annak, hogy a magyar lakosság számára rabságot jelentett a százhetven éves megszállás.
A másik aggályom az volt, hogy Magyarország a pogány török ellen védte a kereszténységet. A mohamedán vallást pogánynak tekintettük, annak ellenére, hogy az is az Ószövetségre épül, keményen egyistenhívő. Az ószövetséghez jobban ragaszkodó vallás, mint a kereszténység. Katolikus létemre tisztában voltam azzal, hogy a Szent Pál kereszténysége, bölcsen, jelentős engedményeket tett a Római Birodalom pogánysága felé. Ezen csak a reformáció lazított többek között azzal is, hogy csökkentette az égi világ keresztény szentekkel benépesített világát, az istenábrázolást, a szentek, a kegytárgyak a csodák világát, a templomok pompáját, az egyház centralizációját, a klérus legendás gazdagságát.
Az csak később ismertem fel, hogy Mohamed tanítása lényegében azt jelentette, hogy visszatért a következetesebb egy istenhithez. A nyugati reformáció sem tekintette soha pogánynak a mohamedánt, és töröknek az oszmánt.
Azt pedig az előző század történelemben tanultam, hogy amikor az Oszmán Birodalom elfoglalta Konstantinápolyt, a római pápa azonnal a mi Hunyadi Jánosuk vezetése alatt háborút szervezett a Balkán ortodox keresztény lakosságának visszatérítése érdekében. Ezt mi úgy tanultuk, hogy Hunyadi János a kereszténységet védte a pogány török ellen. Azt meg sem említjük, hogy az ortodox keresztények kevésbé féltek az oszmánhódítástól, mint a római pápa kereszteseitől. Jugoszláviában járva meglepetéssel tapasztaltam, hogy ők nem Hunyadit tekinti megmentőnek, ők nem azért harangoznak, mert nem esett el Belgrád, ők Kapisztrán személyében nem hőst, hanem hitük ellen harcoló inkvizítort látnak.
A Balkán vallási térképének tanúsága szerint Hunyadinak nem a török elleni harc volt a feladata, hanem az ortodox kereszténység felszámolása.
Arra Móricz Zsigmond regénye hívta fel a figyelmemet, hogy mikor volt Erdély aranykora. Az Oszmán Birodalom provinciájának tekinthető Erdélyi Fejedelemség volt Európa keleti felén az egyetlen olyan térség, ahol vallásszabadság volt.
Ennyi kétség elég volt arra, hogy a következő 75 évben a Hódoltságra vonatkozó ismeretek megkülönböztetetten érdekeltek.
Nagy meglepetéssel olvastam, hogy a Hódoltság 170 éves működtetéséhez nagyon kisszámú oszmán alattvalóra volt szükség. Jelentős haderő csak a terjeszkedési célú háborúk idején, akkor is csak addig, amíg jó idő van, tartózkodott az ország területén. Azon még nem akadt fenn egyetlen történészünk, hogyan lehetett ez, ha a lakosság nem türelemmel viselte a megszállást. Arról sincs adat, hogy a megszállók térítettek volna. De erre még a Balkánon sem került sor, pedig ott sokkal hosszabb ideig tartózkodtak.
Erdélyben az oszmán haderő csak egyszer járt, amikor ezt a szultán, kegyeltének Bethlen Gábornak fejedelemmé választása érdekében szükségesnek látta.
Mivel a megszállók nem térítettek, nem volt szükség a kereszténység védelmére.
Egyre inkább egyértelművé vált a számomra, hogy a török elleni harc nem a kereszténységet, hanem csak a Pápaság, illetve a bigott katolikus Habsburg Birodalom érdekét szolgálta.
Véletlenül szereztem tudomást róla, hogy ezt közölte Luther Márton Werbőczyvel a birodalmi gyűlés szünetében. Werbőczy erről naplójában számol be, amit az Országos Református Levéltárban olyan bizalmasan őriznek, hogy még a református klérus vezetőinek, papjainak sincs tudomása róla. Pedig a magyarországi reformáció korai történetének nincsen fontosabb információja, mint az Oszmán Birodalom és a nyugati reformáció szövetsége. Vagyis csak azért lehetett reformáció Magyarországon, mert az Oszmán Birodalom ezt támogatta.
Történészeink is büszkén emelgetik a Tordai Országgyűlésen hozott, a szabad vallásgyakorlást meghirdető törvényt. Hozzá kellene tenni, ezt is csak a szultán befolyásának köszönhetjük.
Erdei Ferencnek köszönhetem, hogy dunántúli létemre, megismerhettem az alföldi városok parasztpolgárságának történeté.
Az csak lassan tisztult ki bennem, hogy Európa nyugati felén kétféle polgárság volt, és van. Az egyiket a Római Birodalomtól örököltük, városlakók, akik kereskedők, iparosok, tisztviselők voltak, akiket ebben a státuszukban a nyugati feudális társadalmak is átvettek. Ezek elitjét hívják patriciusoknak.
A nyugat-európai történelemírás egyik gyenge pontja, hogy nem hangsúlyozza, hogy a feudális társadalmakban a hatalom ugyan a földbirtokosok kezében volt, de azok száma a lakosság alig 1 százaléka, a városi polgárok számának hatoda volt.
A porosz, a lengyel, és a magyar történelem azért járt más úton, mert e három államalkotó népben fordított volt a nemesek és polgárok aránya. A történelmüket azzal kellene kezdeni, hogy Nyugaton egy adómentességet élvező, a törvényhozásban résztvevő nemesre négy adófizető, az állami politikából kizárt városi polgár jutott. E három nép esetében fordított volt az arány. A nemesek aránya volt a polgárokénak 8-8-szsorosa. A még a kevés polgárnak is csak elenyésző kisebbsége tartozott az államalkotó etnikumhoz.
Magyarországon, a 16. századig, a lakosság alig egyetlen százalékát kitevő polgárságban elvétve volt magyar. Számokban kifejezve: a magyar társadalomban minden, többségében nem is magyar polgárra, jutott hat adót nem fizető nemes, akik jobbágyainak átlagos száma hatod annyi volt, mint Nyugaton. Ráadásul, ez az alacsony átlag nagyon differenciáltan osztódott meg. Tehát a nemesek többsége viszonylag szegény volt. A jobbágy felszabadítás előtti magyar társadalom történetének kulcsa: az aránytalanul sok és viszonylag szegény nemes mellett csak hatod annyi polgár. A 16. század előtt, talán száz magyar nemesre jutott egy magyar polgár.
Nem kevésbé kellene szem előtt tartani, hogy a nagy többségében idegen etnikumú polgárság zárt közösségekben élte életét. Etnikai keveredésük, asszimilációjuk alig volt.
Még jelentősebb volt a tény, hogy amíg a nyugat-európai városok erős autonómiát éveztek, és még a törvényhozásban is jelentős szerepet kaptak, addig a középkori magyar városok a püspökök és az arisztokraták felügyelete alatt működtek. Csak a szászok városi voltak autonómok.
Fordulat csak Hódoltsági Területen történt.
A magyar történelem teljesen lyukas a hódoltságban kialakult társadalmi viszonyok teljes mellőzése miatt. Nem vesszük tudomásul, hogy a magyar etnikum mintegy kétharmada a Hódoltságban, illetve Erdélyben élt.
Az iskolában csak azt tanítják, hogy a török még a füstöt is megadóztatta.
Mivel nem vagyok a kor történésze, a részleteket pedig nem tanítják, nem publikálják, csak nagy vonalakban tudok képet felvázolni a Hódoltságban kialakult viszonyokról.
A történelemoktatásunk meg sem említi, hogy a Hódoltságban megszűnt a földtulajdon, ezzel a klasszikus értelemben vett jobbágság is. Minden föld a szultán tulajdonává vált, ami után a megművelőinek adózni kellett. Az adók behajtása a szpáhik feladata volt. Számukra az adóalany nem a család, hanem a község volt, amitől a megállapított adót behajtották. Az adót a község gyűjtötte be a szulán számára. Ezért minden község igyekezett minél több adózót megtartani.
Ebből a rendszerből fakadt, hogy a korábban legfeljebb néhány száz lakosú falvak törekedtek az összeköltözésre. Így alakultak ki a korábbi városoknál sokkal nagyobb létszámú falvak. Az ország legnagyobb létszámú telelései a Hódoltság térségében voltak. A nyugati utazó Debrecenben, Szegeden, Szabadkán, Kecskeméten járva azon ámuldozott, hogy milyen nagyok a falvak. Több lakosnak adnak téli szállást, mint nemcsak Nyugaton, de a Királyi Magyarországon és Erdélyben a legtöbb város.
Ezeket az óriási falvak irányítását már városi szinten kellett működtetni. Ez az igény olyan városi önkormányzatokat hozott létre, amik parasztpolgárságot jelentettek. A magyar társadalmi fejlődés egyik nagy eseménye volt az alföldi városok polgárosodása. Ezzel indult elegy olyan, merőben új polgárosodás, ami lényegében csak ötszáz év múlva, 2010-után vált a politikai élet derékhadává.
A 175 éves Hódoltságról azt kellene tudni, hogy ennek két nagyon fontos következménye volt.
- Nélküle nem kerülhetett volna sor a reformációra. Ezt legalább a protestáns egyházaknak kellene hangsúlyozni.
- Annak köszönhetjük a nép fiaiból verbuválódott, magyar etnikumú polgárságunkat. Ezt a Fidesznek kellene látni.
A Hódoltság társadalmi reformot jelentett.
Azzal, hogy a földesúri hatalom megszűnt, megszűnt a jobbágyi függőség. Nem annyira anyagilag, de politikailag.
Az anyagi terhek jelentős hányada megszűnt azzal, hogy mind a földesúri robot, mind az egyházi adó elmaradt. Itt említem meg, hogy a reformáció és az adózás közti összefüggésről mindkét egyház fél mélyen hallgat. Pedig a reformáció volt a megelőző ezer év legnagyobb adóreformálója is. Csak ennek fényében érthető meg a reformáció fergeteges sikere mind a a földesurak, mind a jobbágyok részéről.
A földesúr anyagi éreke volt a jobbágyok átérése a reformáció bármelyeik felekezetére. A tízedet könnyebb volt behajtani a nyomorban sínylődő jobbágytól, ha elmaradt az egyház kilencedikje.
A földesúr nemzeti érdeke volt, hogy az egyházi adó maradjon az országában. A tízed harmada ugyanis Rómába ment. Ilyen nemzeti sérelem volt a búcsúcédulákkal a Vatikáni építkezések támogatása is.
A jobbágy érdeke volt a püspökséghez kerülő tized megszűnése. Csak a helyi egyház ellátása marat a feladata, ami korábban is rája hárult. Számára a protestáns vallásra való áttérés ötven százaléknál nagyobb adócsökkentést jelentett. Ezen túl a saját papját, tanítóját is maga választhatta. A gyülekezet irányzata is önkormányzati vezetése alá került.
Amennyire joggal hangsúlyozzák az egyházi szertartások, és a biblia nemzeti nyelvét, annyira kevés hangsúlyt kap a tény, hogy a népoktatás is a helyei gyülekezet feladatává vált. Diákkoromból emlékszem olyan adatokról, amik szerint az oktatásban töltött évekkel mérve, a lutheránusok lényegesen, a reformátusok is jóval megelőzték a katolikus vallásúakat.
Ismereteim szerint, Európában is lényeges képzettségi, és ebből fakadóan jövedelmi fölényben vannak a protestáns hívek a katolikusokkal szemben.
Az ilyen adatokat tanítani kellene.
POLGÁROSODÁS A JOBBÁGYFELSZABADÍTÁS UTÁN.
A magyar társadalmi fejlődés a jobbágyfelszabadítás után a nyugati társadalmaktól ismét eltérő útra lépett. Azzal, hogy a nagyszámú nemesi osztály létszámban elérte azt a szintet, amennyi egy fél-periférián a kívánatos polgárságé lenne, a nemesség megtarthatta a politikai hatalmát. A polgárság gazdasági feladatát pedig idegen etnikumokra, főleg a zsidóságra bízta. Ebből fakadóan a döntően a nemesek soraiból került ki a magyar etnikumú értelmiség. A porosz és a lengyel társadalomhoz hasonlóan, a tanult nemesség uralkodott a politikában, a közigazgatásban, a hadseregben, a gazdaságot a politikai hatalomtól elzárt idegenekre, főleg zsidókra bízta.
A politikai hatalmat gyakorló nemesség, a zsidóság és a népből felkerült értelmiség a lakosság ötödét tette ki, vagyis nagyobb számú volt, mintamennyi tőkés polgárra a fél-perifériás társadalomnak szüksége lenne.
A kiegyezés után a nemesek, a zsidók és a germánok a létszáma messze meghaladta a magyar társadalom potenciális polgárságigényét, amit még növelt a lakosság harmadát kitevő parasztságból felemelkedő tehetségek viszonylag gyér aránya. A nemesek örökölték meg úri középosztály szerepét. A nép tanult fiai nem vállalkozó polgárok, hanem az úri középosztály tagjai akartak lenni.
A történészek alig említik a nyilvánvaló tényt, hogy egészen a második világháború végéig, az iskolázott paraszt úr akart lenni. Márpedig ennek figyelembevétele nélkül nehezen érthető meg a jobbágyfelszabadítás és a második világháború közti történelmünk.
Trianon kapcsán csak a terület és a magyar etnikum elvesztését hangsúlyozzuk, arról, hogy ennek során a megmaradt ország társadalma jelentősen más lett, mint előtte volt.
Az arisztokráciának nagy hányada a megmaradt országa menekült. Ezzel a létszámuk és vagyonuk, azaz a befolyásuk súlya nagyobb lett.
A nemesi felső réteg, a dzsentrik aránya is sokkal nagyobb lett. A katonatisztek, köztisztviselők ide menekültek.
A germán etnikumnak a leginkább polgárosult részét, a szászokat és a bánáti svábokat elvesztettük.
Ebből is fakadt, hogy a revíziót minden társadalmi reform elé helyeztük.
A zsidóság aránya is megnőtt, hiszen Budapesten és környékén élt a harmaduk. A relatív gazdasági és kulturális súlyuk megmaradt. A két háború közti antiszemita hisztéria a német támogatás hatására felerősödött és embertelenné vált. Ennek következtében a háború végére a zsidó etnikum nagy többsége elpusztult és kivándorolt.
A magyar társadalom a második világháború után.
A zsidó etnikum a háború után a 6 százalékról 1 százalék alá zsugorodott.
A germán etnikumot, a többségében jobbágy-paraszt múltú sávokat pedig kitelepítettük.
A magyar társadalomból, a második világháború végére, szinte eltűnt a polgárság. Európa nyugati felének talán a polgárságban legszegényebb társadalom lettünk.
A szovjet megszállás által létrehozott bolsevik rendszer hisztérikusan polgárellenes volt, de a fő ellenségét az úri középosztályban látva, azokat felszámolni igyekezett. Az úri középosztály jelentős hányada Nyugatra menekült, a maradék pedig passzív módon tűrte a rendszer üldözését.
A megmaradt zsidó polgárság az úri középosztály antiszemitizmusától félve, a bolsevik hatalom szárnya alá menekült. Vagyis a társadalom hatodára csökkent zsidó polgárság állt be a polgárságot felszámoló bolsevik rendszer élcsapatába. A bolsevik rendszer a zsidó polgárokat befogadta.
A reménytelen társadalmi helyzetünkben a bolsevik hatalomnak egyetlen reménye abban maradt, hogy értelmiséget nevel a munkás és paraszt fiatalokból. Az alapjában értelmiségellenes rendszer érezte, hogy a modern technika működetéséhez nem elég a megbízhatóság, értelmiségre van szüksége. Ezt a munkás és paraszt fiatalok felső képzésétől várta. Ez a felismerés szülte meg a népi kollégiumok rendszerét, aminek a jelen társadalmi struktúránkat köszönhetjük.
Ezért a kor történészeinek egyik legfontosabb feladata volna a népéi kollégiumok történetének feldolgozása. A népi kollégiumokból ugyanis nem a bolsevik rendszert kiszolgáló klientúra került ki, hanem lényegében egy népi-nemzeti, közép-jobb középosztály.
Mivel magyarázható, hogy a népi kollégiumok diákjaiból közép-jobb beállítottságú polgárság lett?
Mindenek előtt azzal, hogy a magyar társadalom úri középosztálya is közép-jobb volt. A nemzetei érzelmeket elfojtó egyetemi képzés ellenreakciót váltott ki. Az új, népi értelmiség a társadalom mentalitásához igazodott.
Ezt már az 56-os forradalomban is egyértelművé vált. Az egyetemisták többsége már nem a kommunista párt reformját, hanem más társadalmat akart.
2010-re aztán egyértelművé vált, hogy a magyar értelmiség hallani sem akar a liberalizmusról. Annak túlerőltetése jobb-közép felé taszította. Már csak gesztusaiban nacionalista és klerikális, az életvitele ettől független lett. Ellene fordul azoknak, akik nacionalistának tartják. A magyar liberális politikai erők azzal, hogy a Fidesz kormányt, főleg Orbán politikai gyakorlatát szélsőjobbnak, sőt fasisztának minősítik, azzal kiprovokálják a Fidesz melletti kiállást.
2010-el valóban új történelmi folyamat vette kezdetét.
A politikai hatalom kétharmados többséggel a közép-jobb párt kezébe került. Ezt jó néhány választási fordulón nem lehet elveszíteni. Minél jobban támadják, annál jobban megerősödik. Csak remélhető, hogy a következő nemzedék kevésbé lesz nacionalista, jobboldali, mert arra van az országnak szüksége, hogy jobban beilleszkedjen a nyugat-európai környezetbe.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése