2009. március 27., péntek

Az állam gazdasági szerepe

Kopátsy Sándor EE 2009. márc. 2.

AZ ÁLLAM GAZDASÁGI SZEREPE

A jelenlegi pénzügyi válságból fakadó gazdasági vállságot a hetven évvel ezelőttihez hasonlítják. Van hasonlóság, de nem a méretében, hanem abban, hogy mindkettőt a kívánatosnál kisebb állami szerep okozta. Ez a vállság éppen azért nem lesz olyan katasztrofális, mint a 1929-es volt, mert akkor az állam szerepvállalása szinte nulla volt, most törvények gondoskodnak a felmondásról, a munkanélküli segélyekről, a nyugdíjakról, tehát a lakossági jövedelem csökkenése tizede sem lehet annak, ami akkor bekövetkezett. Ebből fakadóan a termelés is szinte csak az olyan termékekben csökken jelentősen, amiben elhalasztható a vásárlás.
Még nem akadt közgazdász, aki kimutatta volna.
Mit jelentene a jelenlegi vállság, ha csak úgy volna általános a felmondási pénz, a munkanélküli segély, a nyugdíj, ahogyan 29-ben, és csak annyian dolgoznának a költségvetési szektorban?
Erre a kérdésre még annak is válaszolnia kell, aki a jelen helyzetért a túlzott állami szerepvállalást, a nagy államot és a nagy adót okolja.
A 29-es vállsággal azért is érdemes az összevetés, mert azt az állam nem kisebb, hanem sokkal nagyobb szerepvállalása követte. Akkor a tőkés polgári demokráciák nem tanultak a vállságból, kivéve az Egyesült Államokat, amelyik példátlan infrastruktúraépítésbe kezdett. Az egyetlen helyes reagálás a New Deal volt.
A sikeres választ azonban a fél-perifériákon, a másik véglet a túlzott állami szerepvállalás a bolsevik és a fasiszta rendszer adta. A nyugati liberális gazdaságpolitikát még a bolsevik rendszerrel szemben is megtagadta a nyugat-európai értelmiség.
E két diktatúra, ahol egyáltalán adva volt erre a kulturális adottság, sikeresen szerepelt a nyugat-európai polgári demokráciákkal szemben. Csak két olyan fasiszta állam volt, amelyik lakosságának magatartása puritán, illetve konfuciánus volt, Németország és Japán. Ez a két ország felszámolta a munkanélküliséget és példátlanul gyors gazdasági növekedést ért el. A rendszer elfogadottsága mindkét ország történelmében példátlanul magas volt. Éppen a példátlan gazdasági siker vette el a józan eszüket, és lehitték, hogy a polgári demokráciákat háborúban legyőzve, a világ urai lehetnek. Az sem vonható kétségbe, hogy ezek az állami diktatúrák a háborúban is, lakosságuk számához és erőforrásaikhoz viszonyítva, kiválóan szerepeltek.
A latin és a közép-európai népek fasiszta rendszere is jobb gazdasági eredményt ért el, mint a hozzájuk hasonlók liberális gazdaságpolitikája. Ez a jobb nem jelentette, és nem is jelenthette a felzárkózást. Az olasz, spanyol, és portugál fasizmusokról is meg kell állapítani, hogy a közvélemény nagyobb támogatását évezték, mint a fejődésre múltuk és lakosságuk erkölcse alapján sokkal többre képes nyugat-európai tőkésállamok. Hangsúlyozom, hogy a népszerűséget nem szabad a hatékonyság elé helyezni, de figyelmen kívül hagyni ostobaság, mivel a lakosság optimizmusa a gazdasági hatékonyságban is jelentkezik.
Ez áll a bolsevik Szovjetunióra is. Azt azonban ott hozzá kell tenni, hogy a háborúban jól vizsgázott. A bolsevik rendszer bukása azonban bebizonyította, hogy a bolsevik rendszerhez viszonyítva a polgári demokratikus út még sikertelenebb. Oroszország egyelőre a sokkal magasabb olajárakból él. A többi, volt tagköztársaság még ott sem tart, ahol a bolsevik rendszerben tartott. A kudarc elsősorban erkölcsi. Nő a bűnözés, polarizálódnak a jövedelmek, a pravoszláv országokban csökken a lakosság, a mohamedánokban pedig elviselhetetlenül gyorsan nő.
Az állam szerepének megítélése során sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy csak a puritán és a konfuciánus viselkedésű népek érhettek el sikert. Ahol nem ilyen a lakosság viselkedése, ott semmiféle rendszer nem vezethet utoléréshez.
Meg kell jegyezni, hogy az Európai Unióban részvevő mediterrán országok, a tagságból származó előnyöket évezve, tehát nem teljesen önerőből, viszonylag sikeresebbek, de nem annyira, mint a finnek, az írek és a szlovének, tehát a puritánok.
Az emberiség sorsa szempontjából a legnagyobb esemény, hogy az ezernégyszázmillió lakosú Kínában húsz éve kétszámjegyű a gazdasági növekedés. Ez az emberiség történetében is példátlan eredmény. Húsz év alatt kétszer annyi lakos nagyobb eredményt ért el, mint az ipari forradalom alatt a legjobb száz év során!
Aki kicsit is ismeri a kínai viszonyokat, belátja, hogy ezt az eredményt csak nagyon kemény politikai diktatúra viszonyai között érhették el. Az okok között számos tényező szerepel.
- A kínai kultúra, amiben ezt a kontinensnyi országot évezredek óta csak a politikai hatalom teljes koncentrációja tarthatta össze. Egy tartományaira szétesett Kína politikai anarchiát jelentett volna.
- A népesség gyors növekedése lehetetlenné tette volna az egy laksora jutó jövedelem és vagyon növekedését, a katasztrofális lenne a munkanélküliség. Ez önmagában aláásta volna a politikai stabilitást.
Talán egyszer a nyugati liberálisok is felismerik, hogy a demokrácia idő előtti erőltetése százszor annyi kárt, mint eredményt hoz. Ha a kínai párt tankokkal nem veri le a demokráciáért tüntetőket, Kínában minden siker feltétele megszűnt volna. Ennél is fontosabb volt a népességnövekedés erőszakos megfékezése.
Még egyszerűbb az állam növekvő gazdasági szerepének bizonyításához a tényeket felhozni.
- Minden államban az elmúlt száz év során többszörösére növekedett az állami újraelosztás.
- A nemzeti jövedelem egyre nagyobb hányadát fordítja minden állam a közigazgatásra, az oktatásra, az egészségügyre.
- Sokszorosára nőtt a túlzottan differenciálódott jövedelmeket nivelláló progresszív adóztatás, és a szociális visszaosztás.
Ezeket csak kis mértékben csökkenti a tény, hogy az osztálytársadalmakban jellemző fegyverkezési kiadások tört részére zsugorodtak.
Az állam óriási kiadások jelentős hányadát elpocsékolja. De ez nem érv, hiszen a piac tévedései sokkal többe kerülnek, mint az államé. Azt azonban a közgazdaságtannak tanítani kellene, hogy a veszteség rátája a fejlettséggel nő. Ez nemcsak az állami, de a piaci szektorban is így van. Minél fejlettebb a technika és gazdagabb a társadalom, a piac, annál nagyobb kockázattal működik.
A legjelentősebb technikai eredmények annak köszönhetők, hogy a vállalkozók mernek kockáztatni.
Külön megjegyzésem azoknak, akik a politikai hatalom szereplőinek a túlzott megfizetését emlegetik. Ennek az ellenkezője sokkal inkább igaz. A történelem nem ismer olyan osztálytársadalmat, amiben a hatalom birtokosai viszonylag ilyen szerény jövedelmet élveztek volna. Ezzel szemben a liberális vezetés alatt működő társadalmakban felháborító a menedzserek jövedelme.
- Egy amerikai zsidó szélhámos 60 milliárd dollárt játszhatott el.
- Angliában, a pénzügyi szektorban a menedzserek jutaléka, prémiuma öt év alatt 6 milliárd fontról 20 milliárdra nőtt.
- Magyarországon a lakossági bank elnök-vezérigazgatója több tízmilliárd forinttal gazdagodott, pedig a bankjáról kiderült hogy ötödét éri annak, aminek kimutatta a mérlegében.
Az államnak a gazdaságot szabályozó szerepe és az állami elvonás nem csökkenni, hanem nőni fog. A következő néhány évben gyorsabban, mint előtte.
Nekem ez nem rossz, hanem jó hír.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése