2009. március 27., péntek

A két háború közti történelem

Kopátsy Sándor EH 2009-01-25

A KÉTHÁBORÚ KÖZTI TÖRTÉNELEM

(Ungváry Krisztián Imrédy Béláról írt tanulmányához mielőtt hozzászólnák, le kell írnom a koráról alkotott történészi véleményemet, mivel nem csak ő, és még nem is csak a magyar történészek, de a nyugatiak sem azon az elvi alapon állnak, mint amit én reálisnak tartok. Az első világháborút követő időszak sokkal fontosabb szerepet játszott a társadalomfejlődésben, semhogy akár a második világháborút, majd a hidegháborút megnyert nyugati polgári társadalmak, akár a zsidóságot ért példátlan katasztrófa hangulatának érzelmi hatása alatt szabad értelmezni.)
A két háború közti időszak azzal indult, hogy a háborút megnyerő nyugati tőkés osztálytársadalmak ott akarták folytatni, ahol abbahagyták, uralkodni a gyarmatok és befolyási övezetek felett, fenntartani a tőkés osztálytársadalmat, tovább folytatni a liberális gazdaságpolitikát. Alig tíz év után azonban bekövetkezett a tőkés világ legnagyobb gazdasági válsága. Drasztikus formánban jelentkezett, hogy a tudományos és technikai forradalom elvárásainak már nem felelhet meg sem a társadalom osztályokra való merev tagozódása, sem az önző nacionalizmus, sem a gyarmatok és befolyási övezetek feletti uralkodás.
Bármennyire világosan jelentkezett, hogy a korábbi módon nem lehet folytatni, a nyugat-európai tőkés, polgári társadalmak ragaszkodtak a folytatáshoz.
Három fronton azonban megindult a társadalmi átalakulás.
A társadalomtudósok előtt sem vált nyilvánvalóvá, hogy a modern társadalom elsődleges jellemzője, hogy abban megvalósul az állampolgárok vertikális mozgása. Ebben az állampolgárok társadalmi elhelyezkedése egyre inkább képességükön, szorgalmukon és erkölcsükön múlik.
Amíg nem a vertikális mobilitás alapján ítéljük meg a társadalmakat, fennmarad a jelenlegi elméleti zűrzavar.
A két háború közti időben a vertikális társadalmi mobilitás három, nagyon eltérő körülmények között indult kibontakozásnak.
I. Észak-Amerikában, az Egyesült Államokban és Kanadában, továbbá Óceániában, Ausztráliában és Új-Zélandon. Ezekben létrejött az osztálytársadalmak ötezer éve alatt sehol nem tapasztalt vertikális mobilitás a társadalmukon belül. A nyugati közvélemény előtt köztudott volt, hogy ebben a négy volt angol gyarmaton szinte bárkiből lehet bármi. Természetesen ez ugyan túlzás volt, de minden korábbi osztálytársdalomhoz képest óriási minőségi változást jelzett. A közvélemény ugyan tudta, de a társadalomtudományok nem tulajdonítottak ennek nagyobb jelentőséget, pedig az okainak feltárása mind elméleti, mind gyakorlati okból nagyon fontos lett volna.
A gyakorlat egyértelműen mutatta az okot. Ha egy viszonylag lakatlan, társadalmi térségbe a puritán kultúrájú emberek azért települnek át, hogy a munkájukból megélhessenek, ott érvényesül a mindenki képessége szerinti boldogulása. Ezt egyértelműen bizonyítja Amerikában, hogy hova jutottak azok a gyarmatok, amelyiken a mediterrán kultúrájú államok politikai és egyházi nagyságai rendezkedetek be, és hova azok, ahova a nyugati puritán kultúrájú államok egyszerű emberei azért vándoroltak, hogy megélhessenek. Az előbbi típust jelentik a latin-amerikai országok, az utóbbit a négy fennemlített.
A másik tanulság abból vonható le, hogy a puritán gyarmatosítók is csődöt teremtettek ott, ahol sok volt az őslakos, azaz a kizsákmányolható munkaerő. Az angol és holland gyarmatok éppen olyan elmaradottak maradtak, mint a spanyol és portugál társaik.
Azt már alig merem elmondani, hogy az Egyesült Álalmok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland sikeréhez az is hozzájárult, hogy nincs gazdag történelmi múltjuk, nem lehetnek arra betegesen büszkék. Ezt talán akkor értjük meg jobban, hogy a gazdag múlt visszahúzza a társadalmi változásokat, amikor a másik két példa csődjét vizsgáljuk.
II. Oroszország rátért a bolsevik rendszerre. Ami 1917 után Oroszországban történt, marxista forradalomnak tekintik. Ebből annyi igaz, hogy Marx tanait nyilvánították a Bibliájuknak, de a marxizmushoz kevés közük volt. Nem annyira az lesz a történelmi jelentősége, amit épített, hanem sokkal inkább az, amit ázsiai módszerekkel összetört. Az 1917 előtti kelet-európai társadalmi viszonyok következetes összetörése ugyan elengedhetetlen feltétele volt a társadalmi fejlődésnek, de nem jelentett, nem is jelenthetett megoldást, mivel a lakosság viselkedési kultúrája olyan távolt állt a kor követelményeitől, hogy a régi romjain sem születhetett a kor követelményének megfelelő felépítmény.
Az élet egyértelmű tapasztalatai ellenére, máig nem tudatosult, hogy a társadalmi élvonalba kerüléshez elengedhetetlen feltétel a lakosság nyugati puritán, illetve a távol-kelti konfuciánus viselkedése. Márpedig a kelet-európai népeik viselkedése ettől alapvetően eltérő.
A bolsevik rendszer mégis forradalom volt abban az értelemben, hogy a világ egyik legmerevebb osztálytársadalmában megvalósította a vertikális mobilitást. A bolsevik rendszer brutalitása, vallási merevsége ugyan a legértékesebb elemeket üldözte, de a társadalomban megvalósuló vertikális mobilitást nem lehet letagadni. Ebben a tekintetben a nyugat-európai tőkés osztálytársadalmak előtt járt. A Bolsevik rendszer bukása után kialakult helyzetben ugyan egészen más szelekció érvényesül, de a vertikális mobilitása inkább a száz év előtti észak-amerikai viszonyokhoz hasonlítható, mint a nyugat-európaihoz.
Nem véletlen, hogy Roosevelt sokkal közelebb állónak érezte magát a műveletlen kelet-európai zsarnokhoz, Sztálinhoz, mint a maga osztályában zseniális Churchillhez.
A bolsevik Szovjetunió legfontosabb világpolitikai szerepe a hidegháborúban jelent meg. Az imperialista nyomása nélkül sokkal lassabb lett volna Európa nyugati felének társadalmi modernizációja, a gyarmatok felszabadulása, és a térség integrációja az Európai Unióban.
III. A fél-perifériák fasiszta berendezkedése. Ennek a megítélése még mindig csak az elkövetett bűnei alapján történik. A történészem ég addig sem jutottak el, hogy elismerjék, hogy a fasiszta rendszerek szinte minden fél-perifériához tartozó társadalmat meghódítottak, és a liberális tőkés osztálytársadalmaknál hatékonyabban működők voltak.
A fasizmusok nem azért buktak el, mert a centrum országainál rosszabb társadalmai rendszert alkalmaztak, hanem azért, mert imperialisták lettek, erejükön felül terjeszkedtek.
A fasizmusok világtörténelmi szerepe.
Az első világháború után modern, a kor követelményének megfelelő társadalmak csak a puritánok által berendezett, volt angol gyarmatok, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland voltak. Csak e négy ország társadalmában volt megfelelő a társadalmi mobilitás, csak ezek jutottak túl a merev osztálytagozódáson, az imperializmuson, és ezekben hiányzott a gyarmattartó igyekezet.
A bolsevik rendszert legfeljebb a marxista vallás ortodox formájának lehet tekinteni, ami addig még viszonylagosan jól vizsgázott, amíg az imperialista tőkés osztálytársadalmakkal vetették össze. De még így is csak a balkáni országokban fogadta a lakosság többsége lelkesen a bevezetését. A Szovjetunió nyugati határától nyugatra csak erőszakkal lehetett a többség akaratával szemben bevezetni a megszállt országokba. Kivételt csak Kína jelentett, ahol viszonylag gyorsan a kínai kultúra igényeihez igazították. Annyit azonban már itt meg kell jegyezni, hogy az emberiség történelmének legsikeresebb forradalmát a kínai igényekhez szabott bolsevik rendszer érte el.
Az európai szovjetrendszer összeomlást két tényező okozta.
1. A háborút követően olyan pozitív társadalmi változás zajlott le a nyugati polgári társadalmakban, amelyekkel szemben a bolsevik rendszer nem vehette fel a versenyt. Amíg a két háború közt a Szovjetunióban a gazdasága, az iskolázottság gyorsabban nőtt, mint a tőkés társadalmakban, a háborút követően egyre inkább megfordult e trend.
2. A Szovjetunió akkor lendült igazán a fegyverkezési versenybe, amikor annak megnyeréséhez már nem emberben és nyersanyagban való gazdagság, hanem tudomány, technika és piacgazdaság kellett. A fegyverkezésben szerény maradó, és világuralomra nem törekvő Szovjetunió ugyan egyre jobban lemaradt volna, de nem jobban, mint a jelenlegi társadalmi berendezkedése mellett.
A fasizmusok világtörténelmi szerepe.
Az első világháború után modern, a kor követelményének megfelelő társadalmak csak a puritánok által berendezett, volt angol gyarmatok, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland voltak. Csak e négy ország társadalmában volt megfelelő a társadalmi mobilitás, csak ezek jutottak túl a merev osztálytagozódáson, az imperializmuson, és ezekben hiányzott a gyarmattartó igyekezet.
A társadalom modernségének elsődleges jellemzője, hogy lehetővé vált a társadalom tagjai számára a felemelkedés. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy ez a vertikális mozgás szabad, mindenki számára nyitva áll, csak azt, hogy lehetséges, biztosítottak a jogi keretek, és nem tiltakozik a társadalom ellene.
A fasizmusok történelmi szerepét csak akkor láthatjuk reálisan, ha nem a mai nyugti demokráciákkal, hanem a két háború köztiekkel állítjuk szembe. Az ugyan tagadhatatlan, hogy a második világháború után a fasizmusok versenyképtelenekké váltak, de az nem, hogy a két háború közti polgári társadalmaknál hatékonyabbak voltak. Lényegesen gyorsabb volt a gazdasági növekedésük, lényegesen kisebb a jövedelmek differenciáltsága, szinte ismeretlen volt a munkanélküliség. Ami azonban a legfontosabb, először jelent meg jelentős mértékben a társadalom vertikális mobilitása.
A fasizmusok bukását az hozta, hogy imperialisták voltak, a sikereik alapján azt hitték, hogy amit szabad volt a tőkés imperialistáknak, az ezután őket illeti meg. A sikerek és a közvélemény páratlan támogatása birtokában elég erősnek érezték magukat, hogy az imperialista országoktól elvegyék a gyarmatokat és a befolyási övezeteket, ezután ők dúskálhassanak a nyersanyagokban, és élvezhessék a gyarmatoktól elrabolt jövedelmet. Ezt a végzetes hibájukat ugyan éppen a gyarmattartók nem róhatják fel bűnüknek, mivel ebben ők voltak az ősbűnösök.
A fasizmusok pozitív világtörténelmi szerepe, hogy létre hozták a tőkés osztálytársadalmakban hiányzó, a társadalmi és gazdasági fejlődés szempontjából elengedhetetlen vertikális társadalmi mozgást, csökkentették a társadalmi feszültséget, a jövedelmek differenciáltságát. A jelen viszonyok között ez már nem tűnik nagy társadalmi tettnek, mert a polgári társadalmakban is működik, de a két háborúközt még nem működhetett.
A fasiszta rendszer tagadhatatlan érdeme, hogy megkönnyítette a társadalom tagjai számára a felemelkedést. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy ez a vertikális mozgás mindenki számára megnyitotta, csak azt, hogy a korábbinál lehetségesebbé vált.
Ezt igazolja Németország története. A fasizmus egyetlen évtizede alatt végrehajtott társadalmi változások nélkül Németország nem lenne ott, ahol ma van. Ez csak a fasiszta társadalmi modernizációjának, majd a háború utáni állami megosztottságnak köszönhető. Németországban a porosz társadalmi befolyást Hitler számolta fel, és a visszarendeződését bolsevik uralom és rendszer akadályozta meg.
Tisztázásra szorul a fasizmusok népszerűsége.
A fasiszta rendszerek mindegyike önerőből jött létre. A működésüket olyan nagyarányú társadalmi támogatottság jellemezte, amire előtte nem volt történelmi példa. Németországban, Olaszországban, Japánban nem volt, és az óta sincs olyan támogatottság. Amilyent a fasiszta vezetés élvezett. A rendszert jellemző terror ugyan minden ellenzéket csírájában elnyomott, képes volt minden választási eredményt meghamisítani, de erre nem volt szükség. A lakosság példátlanul nagyarányú támogatását élvezték. Nem szorultak a titkos választásra, hiszen a kilencven százalékot is jóval meghaladó támogatásra számíthattak. Elég arra gondolni, hogy Ausztria történelmében sem lőtte, sem utána, nem volt akkora választási győzelem, mint az Anschluss elfogadását.
A történésznek nem annyira a célt, és az alkalmazott módszerek erkölcsösségét kell mérlegre tenni, mint a következményeit. Ezt még a fasizmus esetében senki nem alkalmazta.
Németország eljutott volna oda, ahol ma van, ha kimarad a fasizmusa?
Aligha. De érdemes lenne alaposan kielemezni.
Japán eljutott volna oda, ahol ma van, ha nincs fasizmusa, ha nem próbálja ki az erejét a nyugati világgal szemben, ha nem tanulja meg, hogy erre nem lehet elég erős?
Aligha. De ezt magunka a japánoknak kellene megvizsgálni.
Maradjunk annyiban, hogy a polgári társadalmak a második világháború után két gazdasági csodát értek meg, a németekét és a japánokét, vagyis azokét, akik előtte fasiszták voltak.
Mivel mérjük a társadalom fejlettségét.
Ma már anakronizmus, ha a társadalmak életében történő változást az alkalmazott ideológia alapján mérjük. Lassan belátjuk, hogy ez másodlagos.
Az is egyértelmű, hogy egy társadalom gazdagsága, az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem legfeljebb a múltbeli teljesítményt, vagy a szerencsés geológiai adottságot mutatja. Ez mondható el a másik két, fontosabb adatra, az átlagos iskolázottságra, és a várható életkorról is.
A társadalom modernségét elsődlegesen az jelzi, hogy könnyebbé válik a társadalom tagjai számára a felemelkedés. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy ez a vertikális mozgás könnyű, és mindenki számára nyitva áll, csak azt, hogy lehetséges, biztosítottak a jogi keretek, és nem tiltakozik a társadalom ellene.







Ehhez is van hozzáfűzni valóm. Mind Bethlent, mind Imrédyt magam is a két háború közti politikusok legtehetségesebbjei közé sorolom. Bethlennel az a bajom, hogy arisztokrata volt, az osztálya érdekén képtelen volt túllépni. Gróf Bethlen Istvánt Széchenyi Istvánhoz hasonlítanám, de ami akkor haladó volt, az közel száz évvel később anakronizmus. Nem véletlen, hogy okos grófként együtt kívánt dolgozni a két úrral, Gömbössel és Imrédyvel. Mindkettőben azt a politikust látta, aki képes lehet az úri középosztály számára átjátszani a magyar társadalom vezetését. A védhetetlen arisztokrata hatalomveszése számára ez a hatalomváltás ígérte a legsimább, legkevésbé kemény módot.
Imrédy a magyar úri középosztály történelmi vezére akart lenni Gömbös után. Mindketten olyan osztály érdekét képviselték, amelyiknek hatalomra juttatása eleve nem kudarcra volt ítélve. A társadalomszemléletükre az jellemző, hogy a népet szerint kell, a népre lehet számítani, de a hatalomban való részesülésre még éretlen.
Ungvárynak abban igaza van, hogy Imrédy sem tekintette tarthatónak a neobarokk Horthy-rendszert, azt szélesebb alapokra, az úri középosztály vezette társadalommal akarta felcserélni. Ungváry azonban meg sem jegyzi, hogy ennél is többet akart minden fasizmus. A fasizmusok nem az úri középosztályra építettek, hanem a társadalom egészére azzal, hogy a politikai hatalom azonban kemény diktatúra legyen.
A történész feladata nem Bethlen és Imrédy felmagasztalása, hanem a fasizmus tárgyilagos helyretétele.
Erre egyszer sort kell keríteni.
Az angolok által betelepült és berendezett gyarmatokon valósult meg először. E gyarmatokat nem kincskeresők, erőszakos vallásterjesztők, hanem a munkájukon megélni akaró puritánok rendezték be. E társadalmakban mindenki dolgozni, munkájából megélni akaró bevándorló volt.
A világgazdaság centrumát azonban továbbra is a nyugat-európai tőkés osztálytársadalmak jellemezték. A világgazdaság pedig a tőkésosztály érkének megfelelő liberális politikát folytatott. Ez került nemcsak gazdaági, de társadalmi válságba. Ez a vállság fokozottan sújtotta a fél-perifériákat, ahol világossá vált, hogy a liberális piac az állam segítségére, irányítására szorul.
A gazdaság liberális működtetése először a politikailag még feudális Oroszországban roppant össze. Nem annyira azért, mert ez volt a legérettebb társadalom a változásra, hanem sokkal inkább azért, mert ez volt a legrothadtabb.
Az még nem felderített, hogy a liberális társadalom fasiszta rendszerrel történő felváltása miért először Portugáliában, majd Olaszországban történt meg. Ugyanakkor érthető, hogy a fasizmus és az antiszemitizmus erősödése már az első világháború után, Közép-Európában is mutatkoztak. Poroszországban, Lengyelországban és Magyarországon, e három nemesi társadalomban a feudalizmusból itt hagyott, politikai szerepű, de tényleges gazdasági súly nélküli nemesség nagyon fogékony volt a fasizmus nacionalizmusára és antiszemitizmusára. Joggal érezték úgy, hogy ez kínálta az alkalmat, hogy hatalomhoz juthasson az a réteg, amelyik az arisztokrácia felől koldusnak, a nép felé úrnak érezte magát. Magyarországon a jobbágyfelszabadítás után úri középosztály játszotta tovább a nemesség sok évszázados szereplét. Mivel a gazdasági életben való boldogulásra alkalmatlan volt, zsigereiben gyűlölte a gazdaságban és tudományban példátlan sikerrel szereplő zsidóságot, és végre politikai főszerepre vágyott.
Ahhoz, hogy az okos Imrédy viselkedését megértsük, helyére kell tenni a fasizmust általában, és annak közép-európai formáját különösen.
A fasizmus válasz volt a fél-perifériákon a liberális tőkés piacgazdaság válságára adott. Ezt a rendszert a fél-perifériákhoz tartozó társadalmak nagy lelkesedéssel, és önerőből választották. A történészek máig is csak azt látják, hogy a fasizmus diktatúra volt, azt nem, hogy megteremtette a társadalom belső mobilitását. Márpedig a 20. század első felében erre volt szükség. Előtte ilyen társadalom csak a már említett négy ország, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland volt. Ezekhez képest a fasiszta országok nem jelentettek haladást, de a nyugat-európai tőkés osztálytársadalmakhoz képest igen. Tegyük hozzá, hogy a második világháború után kialakult nyugati társadalmakhoz képes sem. Nem véletlen, hogy a fasizmusok kora azzal járt le, hogy minőségében mások, jobbak lettek a nyugati polgári társadalmak.
A fasizmusok háború előtti sikereit máig nem eszik tudomásul. Pedig elég volna megnézni az európai országokban 1930 és 1940 közti gazdasági növekedést, munkanélküliséget, oktatást, halandóságot, kiderülne, hogy a fasiszta országok sokkal eredményesebbek voltak, mint a liberális polgári demokráciák. Tegyük hozzá, hogy a népszerűségük is lényegesen nagyobb volt. Ezt ugyan lehet azzal kérdőjelezni, hogy nem voltak engedélyezve a pártok, cenzúra volt, de azt is látni kell, hogy a lelkesedés és politikai aktivitás páratlan volt. Ausztriában az Anschluss után tartott népszavazáson 99 százalék volt az igen. Lehet, hogy politikai nyomős nélkül csak 90 lett volna, de arra sem volt példa a politikai demokráciák történetében. Az igazi népszavazást azonban a frontokon való lelkes szerepléssel kell mérni. Mivel lehet magyarázni a németek és japánok hősiességét, ha nem a rendszerhez való hűséggel.
A fasizmus nem azért bukott meg, mert a nép megdöntötte, hanem azért, mert imperialista háborúban őrölték fel önmagukat.
Kezdetben a fasizmusnak csak a zsidóság volt ellenfele, de ezt maguk a rendszer zsidóüldözése hívta maga ellen. Tegyük hozzá, hogy a zsidóság, látva, hogy a közvéleményben nem talál támogatást, nagyon kevés kivételtől eltekintve, bambán várta a megpecsételt sorsát. A közép-európai fasizmusok barbár zsidóüldözése ellenére, a zsidó ellenállók csak a háborúvesztés nyilvánvalóvá válása, és főleg a háború után sokasodtak.
A tanulmánynak azzal kellett volna kezdődni, hogy minden fasizmust pozitív szociális célok is jellemezték, amelyeket Imrédy érdemének is tulajdonít. A fasizmus megboccsájthatatlan bűne a zsidóüldözés, a nekiszabadított antiszemitizmus volt. Ebben Imrédy sem maradt el a nyilasoktól.
Nem ismerek olyan fasizmust, amelyiknek nem voltak szociális, társadalmi és gazdasági érdemei a megelőző rendszerhez viszonyítva. Hitler nácizmusának is nagyok voltak ezek az érdemei.
A fasizmus azért volt népszerű nemcsak a magyar úri középosztály, de a tömegek számára is, mert a liberális kapitalizmusnál szociálisabb volt. Ráadásul a gazdaságot is azoknál sokkal hatékonyabban működtette.
Ahol nem volt zsidóság, ott nem lehetett a fasizmust azzal minden másik korabeli társadalom alá minősíteni, hogy antiszemita volt. A nem antiszemita fasizmust legfeljebb a bolsevik rendszerrel lehet párhuzamba állítani azzal a különbséggel, hogy még a bolsevik társadalomnál is nagyobb gazdasági hatékonysággal működött. A nem zsidóirtó fasizmus leginkább a mai Kína sikereihez hasonlítható lenne, ha nem vált volna agresszív imperialistává.
Ungváry azzal akarja menteni Imrédyt, hogy ő nem a német, hanem az olasz és a portugál fasizmus híve volt. Az Imrédy érdekében felhozott érdemek minden, tehát a német, a japán fasizmusban még jellemzőbbek.
Imrédy és Gömbös előbb voltak antiszemiták, mint Hitler, csak nem egy képzetlen piktor stílusában, hanem úriemberként.
Egyik faizmus sem volt antiszemita, ahol nem volt számot tevő zsidó etnikum. Ezekkel szemben, minden fasizmus antiszemita volt, ahol volt zsidóság, mert azok vagyonából akarta a szociális és háborús, nacionalista céljait megvalósítani.
A fasizmusnak nem a szociális és gazdasági céljai voltak hibásak, hanem az imperializmusa és zsidógyűlölete. A fasiszta rendszerről ma már sok jót is mondanának, ha nem lett volna éhes imperialista, és kegyetlenül antiszemita.
Ennek ellenére mind a jó fasizmus, mind a jó bolsevik rendszer bukásra volt ítélve, mivel a liberális tőkés osztályuralmat olyan össznépi társadalom váltotta fel, a melyik a fasiszta és a bolsevik rendszernél szociálisabb, gazdasági tekintetben hatékonyabb, és nem nacionalista.
Ungváry ugyan a történelemtudósok lelkesedésével gyűjtötte össze a magyar zsidóságra vonatkozó adatokat, de gondosan mellőzte a világi és egyházi arisztokratákra vonatkozókat. Márpedig, akinek az a célja, hogy Imrédyt, mint a barokkos, konzervativizmus és a liberális zsidóság közti utat kereső politikust mutassa be, kötelessége volna az arisztokrácia és az úri középosztály túl hatalmáról is képet adni.
Aki ismerte a két háború közti magyar társadalom elmaradottságát, ami a kor történészétől is elvárható volna, annak az adatok tekintetében is illusztrálni kell a különbséget a vagyonát és a politikai befolyását passzívan élvező világi és egyházi arisztokrácia, a gazdaági szférát kerülő, de hatalomra törő úri középosztály, és a példátlan sikerrel polgárosodó, gazdagodó zsidóság között.
Azt ugyan nemcsak Ungvári, de Imrédy sem tagadta, hogy a magyar társadalom elmaradottságának, a három millió koldusnak a legfőbb oka nem az ipart és kereskedelmet, tudományt és sajtót uraló zsidóság, hanem a termőföld kétharmadát külterjesen hasznosító világi és egyházi arisztokrácia. Ezért a két háború közti politikusnak, és még inkább a kor történészének elsősorban a nagybirtokrendszert és az azt kiszolgáló politikai erőket kell negatív jelenségként bemutatni.
Ungvári sem tud szabadulni az antiszemitizmus hamis megítélésétől, ami csak a zsidósság üldözését, többségének megsemmisítésében való lelkes asszisztálást ítéli el, de a zsidóság szerepének visszaszorítását, ha nem is pozitív, de racionális magyar érdeknek állítja be.
Sajnos, a zsidóság is hibás abban, hogy a magyar antiszemitizmust csupán erkölcsi bűnnek, és nem mutatnak rá arra, hogy ezzel a magyar társadalom érdekét generációkra kiható súlyos károkozói lettek. Még nem akadt olyan történész, aki kimutatta volna arra, hogy mekkora kárt okoztunk a zsidó és sváb etnikumunk nagy többségnek elveszítésével. A történelem előbb megbocsátja az erkölcsi hibát, mint az anyagi károkozást. A történésznek az a kötelessége, hogy elsősorban a társadalom érdeke alapján ítélje meg a kor szereplőit. A népnek legyen lelkiismerete, a történésznek azonban ne, mert ő nem gyóntatópap, hanem a társadalom érdekét feltáró tudós, aki a tetteket eredményük, hatásuk alapján mérlegeli.
Ha a két háború közt olyan rendszer lett volna, amelyik az arisztokráciát és a főpapokat kártalanítás nélkül megfossza a vagyonuktól, az osztályhelyzetüket illusztráló csillag viselésére kötelezi, megtiltja, hogy velük való szexuális kapcsolatot bünteti, sőt többségüket elgázosítja, ezek a tetteink ugyan erkölcsi bűnt jelentettek volna, de védekezhetnénk azzal, hogy ez a társadalmi felemelkedésünk feltétele volt. A zsidóság üldözése, pusztítása, a svábok kitelepítése azonban nemcsak erkölcsi bűnünk volt, hanem óriási társadalmi és gazdasági kártétel is.
Az antiszemitizmus nemcsak bűn, hanem a magyar társadalom legkártékonyabb cselekedetének mozgatója volt. A magyar zsidóság nem a magyar társadalmi fejlődés kerékkötője volt, mint a magyar világi és egyházi arisztokrácia, hanem a motorja, amelyik akkor húzta előre, amikor a magyar etnikum nagy többsége erre még nem volt képes.
Azon, nem lehet csodálkozni, hogy a magyar arisztokrácia politikai élcsapata, Bethlen, Teleki és társaik, vagyis a legjobbak is, abban a meggyőződésben éltek, hogy a zsidóság által megszerzett vagyon és tudás a zsidóság nélkül is létrejött volna, ha nincsenek harácsoló zsidók.
Azt is meg kell érteni, hogy a magyar úri középosztály, még annak a java is, azt hitte, hogy a zsidók vagyonát ők is létrehozták volna, és avval ők jobban tudnának gazdálkodni. Vagyis a bányák, gyárak, bankok, a több százezer munkahely nem a szidóság munkájának eredménye, hanem a zsidók nélkül ők is létrehozták volna. Ezt elhitték, hogy a zsidóktól elkobzott vagyont ők is ugyanolyan hatékonysággal fogják működtetni, és gyarapítani. Imrédyt és társait azonban nem ez vezette, ők tisztán látták, hogy a politikai hataloméhségük kielégíthetősége a zsidók által felhalmozott vagyon nélkül hiú ábránd. Ennek a hitüknek azonban semmi alapja nem volt.
A kor történésze semmire sem megy mindaddig, amíg ki nem mondja, hogy csak a zsidósság volt képes azt a vagyon felhalmozni. A magyar úri középosztály kezében az nem jött volna létre, és nem sokat ért. A zsidóság akkor gazdagodott meg, amikor a magyar úri középosztály velük szemben jelentős versenyelőnyt élvezhetett. Ők is gyűjthették volna a tojást, a rongyot, adhattak volna ki újságokat, tanulhattak volna az egyetemeken, hogy tudósok legyenek, de nekik a pénzkereső munka elve piszkos volt.
A kor történészének nemcsak azt kellene kimutatni, hogy a magyar zsidósság mekkora gazdasági és tudományos szerepet nyert, hanem azt, hogy az, létre sem jött volna nélkülük. A zsidó tojáskereskedő nem azért gazdagodott meg, a fia nem azért lehetett tudós, mert a magyar úri középosztály helyett ő vásárolta fel a tojást, hanem azért, mert az urak ilyen munkára nem vállalkoztak.
Ungváry is sokat foglalkozik a zsidóság számarányánál sokkal nagyobb vagyoni, jövedelmi súlyával, de egyetlen szót sem mond arról, hogy az úri középosztály mennyire túl volt képviselve a hadsereg, a közigazgatás és a bíróságok tisztikarában, de még a felsőoktatásban is. A történész, aki azon háborog, hogy a zsidóság a gazdaságban túlságos súllyal rendelkezett, tegye hozzá, az állami hatalom szervezeteiben pedig az úri középosztály rendelkezett hasonló túlsúllyal. A zsidóság pedig a közigazgatási, bírósági és katonai hatalomból volt kiszorítva.
Itt jegyezem meg, hogy a numerus clausus indokoltságát védők sem tették, és még ma sem teszik hozzá, hogy az úri középosztály ugyancsak a lakosság 5-6 százalékát tette ki, akárcsak a zsidóság, és azok gyermekei még nagyobb arányban vettek részt a közép- és felsőfokú oktatásban. Az úri középosztály társadalmi súlya ugyanúgy túl volt értékelve a politikában, mint a zsidóságé a gazdaságban.
Az urak kerülték a polgári foglalkozásokat, mindenek előtt a vállalkozást. A zsidóság pedig azt tette, amit az urak rangjukon alulinak tartottak.
A két háború közti kor történészei máig nem jutottak el odáig, hogy kimutatnák, hogyan nézett volna ki Magyarország a zsidósága nélkül. Mekkora lett volna a gazdasági, pénzügyi, tudományos és katonai súlya? Mekkora lett volna a nem zsidó polgári osztály, a vagyonából élő értelmiség aránya?
Akik ma sem képesek felfogni, hogy hol tartott volna a két háború közti ország a zsidóság nélkül, azoknak mondom, hogy a két háború közti mintegy félmillió zsidó és egymillió sváb megmaradása esetében ma mintegy ötven százalékkal jobban élnénk. Hol tartana az a Budapest, amelyik lakosságának ötöde volt zsidó, és németül tudott szinte az egész értelmiség? Mennyi tőke jött volna egy ilyen országba?
Imrédyre visszatérve.
Nem kell Imrédy működését ismerni ahhoz, hogy őt nem a spanyol és olasz fasizmus, vagy még kevésbé az amerikai New Deal hívének, hanem a nácik hitbuzgó tanítványának tekintsük. A két fasizmus között csak az volt a különbség, hogy ahol nem élt jelentős zsidóság egyik sem volt antiszemita, ahol pedig nagyszámú és gazdag zsidóság élt, mindegyik hisztérikus antiszemita volt. Márpedig a magyar úri középosztály, élén Imrédyvel, hisztérikusan antiszemita volt.
Imrédy antiszemitizmusa éppen Hitler biztatására erősödött tovább.
Ő is tudta, hogy Hitler szemében mi, magyarok sem voltunk árják, tehát az ő árjásítása minket is felszámolt volna. Ezért szerette volna Ungváry elhitetni, hogy Imrédy nem Hitler, hanem sokkal inkább Salazar tanítványa.
Unváry az egyre türelmetlenebb antiszemitizmust „árjásításnak” minősíti. Hitler árjásítása minden nem árja nép, a magyarság felszámolását, ha nem is elégetését, de legalábbis Ázsiába való visszatelepítését, és a Kárpát-medence teljes és következetes „árjásítását” jelentette volna.
Ungváry okosan felismerte, hogy Imrédyről csak akkor lehet elfogadható bizonyítványt kiállítani, ha őt a jó fasiszták közé soroljuk, ráadásul bebizonyítjuk, hogy a barokk magyar társadalmat is meg akarta szüntetni. Azt nem veszi észre, hogy ezt Hitler, Imrédynél sokkal következetesebben megvalósította volna. Ott is bajban van, amikor Imrédy érdemei között említi, hogy amit ő akart, lényegében azonos azzal, amit a nyilasok akartak, azzal a különbséggel, hogy az ő fasizmusát a hozzá hasonló urak vezényelték volna. Ungváry érvelését elfogadhatóbbá tette volna, ha talál olyan célt Imrédy tevei között, amit a nyilasok, illetve más fasiszták nem akartak, sőt nem tettek meg.
Ungváry logikája arra épül, hogy Imrédy lényegében ugyanazt akarta, mint a nyilasok, csak nem fogadta be a nyilas csőcseléket. Ennél jobban nem lehetet megfogalmazni a Gömbös, Imrédy vezette politikusok különbségét a nyilas mozgalomhoz viszonyítva. A zsidóság üldözésében nem finnyás magyar urak volt, akik a tömegek, a lenézett munkások és mezőgazdasági proletárok nélkül akartak szociálisabb társadalmat építeni, amiben az uraké lett volna a centralizált politikai hatalom. Ennyiben azonban számomra az úri magyar középosztály még a nyilasoknál is kevésbé elfogadható, kártékonyabb. Nálunk nemcsak Salazar, de Hitler is szociálisabb volt.
Nem ismerem a nyilasok vezetőinek társadalmi hátterét, de azt bizton állítom, hogy Hubay vagy Matolcsy nem volt Imrédynél kevésbé értelmiségiek csak azért, mert ők a munkások és az agrárproletárok felszabadítását feladatuknak tartották.
Az, hogy akkor nagyon kevesen ismerték fel, hogy a németekkel való szoros szövetség nemzetellenes bűn, a revizionizmus uralma idején érthető. Azt, hogy ezt a történészek ma sem hangsúlyozzák, nem érthető. Ezt egyedül Bajcsy Zsilinszky Endre ismerte fel. Ő is azon a politikai pályán indult el, amin Gömbös és Imrédy, de amikor rájött, mi vár ránk Hitler győzelme esetén, következetesen, és keményen a másik oldalra állt. Ilyen azonban elvétve akadt.
Számomra minden politikai erő, amely antiszemita volt, és amelyik Hitler mellé állt, kártékonynak minősült, méghozzá abban a mértékben, milyen hevesen gyakorolta. Ebből fakadóan a nyilasokat kártékony politikai ellenségnek tekintettem. Utólag, először azt írtam jóvá náluk, hogy ők voltak az egyetlen gyökeres agrárreformot követelők, a nagybirtokrendszer elkötelezett ellenségei. Arra csak sokkal később jöttem rá, hogy az akkori viszonyok között az egyetlen lehetőség, amit a világpolitikai nyitva hagyott számunka, a régi rendszer összezúzása volt.
Csak az 56-os forradalom, és a rendszerváltás tanított meg arra, hogy a kívánatos társadalmi átalakulás a korábbi társadalmi viszonyok összezúzása nélkül lehetetlen. A magyar társadalmat, de általában minden közép-európait, csak akkor lehet modernizálni, ha a vertikális társadalmi mobilitás létrejön. Mivel a két háború között a bel- és a külpolitikai helyzet nem adott lehetőséget a baloldal vezetése alatti társadalmi összetörésnek, utólag elismerem a fasizmusok e téren elért eredményeit, és értékelem a nyilasok ez irányú igyekezetét. Szerencsénkre, Hitler imperialista törekvései megbuktak a tőkés demokráciák és a bolsevik Szovjetunió katonai erejével szemben, és példátlan zsidóirtásának hatására a világ lelkiismerete nem ad többé teret az antiszemitizmus hatalomra jutásának. A nyilas mozgalomnak ezzel megszűnt az érvényesülési tere. Nem lehetnek a szomszéd államokkal szemben nacionalisták, és nem lehetnek közveszélyes antiszemiták. Megengedhetjük magunknak, hogy az erényeikről is beszéljünk.
Azok közé a kevés értelmiségi közé tartoztam, aki az első két választáson a minél erősebb kommunista eredményért drukkolt. Baranya-megyében voltam a Nemzeti Parasztpárt megyei titkára, így módomban volt a választási eredményeket elemezni. Meglepetésemre kiderült, hogy a vártnál kisebb kommunista eredmény nagy többségét a háború alatti választáson nyilasokra szavazók hozták. Rádöbbentem, hogy mind a nyilasokat, mint a kommunistákat azok támogatták, akik következetesek voltak abban, hogy a régi társadalmat össze kell törni. Sajnos, kevesen voltak. Ezt csak jóval később fogalmaztam meg úgy, hogy csak a nyilasok és a kommunisták voltak azok, akik gyökeres társadalmi átalakulást, kemény forradalmat akartak.
Az 56-os forradalom arra tanított, hogy még mindig kisebbséget jelentenek azok, akik a bolsevik rendszer alatt végrehajtott forradalmi változásokat üdvösnek tartották, és az úri világ restaurációját elvetették. Ezt akkor még azzal magyaráztam, hogy egyrészt kevés idő telt el, másrészt a végrehajtott üdvös változások során alkalmazott módszerek nagyon durvák, ázsiai keménységűek voltak. Ma sincs fantáziám ahhoz, hogy lássam, mi történt volna az úri világ gyors restaurációját követő évek során.
A rendszerváltás után újra azt kellett tapasztalnom, hogy hiába teltek el évtizedek, a részleges restauráció híveinek volt nagyobb a társadalmai támogatottsága. Az van még ma is. A magyar társadalom többsége a már végbement társadalmi változásokat is soknak tartja, annak ellenére, hogy ez is kevés.
A társadalom tagjainak négyötöde számára már többé kevésbé nyitva áll a felemelkedés, és fentről is lehet lejjebb kerülni, de a társadalom alsó ötöde számára még mindig lehetetlen a felemelkedés. Márpedig csak az a társadalom lehet versenyképes, amelyikben a többinél nagyobb a vertikális mobilitás.
Ezt azért kellett leírni, hogy az elmúlt száz év magyar történetét csak azon az alapon lehet reálisan értékelni, ha azt vizsgáljuk, ki, hogyan szolgálta a társdalom vertikális mobilitását. Ezen az alapon azt kell megállapítani, hogy a magyar úri középosztály ugyan a Horthy-rendszernél szociálisabb viszonyokat akart, de szabad vertikális mozgást nem.
Azt, ha nem is kiemelt hangsúllyal, Ungváry is elismeri, hogy a két háború közti magyar társadalmat csak politikai diktatúra lett volna képes összetörni. Ezzel igazolja Imrédy politikai ambícióit, de nem teszi hozzá, ez még inkább igazolja akkor Szálasiét, aki nála sokkal radikálisabb társadalmi változást akart. De ez az érvelés igazolja bolsevik diktatúrákat is.
Érthetetlen, hogy a jobboldal ugyan diktatúrát akar, de a baloldali diktatúrát, mint olyant, eleve kártékonynak tartja. Ez volna a logikus, hogy bevallaná, hogy a politikai hatalom centralizációjában közös a politikai bal-és jobboldal véleménye, csak mindegyik a másik céljait tartja kártékonynak.
Ungváry azért kerül logikai csapdába, mert nem arra épít, hogy a németeknek való kiszolgáltatottság megbocsáthatatlan bűn, mert a nácik háborús győzelme eleve kizárt volt, de ha mégis sikerül nemzethalállal járt volna. Ennek kimondása azonban nem fért össze céljával, Imrédy igazolásával, és a bolsevik megszállásról alkotott véleményével. A bolsevik megszállás negyven évét egészségesen túléltük, a német győzelem után azonnal jött volna a Kárpát-medence germánosítása.
Számomra érthetetlen, hogy valaki a két háború közti történelmet kutatja, és kiválasztott témája egy nácibarát politikus, nem veti fel a kérdést:
Mi várt volna ránk, ha Hitler megnyeri a háborút?
He ettől jót várhattunk volna, akkor a vele való szövetségnek lett volna értelme. De, ha legalább utólag, belátjuk, hogy számára hatalomra érdemes faj csak a germán volt- Még másodrangúnak elfogadta az angolszászokat és a skandinávokat, de emberszámba sem vette többi indoeurópai népet. Mi pedig még indoeurópaiak sem voltunk. Az, hogy velünk tárgyalt, a háborús ránk szorultságából fakadt. Adtunk élemet és katonát. Azt azonban a magyar jobboldali politikusoknak is látni kellett, hogy a Kárpát-medencében a náciknak csak a szászok és a svábok jelentenek faji értéket.
Márpedig, ha Hitler győzelme számunkra nemzethalált jelentett volna, a vele való szövetséget nemeztárulásnak kell tekinteni. Nemzeti kötelességünk volt Hitler mielőbbi háborúvesztésén munkálkodni. Aki ennek az ellenkezőjét tette, hazaáruló volt akkor is, ha ezt, nacionalista jelszavakat hangoztatva tette.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése