Szükségből a sötétségbe

Kopátsy Sándor PG 2011-06-06

Szükségből a sötétségbe

A Népszabadság hétvégi mellékletében ezzel a címmel jelent meg Kozák Márton és Magyar Bálint politikai értékelése.

Az írás minden sora és mondanivalója két csúcsértelmiségi munkája. A szoclib koalíció katasztrofális bukását színvonalasan boncolják anélkül, hogy a lényeges okát bevallanák, és akárcsak remélhetnék, hogy a sajt híveiken kívül, akiket nem kell, bárkit meggyőzhetnének. Az ilyen gondosan megfogalmazott mellébeszélés csak azoknak szól, akiknek a stílus, a színvonal fontosabb, mint a lényeg, illetve akik ezt akarták olvasni.

Azt kellett volna kutatni, hogy 2010-bern miért nem találkozott a magyar közvéleménnyel a szoclib koalíció.

A válasz egyszerű.

Azért mert nem vették tudomásul, hogy a magyar társadalom nagy többsége, kétharmada közép-jobb beállítottságú, és nem szavakat, nagyobb polgári szabadságot, hanem munkát akar. Ezért, aki politikai hatalomra törekszik, ezt kell tudomásul venni.

Először azt lássuk, milyen politikai út vezetett a Fidesz kétharmados győzelméhez.

Már az első demokratikus választáson kiderült volna, hogy a magyar demokráciában a kormányzópárt közép-jobb, mert ilyen a magyar társadalom. Ez csak azért nem derült ki, mert a liberális erők, mind az SZDSZ-ben, mind az MSZP-ben nem ijednek meg a Lakiteleken megalakult, közép-jobb Demokrata Forumtól, és nem csempészik az élére a Kisgazdapártban kibuktatott, mind a jobboldaliság, mind az antiszemitizmus ellen biztosítékot jelentő, konzervatív úri közép-osztályt képviselő Antall Józsefet.

Máig nem vált nyilvánossá, hogy Antall Józsefet a kormánypárti liberális erők szánták a jövő miniszterelnökének. Már jó tíz évvel a rendszerváltás előtt azt tervezték, hogy apja révén, az első választást megnyerő Kisgazdapárt elnökeként segíthetik a hatalomra.

Aztán egy évvel a rendszerváltás előtt kiderült, hogy a Kisgazdapárt nem fogadja el a nekik felajánlott elnököt. Gyorsan cselekedni kellett, és akkor már világos volt, hogy egyrészt a Kisgazdapárt, Antall nélkül, a liberálisoknak nem kívánatos, másrészt a közép-jobb Fórum lesz a győztes.

Az első választást, Antall Józseffel az élén, még megnyerte az MDF. Antallnak pedig sikerült paktumot kötni a liberálisokkal. Az Antall-Tölgyessy Paktum a konzervatív közép-jobbnak és a liberálisoknak volt a koalíciója. Magyar Bálintnak jól kell emlékezni erre a győzelmükre.

Látszólag tejes volt a győzelem, Antallnak az MDF közép-jobb többségét sikerült háttérbe szorítani. Azt azonban az okos liberálisok nem vették tudomásul, hogy Antall József pártja lényegében az úri középosztályt képviselte, aminek már nem volt jelentős választói támogatottsága.

A liberálisok olyan erősen kerültek ki az első választásból, hogy elbízhatták magukat, és nem mérték fel, hogy Antall Józseffel nemcsak az MDF, de a saját sírjukat is megásták. A magyar társadalom többsége nem támogatja sem az úri középosztály, sem a liberálisok kormányra kerülését.

Az Antall-Tölgyessy Paktum fényes győzelemnek látszott, holott két olyan politikai erőnek volt a szövetsége, amelyik mindegyike bukásra volt ítélve. Azt ugyan elérték, hogy ne az a közép-jobb Forum kerüljön kormányra, amelyik megtalálta milyen a magyar társadalom igénye, hanem az, aminek sikerült a számukra garanciát jelentő Antall Józsefet odaállítani.

Azt máig nem ismerték fel, hogy a közép-jobb fórum feletti győzelmük vezetett a mai kétharmados Fidesz fölényhez.

A liberálisok az MDF példanélküli veresége után a fölényesen nyerő MSZP-vel kötöttek koalíciót. Itt nem tértek ki arra, hogy milyen erők kényszeríttették a többséget élvező Horn gyulát arra, hogy koalíciós partnernek kérje fel az SZDSZ-et, és elviselje, hogy azok akaratát teljesítse.

Az sem vált világossá, hogy az MSZP a liberálisokkal kötött a koalícióval, és a liberális gazdaságpolitikájával került arra a pályára, ami a mai állapotába juttatta.

Máig az sem vált tudatossá, hogy az MDF közép-jobb politikájának felszámolása vezetett oda, hogy a Fidesz, Orbán Viktor vezetése alatt, a harmadik választáson már a legerősebb párt lehetett, és kormányt alakíthatott. Ez teremtett üres politikai teret Orbán Viktor számára, hogy a Fideszt a közép-jobb pártként MDF helyére vezesse, a Fórum kádereinek javát maga mögé csábíthassa.

A Fidesz azért győzhetett a harmadik választáson, mert az MSZP liberálisai, Bokrossal és Békesivel az élükön, olyan ultra-liberális gazdaságpolitikát folytattak, akit a magyar társadalom kiokádott, és a Fidesz balról előzhetett.

A Fidesz négy év utáni veresége elsősorban abból fakadt, hogy a parasztromantikus Torgyán Józseffel kötött koalíciót, és még nem volt elég kádere a kormányzásra.

A következő két választáson, kis többséggel, de győzött a szoclib koalíció, amit a magyar társadalom a liberálisok uralkodásnak tekintett. Ezen már az utolsó hónapokban kormányra került Bajnai-kormány sem tudott segíteni.

Ez ugyan csak a politikai története a szoclib bukásnak. Az igazi ok a szoclib gazdaságpolitika volt, ami lényegében csak liberális gazdaságpolitika volt.

A magyar gazdaságpolitika a rendszerváltást azon az elven valósította meg, hogy minden veszteséges vállalatot meg kell szüntetni akkor is, ha halvány remény sincs arra, hogy az elbocsátott munkaerő valaha is munkát talál. A teljes foglalkoztatás viszonyai között felnevelődött reformközgazdászok abban a hitben éltek, hogy a társadalom számára is csak az a foglalkoztatás indokolt, ami a munkaadó számára jövedelmet hoz. Ez azt jelentette, hogy kétmillió munkahelyet felszámolnak, és azok negyede számára sem jött létre munkahely.

A liberális közgazdászok képtelenek máig megérteni, hogy a tartós munkanélküliséget akkor sem szabad létrehozni, ha az érintettek foglalkoztatása nem jövedelmező. A tartós munkanélküliség akkor is káros, ha az érintettek nem hoznak létre jövedelmet, ha kevesebbe kerül a foglalkoztatásuk, mint amennyi munkanélküli segélyt kapnának.

A bolsevik rendszer reformközgazdászai csak azt látták, hogy a teljes foglalkoztatás mellett nincs a piacon munkaerő, és nincs kellő motiváció. Ezért szükség van arra, hogy legyen a piacon munkaerő. Azt azonban képtelenek voltak felfogni, hogy a tartós munkanélküliség akkor is káros, ha nem nagymértékű, mert egyrészt a költségvetésből kell eltartani, másrészt szakmai és erkölcsi tekintetben leértékelődik.

Elég lett volna azt felismerni, hogy a félévnél rövidebb munkanélküliség hatékony, szükség van rá, a tartósat pedig nem szabad megtűrni. Az előbbi pozitív, az utóbbi negatív, tehát még összeadni sem szabad.

Ebből következik, hogy a jelenkori társadalomban még a munkaadó számára veszteséges foglalkoztatás is társadalmi érdeket szolgál, ha nincs annál hatékonyabb. Ebből azonban az következik, hogy a veszteséges vállalatokat csak akkor szabad leállítani, ha a felszabadult munkaerő számára van ennél kevésbé veszteséges foglalkoztatás. Ebben az esetben a nyereségeset is le kell állítani, ha van helyette annál nyereségesebb. De ilyen nem volt, és ma sincs.

A tartós munkanélküliségnél még az is jobb, ami semmi értéket sem termel, de a munka világában tartja az érintetteket. Mivel a gazdaságpolitika felelősei eddig el sem jutottak lehetetlennek tartják az egymillió munkahely teremtését. A kormány is csak tíz évre ígéri. Márpedig ezt azonnal meg kellene valósítani.

Annak ellenére, hogy azt az írásomat két szociológus elemzése irtja velem, ők hosszú fejtegetésük során fel sem vetik, hogy a minden mást megelőző feladat a munkahelyteremtés. Egyelőre minden áron, mert ennyi, de szinte semmi nyereséges munkahelyet nem tudunk teremteni.

A szoclib politikai azért bukott meg 2010-ben, mert a rendszerváltás során, a liberális közgazdászok példátlan munkanélküliséget teremtettek.

A rendszerváltás első két évében Hazánk Európa legalacsonyabb foglalkoztatású országa lett, a. Kádár-rendszer túlzott foglalkoztatása után.

Márpedig a 20. század megtaníthatta volna a liberális urakat arra, hogy a magas munkanélküliség viszonyai között a liberális erők nem számíthatnak a választókra. Ezzel szemben a magas foglalkoztatást ígérő nacionalizmus képes maga mögé állítani a többséget.

Ideje volna elismerni, hogy sem a fasiszta, sem a bolsevik rendszer nem ismerte a szabad választást, de nem ezért győzött, hanem azért, mert a többséget demokratikus választáson is elnyerte volna. A támogatása olyan magas volt, amihez hasonlót a demokráciák története nem ismer, a teljes foglalkoztatást kényszeríttette ki.

Ennek ellenére senkinek sem javasolnám, hogy Hitler, vagy Sztálin teljes foglalkoztatását kövesse, mert azzal nem lehet helytállni a demokráciákkal való versenyben. Mégis azt tartom, hogy a mienkéhez hasonló botrányosan alacsony foglalkoztatás még túlzottnál is rosszabb. Az alacsony foglalkoztatás mellett nem lehet megtartani nemcsak a pénzügyi egyensúlyt, de a hatalmat, a választók támogatását sem.

Márpedig nem politikus az, aki nem a hatalom megszerzését, és megtartását tartja elsődlegesnek. A magyar politikai elit tele van olyan politikai zsenikkel, akik képtelenek volnának akár csak egyetlen körzetben a nézeteikkel választást nyerni. Akik nem azt keresik, miért ilyen kicsi a támogatásuk, hanem azt bizonygatják, hogy milyen korlátoltak a választók, és milyen gonosz, aki őket legyőzte.

Nemcsak az idézett írás szerzőinek, de a vesztes szoclib politikusok egyikének sem jut eszébe, hogy megnézze, győzhet-e egy olyan párt, illetve olyan pártok koalíciója, amelyik nem tesz semmit a botrányosan alacsony foglalkoztatás felszámolása érdekében.

A Kozák Márton és Magyar Bálint gondos és színvonalas írása egyetlen mondatban állapítja meg, hogy a rendszerváltás több százezrek munkanélküliségével járt, és ez is elsősorban a vidéki, képzetlen munkaerőt, benne elsősorban a magyar cigányságot érintette. Mindkét szerező szociológusnak titulálja magát, de ezt szükségszerűnek, elkerülhetetlennek tartja, és ennek orvoslása érdekben szót sem ejt.

A szociológusnak tudni kell, hogy nem százezrek maradtak munka nélkül, hanem kétmillió ember került ki a társadalmi munkamegosztásból, ezek nagy többsége vidéken él, és köztük van a cigányság kilencven százaléka.

A Fidesz azt ígéri, hogy tíz év alatt egymillió új munkahelyet teremt. Erre mondják a szoclib oldalon, hogy lehetetlen, de addig nem jutnak el, hogy ez is csak a minimum, ami annyit jelent, hogy a térségünkben nem esünk vissza. A felzárkózás megindulásához kétmillió munkahely kellene, azon belül a cigányság magas foglalkoztatása. Azt ugyanis elsősorban a szociológusoknak kellene hangoztatni, hogy minél alacsonyabb képzettségű, és minél jobban a munkától elszokott egy réteg, annál több társadalmi kárral jár a tartós munkanélkülisége.

A szoclib politikai erők addig ne is számítsanak politikai sikerre, amíg nem a vidéki képzetlen, a munkától elszokott réteget nem foglalkoztatjuk.

Amíg a liberálisok, és szocialisták politikai elemzéseinek nem az a fő mondanivalója, amíg a szövegük többsége nem ezzel foglalkozik, addig a Fidesz akkor is élvezheti a kétharmados többséget, ha sok hibával kormányoz.